Száz és nulla

Történelmi tény: műemlékeink többsége ma a határon túl található. A honi kormányzat mégis úgy döntött, hogy „ésszerűsíti” a nagy múltú, ma már rogyadozó templomok, kastélyok védelmére szánt támogatási rendszert. A „racizás” eredményeként kulturális jelenlétünk utolsó bizonyítékai tűnhetnek el – s velük szórványgyülekezetek. Dél-Erdélyben jártunk a tavaly karácsonykor ugyancsak megszüntetett Teleki László Alapítvány szakembereivel.

Nyomtalanul eltűnni a történelemből? Azt nem lehet. Mert ha nem lesz több ember, aki dicsőítse az Urat a templomokban, akkor megszólalnak a kövek. És ha a kövek megszólalnak, akkor beszélni kezdenek a múltról, egy nemzet történelméről – visszhangzik Gudor András lelkész rekedtes hangja a dél-erdélyi Marosszentimre református templomában, amely – ritka alkalom! – zsúfolásig telt. Jóllehet e különleges értékű középkori istenháza hosszú ideje minden remény cáfolata és az elnémított kövek emlékműve volt: 1936-ban Jékely Zoltán is csupán tízfős szentimrei gyülekezetről számol be nevezetes szórványversében. „… a tizenegyedik maga a pap, / de éneklünk mi százak helyett, / hogy hull belé a por s a vakolat” (A marosszentimrei templomban). Most Kárpát-medencei műemlékvédők hallgatják Gudor Andrást: „Mivel a kövek a múltról tanúskodnak, szükséges megsimogatni, óvni mindegyiket, amelyik a pusztulás útjára került.”
A pusztulás útja.
„A Hunyadi-műemléktemplomnak régi kemény tölgyfa ajtaját feltörték, petróleummal leöntötték, és meggyújtották, hogy égjen el a templomunk. De az isten gondviselése megmentette: a kemény tölgyfa csak félig égett meg” – írja jegyzeteiben Marosszentimre utolsó lelkipásztora közvetlenül a második világháború után. A harangot, amely 1667-ből való, kalapáccsal addig ütötték, amíg megcsorbították, a szentélyben a középkori úrasztalát, bár kőből van, fejszével letördelték, az ablakok üvegeit mind bedobálták – sorolja a jelenkori ostrom eseményeit Gudor lelkész, aki bár tetten érte a vandálokat, mégsem merte őket a rendőrség kezére adni, nehogy még neki legyen baja belőle.
Ami igazán meghökkentő, hogy nincs semmi rendkívüli ezekben az atrocitásokban, jól szervezett épületpogromokban, sem a marosszentimrei templom hosszú haldoklásában. A régi Fehér és Hunyad megye, királyaink, hadvezéreink, püspökeink dédelgetett dél-erdélyi kulturális központja, a magyar történelem kiemelt jelentőségű tája bővelkedik az összeomlófélben lévő, kisajátított, lerombolt, eltolvajlott, eltörölt, felgyújtott, trágyadomb alá temetett műemlékeinkben. Mi több – s mi kevesebb –, ez a vidék a magyarság felszámolás alatt lévő rezervátuma, ahol steril körülmények között tanulmányozható egy népcsoport kihalásának minden fázisa. Gyönyörű Árpád-kori templomok körül, hajdani színmagyar településeken őgyeleg még egy-két öreg magyar, aki már csak nevében, eredettudatában őrzi hovatartozását – de nyelvében többé nem. Úgy tetszik, nem is kell messzire utazni, ha magyarábokat akarunk látni. Az ugyancsak fogyatkozó számú szórványlelkészek kísérik őket utolsó útjukra, a rogyadozó istenháza cintermébe, amelyet néhány év múlva fiatal erdők nőnek be, idővel bekéredzkedve a szentélybe is, hogy a parókiát lelakatoló pap után nyomtalanul szakadjon le a magyar történelem újabb és újabb darabja.
