Az egyik paktumverziót egy külhoni magyar újságíró szolgáltatta A rendszerváltás haszonélvezői című könyvében. Szerinte 1989. december elején Gorbacsov öt pontból álló listát nyújtott át az akkori amerikai elnöknek, idősebb George Bushnak máltai találkozójukkor. Pozsgai József információi szerint a Szovjetunió elnöke és pártfőtitkára ezekhez a pontokhoz kötötte a csatlós államok szabadságának, önállóságának a visszaadását. Ennek az állítólagos lajstromnak az egyik paszszusa az lett volna, hogy a volt kommunisták nem büntethetők a múltban elkövetett bűncselekményeikért. Egy másik kitétel arról szólt, hogy a hatalomról való lemondás „kártalanításaként” a szovjet kommunista hatalmi elit privatizálás által megszerezheti a termelő állami vagyont.
Első benyomásunk az lehet: nem tudni, Gorbacsovnak volt-e ilyen feltételrendszere, ám vészesen alátámasztja az azóta eltelt közel két évtized a történet hitelességét. Az általunk megkérdezett szakértők azonban óva intenek a túlzott hiszékenységtől. Pozsgay Imre, a Németh-kormány államminisztere, Jeszenszky Géza, az első szabadon választott kormány külügyminisztere és Szerencsés Károly történész egyaránt kétségüknek adtak hangot az ominózus kívánságlistával kapcsolatban. Úgy vélik, nem igazán életszerű a diplomáciai játékszabályok, a világpolitikai tények és a máltai találkozón történtek ismeretében, hogy hasonló követelésekre kerülhetett volna sor a rendszerváltás hajnalán.
Az viszont már sokkal izgalmasabb: vajon miért lehet hitele egy ilyen információnak? A válasz igen kézenfekvő: túlzottan megegyezik ez a koreográfia azzal a szomorú eseménysorral, ami valójában történt. A volt kommunisták ugyanis az égadta világon semmilyen hátrányt nem szenvedtek, az esetleges bűncselekményeik miatti felelősségre vonásuk pedig fel sem merülhetett a művi politikai és sajtófelháborodások miatt. Azt viszont, hogy a privatizáció során a legkülönbözőbb előnyöket élvezték a nómenklatúra tagjai, ma már evidenciaként kezelhetjük.
Szerencsés Károly szerint hajlamosak vagyunk arra, hogy ne magunkban keressük a hibát, hanem külső erőcsoportokban, nagyhatalmakban, hisz ezt sulykolta belénk tragikus XX. századi történelmünk 1918-tól 1945 utánig, majd az 1956-os forradalom vérbe fojtásáig, az ismételt szovjet megszállásig. Ezt erősítik föl az olyan tapasztalatok, hogy a rendszerváltozás óta komoly nemzeti, sőt demokratikus deficit keletkezett. A társadalom egy része úgy érzi, hogy a nemzeti vagyont elherdálták, s tizenhét év alatt olyan merev rendszer alakult ki, amelyben nem érvényesül a méltányos demokrácia, és ahol a rendőri erőszak is visszatért. Ebben az a legveszélyesebb, ha a demokrácia hibái helyett magát a demokráciát vetik el. A történész arra emlékeztet, hogy a rendszerváltás egyáltalán nem találta olyan védtelenül az állampárti erőket. A békés átmenet ugyanis egy szovjet hadsereg által megszállt országban zajlott le. Az idegen csapatok csak éppen tizenhat éve, 1991 júniusában hagyták el hazánkat. S hogy miért hajlottak az emberek akkor a közmegegyezésre? Szerencsés Károly emlékeztet rá, hogy egy emberöltőn belül már volt egy olyan keserű tapasztalata a társadalomnak, amikor 1956. november 4-én hihetetlenül erős nemzetmegalázás történt az ország ismételt megszállásával. Ehhez a megalázáshoz hozzátartozott a véres leszámolás és a cinkossá tevő kiskapuk rendszere is. A végén már az állam is ezeket a kiskapukat használta. Ez a felülről vezényelt megalkuvási láncolat tovább élt a rendszerváltás után is, pedig már rég fel kellett volna számolnunk. Nehogy a demokráciánknak is a kiskapu legyen a jelképe.
Pozsgay Imre hangsúlyozza: ismeri és becsüli a szerző munkásságát, ám szavaiból kiderül: a felvetett kérdést árnyaltabban látja. A rendszerváltó politikus – aki annak idején először mondta ki az állampárt vezetői közül, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés – idősebb Bush elnökkel történt személyes találkozóját eleveníti föl. Az amerikai elnök 1989. november 2-án a washingtoni Fehér Házban arról tájékoztatta négyszemközti megbeszélésükön: bármit is mond az amerikai sajtó, Gorbacsovval nem valami újabb Jaltát készítenek elő decemberben Máltán, hanem éppen az ellenkezője történik. Bush elnök közölte a magyar államminiszterrel, hogy deklarálni fogják: Közép-Európa önálló, független politikai mozgástérré válik. A Szovjetunió tehát lemond arról a megállapodásról, amelyhez addig foggal-körömmel ragaszkodott 1956 novemberében Budapesten vagy 1968 augusztusában Prágában. Kis időn belül leomlott a berlini fal, győzött a prágai bársonyos forradalom, karácsony táján pedig Romániában is megszabadultak Ceausescutól. Felvetettük: elszámoltatás, felelősségre vonás valamilyen formában a volt keleti blokk országaiban szinte mindenütt volt, kivéve nálunk, így a Pozsgai József által felvázolt szcenárió már csak ezért is hibádzik. Pozsgay Imre megjegyezte: mindegyik ország a maga módján próbálta megoldani ezeket a kérdéseket. Az a véleménye: legalább azokat, akiknek a kezéhez vér tapadt, kérdőre kellett volna vonni Magyarországon, hiszen a társadalmi megbékélés szempontjából ez lett volna az előnyös. Pozsgay Imre arra is figyelmeztetett, hogy Gorbacsov egyáltalán nem gondolt a kommunizmus bukására, így arra sem, hogy a szocializmus mint perspektíva kiiktatható. Legnagyobb tévedése éppen abban állt, hogy hitt a rendszer megreformálhatóságában, emberarcúvá tételében. Pozsgay Imre felemlíti: voltak tervek a szovjet csapatkivonásra a rendszerváltozást közvetlenül megelőzően is. De amíg itt voltak az oroszok, nem lehetett tudni, mi lesz az utolsó mozdulatuk, így a fenyegetettség érzete véges-végig megmaradt.
