Sokemeletes irodaház alján, a kávézóban találkozunk a pesti belvárosban. A megbeszélthez képest előbb érkezem, s addig is nézegetek lentről felfelé, próbálom elképzelni, ahogy az öltönyös bróker hónapokon keresztül, minden egyes órában súlyokkal a lábán szaladgál itt fel s alá, készülődve a világ tetejére. Merengésemből átlagos testalkatú, de az átlagosnál közvetlenebb, mosolygós fiatalember riaszt fel. Jelinkó Attila a második magyar, aki meghódította a Csomolungmát, másik nevén Mount Everestet, s az első, aki amatőrként, gyakorlatilag a saját kedvtelésére, a saját pénzéből tette ezt. Akaratlanul is a nadrágjára nézek először, nincsenek-e alatta bokasúlyok. „Megígértem a barátnőmnek, hogy az Everest után az lesz, amit ő akar, csónakázás a tengeren vagy ilyesmi, kicsit elfelejtjük a hegyeket. De már ő mondja, hogy inkább másszunk megint…”
Miért is? A Mount Everesten 1924-ben életét vesztett amerikai George Mallory erre az újságírói kérdésre legendás választ adott: „Mert ott van!” Mármint a csúcs. S ott maradt Mallory is, rejtély, hogy halála előtt társával, Andrew Irvine-nel elérte-e, amire egész életében vágyott. Jelinkó Attila „taoistább” elveket vall: „Szerintem minden hegymászó hasonlóan látja, hogy az odavezető út, az ott szerzett tapasztalatok többet számítanak, mint maga a végeredmény. Igaz, a csúcs elérése jól kommunikálható, de dicsvágyból nem másznak hegyet. Egymás között soha nem az a kérdés, melyik csúcsra másztál fel, hanem hogy melyik hegyen jártál.”
Nos, Attila a világ legnagyobb hegyén járt, s nem mellesleg meghódította a legmagasabb csúcsot. „Magamért csináltam, s tudtam, mostanában kell megpróbálni, amíg még nincs gyerek, kutya, sok éhes száj, amit be kell tömni.” Emellett rájött arra, amit a világhírű Nobel-díjas brazil író, Paulo Coelho így fogalmaz meg Zarándoklat című művében: „A Rendkívüli az Átlagemberek útján rejtezik.” Coelho Santiago de Compostelába menet, Szent Jakab sírja felé tartva élte át, értette meg mindezt bő két évtizede, Jelinkó pedig most a Himalájában bizonyította a tételt. A konkrét helyzetről így beszélt: „Van három-négy emblematikus, összesen úgy tucatnyi profi hegymászó Magyarországon. Az elit és az amatőrök között szakadékot éreztem, s ezt akartam áthidalni. A tévhit szerint lehetetlen az amatőröknek igazán nagy sikereket, magasságokat elérniük, s az a gondolat uralkodott, hogy oxigénpalackkal szinte nem is illik. Szerintem nyolc-tíz óra munka mellett az Everest oxigén nélküli megmászása mindenkinek erőn felüli lenne, ezért én eleve palackos mászásra készültem.”
Veszprémben kisgyerekként azért még nem, de az országot járó vándortáborok, a falmászás a helyi kőbányában vagy a játszótéri kihívás – „úgy kellett végigmenni a famászókán, hogy nem tehettük le a lábunkat” – már szerény alapokat adott, s irányt mutatott. Aztán jöttek a magashegységi kirándulások, a Chopok „meghódítása” a Tátrában, s már a sítúrákon is az lett a célja, hogy a csúcsról tudjon lesiklani. Attila Budapesten, a Trefort Ágoston Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, ekkor és az egyetemi évek alatt vált hobbijává a hegymászás. „Aztán ez a hobbi úgy három éve átfordult kizárólagosságba. Mindent erre tettem fel.” Járt a kontinensek legmagasabb pontjain, Európában a Mont Blanc-on, Afrikában a Kilimandzsárón, Dél-Amerikában az Aconcaguán. Itt, hétezer – egészen pontosan 6962 – méter környékén jött rá valami fontosra: „Voltak ott Everest-mászók is, s nem maradtam le tőlük, sőt általában én voltam az első a táborokban. Genetikailag szerencsésnek bizonyultam, s az ember megérzi, ha megvan benne a kakaó. Megéreztem, s nem vesztegettem az időt.”
