A kirakatpolitika fejezetei

Magyarország eddig sem szűkölködött a közéletet megrengető botrányokban, az elmúlt hetek történései azonban minden eddigi határt átléptek. Vegyük csak sorra a skandalumokat. E. Zsanett és Kármán Irén személyében védtelen nők lettek a nemi, illetve fizikai erőszak áldozatai. Igaz, Kármán Irénnel párhuzamosan a kérdőjelek is sokasodni kezdtek. A napvilágra kerülő további botrányok sora még inkább felerősítette a rendőrséggel szembeni bizalmatlanságot. A rendőri vezetés teátrális körülmények között történő, szándékosan a Fidesz kongresszusának napjára időzített menesztése így a közvélemény nagy többségének helyeslése közepette történhetett meg. Az elmúlt héten hosszú hónapok vajúdása után került végre napvilágra a Papp Károly ezredes vezette vizsgálóbizottság jelentése a 2006. október 23-i tömegoszlatásról. Az anyagnak az egész akkori rendőri vezetést bíráló, súlyos állításai feltűnő hasonlatosságot mutatnak a Morvai Krisztina vezette Civil Jogász Bizottság korábbi vizsgálatainak eredményeivel, amelyet néhány hónapja még a szemétkosárba valónak minősített Gyurcsány Ferenc az Országgyűlés plénuma előtt.
Menjünk tovább. Horn Gyula és Mihail Gorbacsov jóvoltából besározódott az 1956-os forradalom emléke. A két utódkommunista politikus egymást felülmúlva éltette a pártállami korszak „demokratizálódási” törekvéseit. Ugyanazon a hétvégén kis híján utcai zavargásokba torkollott a melegek felvonulása. Ennek előzményeként egyébként Szetey Gábor személyügyi államtitkár vallotta be másságát a nagy nyilvánosság előtt, kiváltva ezzel a szabad demokrata érzelmű politikusok és szavazók mélységes csodálatát.
Az elmúlt két hónapban a fenti események uralták a híreket. Természetesen semmiféle összefüggés nincs közöttük, és nem is lenne helyes, ha bárki összeesküvés-elméleteket fabrikálna védtelen és kiszolgáltatott emberek tragédiájából, illetve a Magyar Köztársaság értékrendjéhez méltatlan hatalmi megnyilvánulásokból. Néhány, az ellenzéki pártok számára hátrányosnak tűnő következtetést azonban mégiscsak le kell vonni. Először is azt, hogy a közéleti témák tematizálásáért folytatott ütközetben az MSZP, ha kiegyenlíteni nem is tudta a Fidesz addigi előnyét, de legalább szépített. Helyes és méltánylandó dolog volt Petrétei József rendészeti miniszter lemondása, és még inkább igaz ez a megállapítás a rendőri vezetők leváltására. Ebből a konfliktushelyzetből azonban a tavaly őszi brutális tömegoszlatások legfőbb felelőse, Gyurcsány Ferenc sikeresen keveredett ki, mivel a kormány számára kedvező időpontban és indokolással tudta meneszteni a kényelmetlenné váló minisztert és rendőr tábornokokat. A személycserékre akkor került sor, amikor az október
23-i véres tömegoszlatás már lekerült a politikai napirendről, miközben a nyilvánosságnak még nem volt tudomása arról a Papp-jelentésről, amelynek tartalma miatt egy demokratikus jogállamban komoly felelősségre vonásnak kellett volna következnie. Képletesen szólva most fejeknek kellene porba hullania, és országos hatáskörű testületek vezetőinek a szégyenpadra ülnie. Ehelyett a fő felelősök csendben elsompolyoghattak a hátsó ajtón, ráadásul még kormányfői dicséreteket és kitüntetéseket is bezsebelhettek azokért a tavaly őszi intézkedésekért, amelyek ma már a testület belső vizsgálata szerint is jog- és alkotmánysértők voltak.
