Tudományos hornizmus

Horn Gyulához nekünk, demokratáknak nincsen közünk. Volt idő, amikor (a Kádárokhoz és Grószokhoz képest) a kisebbik rossznak tűnt, de igencsak zavaros és szabadságtalan rendszer volt az, ami önleleplező módon még saját magát is diktatúrának hívta. Az elfogadottság amúgy is viszonyítás kérdése: a horni kormányzati hintapolitika valóságos paradicsomnak tűnik a medgyessysta és gyurcsányista ordító demokráciadeficit utólagos ismeretében. Mindig jöhet rosszabb, mindig van lejjebb – ez nemcsak a magyar focira, hanem a honi politikára is áll. Pufajkásra ügynök, ügynökre hámló tenyerű, terhelt KISZ-Führer. Ám annyira nem lehetünk szenilisek, hogy megfeledkezhetnénk róla: a mára megállíthatatlanná gyorsult demokratikus romlás Horn 1994-es megkoronázásával kezdődött.
A korona idővel a miniszterelnök karikatúráiról is lekopott, de a szégyen maradt: a rablókapitalizmustól megriadt istenadta nép abszolút többséggel csinálta volna vissza egyszer s mindenkorra a négy évvel korábbi illuzórikus rendszerváltást. Vitányi Ivánék trójai falova, az úgynevezett Demokratikus Charta gyűlöletteli szőnyegbombázása készítette elő a posztkommunista visszatérést: síppal, dobbal, kabaréval. A puhány diktatúrában szocializálódott véleményvezérek úgyszólván oda sem figyelve lőtték szét az Antall-féle kamikazekormányt, a manapság kormányoldalilag megbölcsített Boross Péter pedig még hordóstul öntötte is az olajat a restaurációs tábortűzre. A sokáig radikális antikommunizmusban utazó SZDSZ verte ugyan a tamtamot, hogy a pufajkás Hornnal az életben nem fognak együtt kormányozni; aztán győzött a liberálklientúra mohósága: úgy döntöttek, hátralévő politikai életükben belülről fogják bomlasztani a továbbélő kádárizmust. Azt is írhatnám, hogy eladták az üdvösségüket egy tál lencséért – de ezeket a lencséket sokkarátos gyémántokból és drágakövekből csiszolták.
Aki azt mondja, hogy nem az egykori – kirekesztő önelnevezésével élve – „Demokratikus Ellenzék” legitimálta Hornt és a többi diktatúraiparost, az csúsztat, hazudik, történelmet hamisít. Horn a megcsúfolt rendszerváltozás jelképe. Most, az újabb kitüntetésbotránya kapcsán nem véletlen, hogy drótvágó imázsát, nem pedig kormányzati ámokfutását hangsúlyozzák: a kilenc hónapos teszetoszaság után becsapott Bokros-mennykőt, a koalíciós tocsikolást, az ingyen röptetett nyugdíjasokat, az energiaszektor elkótyavetyélését vagy azt, hogy még a versenyimitátor kereskedelmi médiaszereplőket is ő rakta a nyakunkba. Lehet, hogy a németek kitüntetik, de a hatalomhoz nem engednék oda. Horn megosztott és uralkodott, de nem volt elég jó tanítványa Kádárnak. Egyszer, a diktatúra végnapjaiban pragmatizmusa felülírta a birodalomhoz való lojalitását, de erre csak a vulgárpropagandában lehetett jövőt alapozni. Azóta újabb megnyilatkozásai bizonyították: nem véletlen, hogy nekünk, demokratáknak nincs hozzá közünk.
Igazából tehát Horn nem érdekes: akár be is temethetnék kitüntetésekkel, önértékét tekintve akkor sem jelentene semmit. Megkockáztatom: hiába hornozik öblösen Gyurcsány meg Hiller, őket sem a kiszolgált veterán torta melletti megdicsőülése izgatja. Sokkal inkább a legitimitás kérdése a tét: el lehet-e kenni, hogy ez a politikai alakulat bűnben fogant? Ha Hornnak a hajtókájára tűzik a harmadik Magyar Köztársaság legbecsesebb kitüntetését, szimbolikusan megoldottnak tekinthető volna az ’56-os dilemma. Nem véletlen, hogy Mádl Ferencen is fennakadt az előterjesztés a hetvenedikre, meg Sólyom Lászlón is a hetvenötödikre. Úgy alakult, hogy két egymást követő erkölcsös államfőnk adatott, akik a köztársaság morális alapjának tekintik az 1956-os forradalom örökségét. Aki a másik oldalon állt, sőt fegyvert sütögetett a népre, az közszereplő lehet ugyan, de példakép soha. (Szili Katalin éppúgy túltette volna magát az aktuson, mint a Gyurcsányról való parlamenti libikókaszavazáson.)