Tényleg nem, mert mindez csak hónapokkal ezelőtt történt. Jelinkó Attila már évek óta minden egyes hétvégét – péntek délutántól vasárnap estig – Ausztriában töltött hegymászással, de ezek a magasságok, kihívások már konkrét és aktív felkészülést igényeltek. Tavaly ősszel a kondícióteremtés, a szív- és érrendszer, a tüdő edzése zajlott mindennapos futással, közte maratonival. Aztán jött a második szakasz, az erőnléti felkészülés. Ekkor következtek azok a vicces jelenetek, amikor óránként megszólalt az öltönyös bróker telefonján az ébresztő, ő pedig felpattant a számítógép mellől, felcsatolta a négykilós bokasúlyokat, lefutott az irodaház tűzlépcsőjén a pincébe, majd onnan fel a nyolcadikra. Minden egyes nap minden egyes órájában. Mégis hogyan lehet ilyen sűrű megszakításokkal normálisan dolgozni, pénzpiacokat elemezni, üzleteket kötni? – hitetlenkedem. Attila megnyugtat: „A mi munkánk rövid, intenzív szakaszokból áll, nincs hosszabb, sok időt igénylő periódus. Ha éppen benne voltam egy üzletben, s láttam, jelez a telefon, legkésőbb pár perc múlva már indulhattam. A felkészülést megpróbáltam beleépíteni a napi rutinba.” Miután megtudom, amit azért sejtettem, hogy a brókerekre nem igazán jellemző ez a fajta tevékenység, arról érdeklődöm, mit szóltak a munkatársak. „Nem vertem nagydobra a szándékaimat, de karácsony táján azért kiszúrták. Igaz, akkor még a Himalája szóba sem került, az Aconcaguára készültem.”
Azt már nehezebb lehetett kiszúrni, de néhány korán kelő zugligeti lakos megtehette, ahogy Attila hajnalban megtöltött egy huszonöt literes marmonkannát vízzel, a hátára kapta, és az elmaradhatatlan bokasúlyokkal együtt a Libegő aljából szépen felmászott a János-hegyre. Ezt este, munka után még kétszer megismételte. Közben gőzerővel szervezte a himalájai utat, amolyan fapadosat, ahogy mondja. Tehát kell oxigén és serpa, de vezető nem, mindenki magára főz, és cipeli a saját cuccát. Ez közel sem jár a kereskedelmi expedíciók kiszolgálásához, persze pénzben sem. „Minden az igényektől és a felkészültségtől függ. Pontos összeget nem mondanék, de egy alapfelszereltségű, alsó középkategóriás autó áráért már el lehet menni két hónapra az Everestre. Én erre meg a többi útra költöttem a pénzemet, még mindig azzal a kocsival járok, amelyet egyetemistaként használtam.”
Aztán egyszer csak el kellett indulni. A szülők otthon úgy sejtették, hogy fiuk Nepálba megy hegyet mászni, a konkrét tervet csak az utolsó pillanatokban ismerték meg. A barátnő, Bedő Renáta viszont tudta, ami nem csoda, hiszen ő is utazott a „segítő csapat” tagjaként. A csúcstámadók csoportjában akadt mindenféle nációból: volt egy ausztráliai fiatalember, aki eladta a vállalkozását, és másfél éve az Everestre készült; volt kanadai katonatiszt, méghozzá hölgy, akit hazája légiereje támogatott (nem felülről…), érkeztek amerikai, német, osztrák, ír, maláj próbálkozók is. Bár a serpák segítettek felépíteni a kötélpályákat, és hozták a tartalék oxigént, mindenki saját maga dönthette el, merre hogyan és mikor megy. S ekkor jött el az a pillanat, amikor a testi felkészültségnél előbbre valóvá vált a lelkierő. „Az a legfontosabb, hogy a motivációt ne veszítse el az ember oxigénhiányos környezetben. Én is éreztem, hogy valahol legbelül lehanyatlott bennem a tűz, ilyenkor a belém ivódott szellemi táplálékhoz fordultam.” Attila nyolcéves korában olvasta a Himalájáról szóló első könyvet, közvetlen felkészülésként pedig átnyálazta az összes, közel két tucat fellelhető regényt, úti beszámolót. „Utólag látom, hogy nagyon nagy arányban a lelki elhatározáson múlt a siker. Május elején az alaptáborban többeken észrevettem, hogy otthagynának csapot-papot, és mennének haza, alig bírták elviselni az iszonyú lelki megterhelést. Hetekkel előre eldöntötték, hogy márpedig ők május 20-án mennek a csúcsra. S mi van, ha rossz idő lesz? – kérdeztem tőlük. Akkor elindulnak lefelé – válaszolták. Nem volt meg bennük a kivárás ereje.”