Nem jött rosszul Gyurcsánynak a Kármán Irén újságírónő rejtélyes megverésével kapcsolatos botrány sem. Szinte vezényszóra indult meg a kormánypárti sajtó újabb tényfeltáró attakja a rég eltemetett olajbotrány kapcsán. A Fidesszel és az olajügyekkel kapcsolatos sugalmazások sokasága lett vezércikkek és publicisztikai írások tárgya, melyekből többnyire csupán az az apró tény hiányzott, hogy az olajszőkítés éveiben még véletlenül sem a Fidesz volt kormányon. A kormányzati kommunikációs szervek eredményességi rovatában kifejezetten nyereségként könyvelhető el, hogy ameddig a dögkútból előrángatott olajügyeket fogyasztja a figyelmetlen újságolvasó, addig nem az ingatlanadó bevezetése és az egészségbiztosítási pénztár elvtelen paktumok alapján tervezett magánosítása jár az eszében. De folytathatnánk a sort a Hankook magyarországi beruházása körüli botrányokkal vagy a négyes metróval.
A Horn Gyula hetvenötödik születésnapjára rendezett ünnepségen történtek sem feltétlenül ártottak az MSZP-nek. Az exminiszterelnök köré vont glória ragyogó alkalmat jelentett arra, hogy Gyurcsány úgy hátráljon ki a párt kongresszusán tett, Kádár Jánostól elhatárolódó kijelentésétől, hogy neki magának meg sem kell szólalnia. Elmondta mindezt helyette a zavaros szónoklatot tartó Horn és az 1956-os forradalommal kapcsolatban minősíthetetlen kijelentéseket tevő Mihail Gorbacsov. A helyszínen lévő szocialista politikusok közül senki nem tiltakozott a kommunista diktatúra felmagasztalása ellen. Nyilvánvalóan az MSZP idősebb szavazóiban ma is erős nosztalgia él a Kádár-korszak iránt, amit Gyurcsány már nem először lovagolt meg. Az a választói réteg, amelyet az eszközzé silányult Horn felmagasztalásával megcélzott az MSZP, többnyire nyugdíjasként a megszorítások legnagyobb vesztesei közé tartozik. Ám ugyanezek az emberek érzelmileg változatlanul erősen kötődnek a szocialista párthoz. A régi MSZMP-s idők rendezvényeit idéző nosztalgiázás legalább annyira hozzájárulhat a kormánypárti oldalon való tartásukhoz, mint a tizenharmadik havi nyugdíj vívmánya melletti harsogó kommunikációs szólamok kíséretében történő kiállás.
Hasonlóan identitásképző célja lehetett a korábbi évekhez képest szokatlan aktivitással napirendre tűzött melegkérdésnek is. Amíg a törvényes rendet mindhalálig védelmező Horn Gyula a bigott szocialista szíveket dobogtatta meg, addig a Dél-Amerikából importált Szetey Gábor komoly színészi tehetséget sejtető vallomása a szabad demokratáknak nyújtott lehetőséget az egyneműek közötti házasság bevezetése melletti kampányolásra. A neoliberális pártocskának minden szalmaszálra szüksége van, hogy elbizonytalanodó híveit visszacsábítsa. A budapesti utcák rémévé növesztett néhány száz ellentüntető melegek elleni fellépése pedig sokadszor is ürügyet biztosított a balliberális oldal hangadóinak, hogy képmutató módon szónokolhassanak a demokrácia és az emberi jogok védelmében, rutinosan mosva össze a Fideszt az utcai rendbontókkal.
A Gyurcsány-kormány továbbra sem képes megszorító intézkedéseknél többre, és egyelőre a néhány hónapja tartó pártelnökség is mindennek minősíthető, csak a modern szociáldemokrata szellemiség megerősítésének nem. A gyengécske kormányzati és pártvezetői teljesítmény ellenére azonban a miniszterelnök még mindig állja a sarat. A kormánypárti szavazók szorongásának felerősítését senki más nem tudja az MSZP-n belül olyan ügyességgel véghezvinni, mint Gyurcsány. Hasonlóan nincs más szocialista pártvezető, aki ilyen tartuffe-i pózt felöltve tudna tetszelegni a progresszív baloldali politikus szerepében, miközben a hatalmat időnként ókádárista szörnyetegként gyakorolja. Megmaradt az adottsága a gyors döntések meghozatalára, a helyenként bravúros rögtönzésekre és a belpolitikai élet tolakodóan agresszív tematizálására is. Ez utóbbihoz persze a kormánypárti értelmiségi holdudvar jól fizető szervilizmusa is szükséges. Ameddig tehát a kirakatpolitika terén nem sikerül megtörni a kormányfőt, addig az általa vezetett koalíció leendő választási esélyeit sem szabad véglegesen leírni.