A volt államminiszter másra is emlékeztet. Margaret Thatcher brit miniszterelnöktől II. János Pál pápán keresztül idősebb George Bushig mindenki azt akarta elkerülni, hogy polgárháborús helyzet alakuljon ki. Mindennek persze ára volt. Ha előre megrémítik a kommunista uralmi elitet, az megszervezte volna az ellenállását, olyan hallatlanul erős eszközök voltak a birtokában. Nem árt azt is felidéznünk, hogy a Szovjetunió gigászi atomfegyver-arzenálja bármikor rendelkezésre állt. Pozsgay Imre úgy véli: le kellett szerelni a hatalmon lévők ellenállását, hogy elkerüljék a polgárháborús állapotokat. Ha az SZKP Központi Bizottsága arról értesült volna, hogy a fordulat idején leszámolás lehet, akkor biztosan brutális eszközökhöz folyamodott volna.
Jeszenszky Géza úgy fogalmaz: elképzelhetetlen, hogy Gorbacsov szóhasználatában megjelent volna a kommunista vezetőkkel kapcsolatban a „bűncselekmény” szó. A kommunista csúcskáderek ugyanis nem ismerik el ma sem, s persze nem ismerték el régen sem, hogy bármilyen bűn terhelné a lelkiismeretüket. Ami rossz volt, mind Rákosi és Sztálin nyakába varrják. Antall József kormányának külügyminisztere elmondta: a visszaemlékezések szerint a leghaloványabb utalás sem történt hasonló tematikára a máltai tárgyalásokon, ott a fő téma a német egység volt, olyan „kicsinyes” ügyekkel, mint a bolsevik vezetők sorsa, nem foglalkoztak. Gorbacsov ráadásul szentül hitte akkor, hogy bár többpártrendszer jön létre, a kommunisták részesei lesznek a hatalomnak. Mindebből logikusan következik, hogy a hatalom feladásáról, így átmentéséről sem lehetett szó a két csúcsvezető között. 1989 decemberében a Szovjetunió még nem gondolta úgy, hogy elvesztette volna a globális versenyt. Jeszenszky Géza szerint neki soha senki sem fejezte ki aggodalmát annak idején nyugaton a volt kommunista vezetők sorsa iránt. Más kérdés, hogy a nyugati üzletemberek a nyolcvanas években igen jó személyi kapcsolatokat alakítottak ki a hazai káderi körrel, amit később is gyümölcsöztetni tudtak. A volt külügyminiszter kérdésünkre arról is beszámolt, hogy a külföldön nagy számban tevékenykedő titkosszolgálati emberek jó része fölkínálta magát a volt ellenségnek. A szovjet csapatok jelenlétével kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet: nem maga az ittlétük töltötte el aggodalommal a Nyugatot, inkább attól féltek, hogy jön egy puccs, amely ismét a keményvonalasokat hozza helyzetbe. Ezzel maga Gorbacsov is riogatta őket. Látni lehetett: Medgyessy Péter miniszterelnöksége idején sem zavarta annyira a diplomáciai köröket a volt pártállami káder kémmúltja. Jeszenszky Géza mégsem ítéli meg oly szigorúan a nyugatiakat. Mint mondja: bár voltak illúziók a szabad világban a Kádár-rendszer gazsuláló nómenklatúrájával kapcsolatban, 1994-ben nem kívánták a neobolsevik pártemberek visszajövetelét, csak tudomásul vették. Viszont hamar rájöttek, hogy ezek könnyebben kezelhetők, és mindig az erősebb szája íze szerint beszélnek.
S hogy mi lehet a helyes álláspont a nómenklatúra, a csúcsvezetők felelősségével és a rendszerváltás óta megnövekedett pénzügyi-gazdasági étvágyával kapcsolatban? Sokak szerint nem a volt kommunistákkal van a gond, hanem a jelenlegiekkel, függetlenül attól, milyen mezben tetszelegnek. Jeszenszky Géza kérdésünkre megerősíti: egy bűnbánó, őszintén megtért vétkes sokkal jobb, mint aki megátalkodott, sőt büszke a múltjára. Ám ő bűnbánó egykori kommunistával csak a rendszerváltozás előtt találkozott.
Kocsis Máté
Kocsis Máté gyerekkori nyaralásairól és első politikai élményeiről beszélt