Viszont a szerencse segített, május 20-án jó volt az idő. Aztán 22-ről 23-ra virradóra kevésbé kedvezett az időjárás, de az ausztrál Paul Adler és mászótársa, a magyar Jelinkó Attila kilenc óra alatt, kora reggel felért a Mount Everestre. Hogy milyen magasra? „Úgy tudom, 8850 méter plusz a jégsapka” – mosolyog Attila, de a csúcson, ahogy lefegyverző őszinteséggel mondja, nem volt kedve nevetni. „Borzasztóan fáztam, s csak arra vágytam, hogy letehessem a hátizsákomat. Oxigénhiányos állapotban, a tudatom legszélén éreztem, csodálatos a panoráma, de csak arra tudtam gondolni, hogy halálosan fáradt vagyok. Nagy nehezen összehoztunk néhány képet, aztán már menekültünk is le.”
Kérdezem tőle, itthon a felkészülés idején vagy ott, a Himalájában érezte-e valamikor, hogy nem sikerül a terve. „Tudtam, vagyok annyira konok és céltudatos, hogy végigcsináljam, csak azt nem tudtam, kibírom-e.” Mert amikor 7300 méteren, a „halálzóna” határán az embernek vérzik a körme, és összefagy a lába, s közben a tengerszinten megszokott oxigénnek csak a harmada jut el hozzá, sok mindent átértékel. Attila tudta, mit kell tennie: „A fagyás és a vérző köröm jellemző tünet, volt már ilyen nekem korábban is. Lejjebb mentem, ettem egy kicsit, és összeszedtem magam.” A közvetlen életveszélyről szólva Attila elmondta, hogy a csúcsról lefelé jövet elpattant egy kötél a kezében, ha nincs nála egy másik biztonságból, akkor a Föld istenasszonya (a helyiek nyelvén Csomolungma) bő kétszáz ismert áldozatának a számát szaporította volna.
A család persze megtudta a két hónapos túra elején, mi is a cél, s igencsak elkezdett izgulni. Attila az internetes blogján keresztül adott hírt magáról, így próbálta megnyugtatni a szülőket, barátokat és kollégákat. Közben igyekezett a minimálisra redukálni a telefonbeszélgetést az itthoniakkal, nemcsak a költségek miatt, hanem mert egyetlen aggódó szó is próbára teszi ilyenkor a kimerült mászó lelkierejét, amelyre, ugye, mindennél nagyobb szüksége volt. Munkahelyén fizetés nélküli szabadságot vett ki, de jó dolgozóként a legközelebbi hozzátartozókon kívül főnökének is megadta a „hegyi” számát… A helyzet pikantériája, hogy miközben ő sikerrel birkózott meg a feladattal, a hegy másik oldalán két közismert profinak, Várkonyi Lászlónak és Klein Dávidnak nem volt ilyen szerencséje, 8600 méternél vissza kellett fordulniuk. Ők oxigénpalack nélkül próbálkoztak. „Az egy másik liga, más stílus, a két teljesítményt nem lehet összehasonlítani” – mondja Attila.
A profi és a hobbimászó között az is különbség, hogy előbbinek lételeme a média. „Nekem nem az, de tudom, hogy az emberekben van információéhség. Nem akarom túllihegni a dolgot, de akad még mit elmondanom.” S mond is az élménybeszámolók alkalmával, ahol az a legnagyobb öröme, ha fiatal srácok odamennek hozzá, és tanácsokat kérnek tőle, hogyan sikerülhetne nekik is valami hasonló. Az ismertsége még nem olyan, mint a sztároké, pedig hazatérése után felkapták a médiumok, reggeli Mokka, Esti showder, internetes csevegések, folyóiratok, blogok. „Hazai pályán”, Veszprémben azért felismerték az orvosi rendelőben, amikor ott járt a köhögése miatt, s egyszer rendőrök is megállították, de személyi igazolvány, jogosítvány, forgalmi helyett aláírást és fotót kértek tőle, mert előző este látták a tévében Fábry műsorában.
Megkérdezem, mi a következő cél, azt mondja, a barátnőjének „megfelelő” hegységet keresnek majd, mondjuk az Elbruszt. Renáta elkísérte a Kilimandzsáróra is, de ötezer méteren elakadt, most talán feljebb jut, ha már így együtt annyi mindenen keresztülmentek a két közös év alatt. Már búcsúzkodunk, amikor bevillan a kérdés: más ember lett-e, hogy megjárta a Mount Everestet? Jelinkó Attila elmosolyodik: „Egy barátom már mondta korábban, hogy aki elmegy Nepálba, más ember lesz. Én is így érzem, hiszen farkasszemet néztem saját határaimmal és a halállal. A mindennapokban mindez nehezen megfogható, inkább világnézeti természetű. Most már tudok értékelni olyan dolgokat, mint mondjuk a levegővétel, amely ott minden, itt semmi. Lefelé a csúcsról egyébként pont ezen gondolkodtam: a szervezet érzi, hogy nem tanácsos sokáig ott, a tűz közepén táncolni…”
Trump
Trump aláírta a törvénybe foglalt ígéreteit
