Tükörkép

– Bonhoeffer teológiai gondolata szerint e világnak az a legnagyobb baja, hogy meghasonlott Istennel és önmagával; ahogy a Biblia is abból indul ki, hogy megszakadt a közvetlen kapcsolatunk Istennel, illetve az ember és ember közti viszony is megromlott. Azt mondja Bonhoeffer, a második világháború alatt mártírhalált halt német evangélikus lelkész, hogy nekünk, hívő embereknek mégsem kell lemondanunk erről a nyomorúságokkal teli világról, hanem tennünk kell érte, hiszen Isten sem mondott le róla, hanem éppen Krisztusban kínált megoldást, aki meghasonlott állapotunkon jött segíteni. Az Ágoston Sándor Alapítvány szolgálata jól illeszkedik ehhez a gondolathoz, hiszen meghasonlásokon próbálunk változtatni, csorbult állapotokat kijavítani. Ide sorolhatók azok a templomok, ahol dolgoztunk: Alvinc, Borberek, Boroskrakkó, Magyarigen, Marosszentimre. Ezzel a műemlékvédő munkával 2004-ben egészült ki alapítványunk tevékenységi köre. A határon túli szórványmagyarságot szeretnénk támogatni, évente öt-hat alkalommal egy hosszú hétvégét Erdélyben, a Délvidéken, a Felvidéken vagy Kárpátalján töltünk, és prédikálunk olyan templomokban, ahol nincs lelkész vagy csak ritkán van istentisztelet. Próbáljuk erősíteni az ottaniak magyarsághoz tartozását, jobb kedvét, hitét.
– Mely dél-erdélyi templomok tették a legnagyobb hatást önökre?
– Borberek és Alvinc fogott meg bennünket először a Maros két partján. Mindkettő az elmúlt évszázadban ment tönkre, hét–nyolcszáz éves templomok, amelyek az ötvenes–hatvanas években még működtek, s amelyeket aztán bezárattak, bútorraktárként használtak, állatokat tartottak bennük, az árvíz kétszer elöntötte őket. Végül magukra hagyták az épületeket, szétlopkodták, eltüzelték a bennük lévő faépítményeket. A borberekinek beszakadt a födémszerkezete, és egy alkalommal, amikor egy borongós márciusi vasárnapon prédikálni jöttünk, a nagy eső után megláttuk a lepusztult templom tükörképét egy pocsolyában. Elhatároztuk, ha lesz rá pénzünk és módunk, eljövünk, és valamennyire rendbe tesszük. Kiirtottuk a templom belsejében nőtt, négy-öt méteres növényzetet, a még be nem omlott szentélyboltozatot védőtetővel láttuk el, ugyanolyan zsindellyel fedtük be, amilyen évszázadokig volt rajta. Így indult ez a szolgálat, s egyre több templom állagmegóvásában tudtunk segíteni, természetesen mindig műemlékes szakemberek irányításával. Alapítványunk teológusokból áll, de gyógypedagógusok, mérnökök is vannak közöttünk, családtagjaink, ismerőseink között pedig akadnak régészek, műemlékes szakemberek – ők is velünk tartanak ezeken az utakon. A derékhad Magyarországról jön, de a határon túlról is csatlakoznak hozzánk. Ezekhez a munkálatokhoz pénzt kellett előteremteni: azokban a gyülekezetekben, ahol szolgálunk, adakozásra kértük a híveket, pár hét alatt majdnem egymillió forint gyűlt össze. Amikor nekiláttunk a borbereki templomnak, éppen ott tartózkodott a Teleki László Alapítvány egyik munkatársa, aki elmondta, ha mi éveken keresztül elkötelezetten végeznénk ezt a feladatot, ők is hozzájárulnának. Ettől kezdve minden ilyen munkánkhoz egy-két millió forintot adtak.
– Most ez a helyzet megváltozik…
– Mindenképpen érvágás, ami most történik, s mintha tudatos lenne, amit ezen a téren végez a magyar kormány: az elmúlt évek alatt szinte évről évre megfeleződött az a pénz, amelyet határon túli műemlékvédelemre adott, pedig a belföldre utalt csaknem négymilliárddal szemben a legmagasabb összeg korábban is kevesebb mint 220 millió volt. Erre az esztendőre a magyar költségvetés egyetlen forintot sem tartalmaz határon túli építettműemlék-védelemre. Ám ez csak az érem egyik oldala, mert ez a helyzet mozgósít is embereket, teher alatt nő a pálma. Amikor a reformációnak az ellenreformációval kellett megküzdenie, megerősödött. Ha úgy érzik az emberek, hogy rajtuk múlik, lesz-e még templom ezekből a romos épületekből, akkor az ügy összekovácsolja őket – s egyre többen állnak a munka mellé. Én tehát pozitív választ adok a megváltozott helyzetre. Mi mást képviselhetnénk azokon a szórványtelepüléseken, amelyeken már csak néhány magyar él?! A keserűségünkkel nem mennek semmire. Hogy miből lesz jövőre pénzünk, azt még nem tudom, de majd az Isten kirendeli nekünk.
– Tapasztalataik szerint milyen a szórványvidéki magyarok lelkiállapota?
– Ambivalens a kép, a szórványvidéken a magyarság nagyon fogy, sokszor csak az öregek maradnak, ezért bénultság tapasztalható. Vannak használható templomok, amelyeket az idén még nem nyitottak ki, de az ellenkező példa is megtalálható: az alvinci templom ellopott cserepét visszaszerezték az ott élő magyarok. Székely János, a sárdi gyülekezet tagja jórészt a saját költségén fedette be télen a templom bejáratánál lévő bástyát, hogy ne omoljon be. Az életveszélyes templomot az idén aládúcoljuk, ebben a munkában a gyülekezet tagjai is részt vesznek.
Folytatjuk