A pusztulás útja Dél-Erdélyben a leghétköznapibb út. Négy éve magunk is végigkövettük riportsorozatunkban (Margittai Gábor: Holtak háborúja – Pusztuló templomaink: a magyar szórvány végórái Dél-Erdélyben. Magyar Nemzet Magazin, 2003. május 24., 31., június 7., 14., 21.). Sokkal kevésbé hétköznapi, amit istenfélő papok, elszánt civilek és a lemondástól idegenkedő műemlékvédők végeztek az elmúlt években ezen a vidéken. És mindenfelé a Kárpát-medencében, ahol templomok, kastélyok, eső mállasztotta freskók látszottak ebek harmincadjára jutni. A Fehér megyei Magyarigenben és Gyulafehérvárott gyűlt össze most júniusban a hagyományos Megújuló örökség műemlékvédő konferencia a Teleki László Alapítvány szervezésében – immár a hatodik, hogy számba vegye az eddig elvégzett munkát. A konferenciának az adott különleges akusztikát, hogy a magyar kormány tavaly karácsonykor felszámolta a határon túli magyar épített örökséget és a moldvai csángóságot is védő, stratégiai elemzéseket végző Teleki László Alapítványt és Intézetet. Ezzel jóformán kimondva épületek, gyülekezetek, erőszakos asszimilációval küzdő falvak halálos ítéletét.
A Teleki-alapítvány hosszú évek alatt egybetoborozta a teljes Kárpát-medencéből azokat a rögeszmés embereket, mérnököket, restaurátorokat, régészeket, műemlékvédőket, művészettörténészeket, akik akár életük kockáztatásával is bemásztak összeomlott tetejű templomokba, mert a megérzésük azt súgta, hogy értékre lelnek a falak között. Így fedezte fel például Lángi József és Mihály Ferenc a kéméndi templom egyedülálló freskóit. És olyanok is csatlakoztak a csapathoz, akik szabad idejükben, „társadalmi munkában” felkapaszkodtak ezeknek a haldokló épületeknek a tetejére, hogy a szétrohadt gerendázatot kicseréljék, a leesett cserepeket visszategyék, a kapukra rácsot helyezzenek, eltántorítandó azokat a román pásztorokat, akik a fejükbe vették, hogy juhaik számára egy magyar templom szentélye a legalkalmasabb telelőhely.
– Tanáraim úgy indítottak Dél-Erdélybe, hogy eredj csak tetőcserepeket igazgatni – bölcsészkari és teológiai végzettséggel! –, meséli az ifjabbik Gudor, aki ugyancsak református lelkész. – De ha ember tervez, akkor Isten végez: azóta nemcsak cserepeket rakosgattunk, hanem megépítettük a központi fűtést, megoldottuk a szennyvízelvezetést is. Semmiről nem szabad lemondani – hangoztatja a keménykötésű szórványlelkészek jelmondatát a fiatal pap.
Mindez a pusztulás útjának újabb állomásán, az egykor virágzó mezővárosban, a ma szinte színromán községben, a Gyulafehérvártól néhány kilométerre fekvő Magyarigen különös összhangot sugárzó templománál hangzik el. Az itteni református gyülekezet ma már csupán kilenc főből áll: ebből öt lelket ad a lelkipásztor családja három gyermekével – s négy a helybéli. Pedig a legenda szerint a falu neve annak köszönhető, hogy amikor Bethlen Gábor a hajdúit toborozta, bekiáltottak a házakba: magyar lakik-e itt? A portákról annyi „igen” válasz jött, hogy Magyarigennek nevezték el a települést. Ezt Gudor Botond már előadásában mondja el az örökségvédelmi konferencián, amelynek színhelye a kívül klasszicizáló, belül szuggesztíven barokk, tekintélyes külsejű és méretű templom – amely nemcsak két művészettörténeti korszak, de két etnikai életforma határán is áll (állt). A sírkertben fekszik Bod Péter, Magyarigen XVIII. századi lelkésze, a székely irodalomtörténész, aki 1766-ban papírra vetette az első írói lexikont.
Az istenháza és a gyülekezet véres történelme magyarázatul szolgál arra, miért zuhantak szórványlétbe a Fehér és Hunyad megyei magyar települések.