A kitüntetési hercehurca tehát, az alkotmánybírósági folyamodvánnyal súlyosbítva, alapvető társadalmi dilemmát jár körül. Van-e megbocsátás annak, aki nemhogy nem kér bocsánatot, hanem büszkebátran nyilatkozza a német sajtónak, hogy a vattazeke uniformisban a törvényes rendet védte a törvénytelen Nagy Imre-fanokkal szemben? Ha van spongya, akkor nyugodtan lehúzhatják a rolót a nácivadászok is, elvégre nem csak a véreskezű kommunisták javulhatnak meg. Nincs többé elévülhetetlen háborús vagy emberiség elleni bűntett sem – áll a logikai gondolatsor végén.
Gyurcsányt persze nem izgatják etikai kérdések: ő csupán túlélni akar a hatalomban, minden áron. A pártkongresszuson Nagy Imre mellett tette le a voksát Kádár János ellenében, mert akkor úgy tűnt taktikusnak. Most meg a Kádár-hívőknek tesz gesztust Horn előterjesztésével. Ezúttal sem önzetlenül: ha eltűnik a cezúra 1956 forradalmárai és a forradalom vérbefojtói között, az utódpárt morális legitimitását is megteremtheti a békévé oldott emlékezetkiesés. Gyurcsány amorális lény (hozzá képest még Hornnak is inkább tulajdoníthatunk erkölcsi tartalmakat); a történész Hiller István asszisztálása azonban e történelemcsúfoló kísérlethez vérlázító. Élénken emlékezhetünk: az ő társaságában bájolgott Gyurcsány a mártír miniszterelnök szobránál: „Imre, mit tennél az én helyemben?” Ha válaszolni tudna, talán azt mondaná: „Semmi esetre sem tüntetném ki Horn Gyulát…”
A szerecsenmosdatás a stratégiai tartalmon túl persze aktuálpolitikai vonásokkal is bír. Gyurcsány „csalódott” az aggályait hangoztató Sólyomban, mintha ennek két közjogi méltóság viszonyában bármi súlya, értelme vagy jelentősége volna. (Ha Gyurcsány nem volna csalódott, Sólyom komolyan elgondolkodhatna, mit csinál rosszul.) A miniszterelnök ráadásul olyasmivel érvel („nem az számít, ki honnan jött, hanem hogy hová tart”), aminek a forrását minden bizonnyal még csak nem is sejti, mert akkor pontosan citálta volna a klasszikus epigrammát. (Illyés Gyula persze méltán „ecsémezhetett”: megvolt hozzá az alapja.) Az érvelés lényege: Horn történelmi bűnét eltörli Horn történelmi erénye. Hát nem. A bűnt csak a töredelmes megbánás törölheti el – utána tárgyalhatunk. Nem érv a volt Magyar Nemzet-es kolléga adaléka sem, aki a Népszavánál állomásozva felidézi: Horn félmondatos interjúbeszúrással indokolta, miért állt pufajkásnak. (Előtte lőtték le a testvérét, nyilván a gaz ellenforradalmárok.) Érdekesebb azonban a másik momentum, amit felidéz a tizenhárom évvel ezelőtti esettel kapcsolatban; erre magam is emlékszem. Elkészült a kormányfői interjú, a kolléga visszajött a szerkesztőségbe, de egy árva kukk nem volt a magnófelvételen: emlékezetből kellett a dialógust megírni. Mint utólag kiderült, a felvételt Horn telefonja blokkolta, amit az amerikaiaktól kapott – ezen keresztül hallgatták le az újdonsült miniszterelnököt. Jól olvasták: ez a tapasztalt diplomata, dörzsölt külügyér nemcsak gyermeki örömmel elfogadott egy mobilt a világ vezető nagyhatalmának kémszolgálatától, de még hivatalába lépve is használta azt.
Én azt mondom, mindezek ellenére tüntessék ki gyorsan ezt a derék elvtársat, mondjuk pitymallatkor, amikor a 301-es parcellát szokták suttyomban koszorúzni meg Kádárékat részlegesen újratemetni. Aztán felejtsük el Horn Gyulát is, mindazzal egyetemben, amit képvisel. S figyeljünk inkább arra: utódai, az új alkalmatlanok végképp be ne döntsék az országot.