– A templomot 1783-ban szentelték fel, rögtön utána kezdődtek a közösség problémái – mutat rá Gudor Botond. – Kitört a Horea–Closca–Crisan-féle parasztlázadás 1784-ben, amely nagy veszteséget okozott a gyülekezetben, de ezt még túlélte; a következőt azonban már nem: 1848–49-ben Avram Iancu szabadcsapatai likvidálták a magyarság nagy részét. A férfiak az erdélyi hadszíntereken harcoltak, amikor betörtek a románok, maroknyian védték hát az erődített templomot, végül a magyarok szabad elvonulást kaptak, de éjjel mindenkit egyenként összeszedtek otthonából, és legyilkoltak a mócok. Főleg asszonyokat, gyerekeket, öregeket. Száznyolcvanhét halott. Hatalmas elvándorlási hullám indult meg Magyarigenből – sorolja a múlt tényeit Gudor.
Ez történt a környék szinte összes magyarlakta falujában: a közeli Ompolygyepű határában három feledésre ítélt, de még mindig jól láthatóan domboruló tömegsír rejti azt a csaknem ezer embert, akik 1849-ben Zalatnáról futottak a hegyek közé a biztos és barbár halálba. Ezek után demográfiailag soha nem eszmélt magára e régió magyarsága.
Ompolygyepűn mindenesetre két lekapart feliratú, autós pihenőnek kialakított oszlop „emlékeztet” a lemészároltakra.
– A műemlékeknek lelkük van, azok lelke lakozik falaik között, akik építették őket – hangsúlyozza Paskucz Viola, aki az erdélyi unitárius püspökség épített örökségének helyzetéről számol be. – Az unitárius templomok élő műemlékek, gyülekezeti élet van bennük, más a helyzetük, mint azoké a kastélyoké, váraké, ipari műemlékeké, amelyek magukra hagyva pusztulnak. Nagyon fontos tehát egy templom utóélete – mutat rá. – A bezárt műemlék templom nem jelent semmit, csak tovább fog romlani az állapota. Ezt az egyház azzal igyekszik elkerülni, hogy ünnepi rendezvényeket, esküvőket szervez azokban az épületekben is, amelyek már nem rendelkeznek hívekkel.
– Dél-Erdélyben igen szomorú helyzetbe került templomok vannak, s úgy tűnik, ez lesz a tendencia Erdély egész területén – mondja Daróczi Miklós, aki az Erdélyi Református Egyházkerület területén történt felújításokat veszi számba, keserű mérleget vonva. – Jóllehet Magyarigen, Sárd, Boroskrakkó ennek cáfolata; csakhogy sajnos nem mindenütt szolgálnak olyan lelkészek, akik ügyüknek tekintik a műemlékvédelmet. Öt év alatt, 2001 elejétől 2005 végéig a műemlék templommal rendelkező gyülekezetek lélekszáma átlagosan tíz százalékkal csökkent! Közben egyre több templom kerül a veszendők névsorába. Látván ezt a szomorú jövőt, az egyházkerület igazgatótanácsa néhány éve sokak által bírált határozatot hozott, amelyben kimondta, hogy a pusztuló templomok közül nyolcat von saját gondnoksága alá – a többit fájó szívvel a sorsára hagyja.
Daróczi statisztikát is ad: az egyházmegye 244 műemlékéből 50 a veszendő, mivel az adott gyülekezet lélekszáma nulla és 100 közé csökkent. Felújítási program zajlott 1999–2004 között, ekkor 53 templomnál történtek különböző szintű beavatkozások, amelyekből huszonkettőt támogatott a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Teleki László Alapítvány.
Miközben tehát az uralkodó magyarországi szomszédságpolitika hatóköréből szélsebesen tűnnek el a határon túli magyarok és épített örökségük, Dél-Erdély és a többi veszélyeztetett szórványvidék akár néhány év alatt is radikálisan tovább morzsolódhat. A sokat látott helybéliek azt mondják, a székelyföldi magyarok többsége még elkényelmesedve ül a babérjain, és régen lemondott a menthetetlennek tekintett szórványvilágról. Holott, amint azt Maros megye átalakulása is mutatja, hamarosan az ő idejük is eljön.