Az IFA-k mennek még ma is legelöl

Tétova péntek esti szörfölés eredményeképpen első hallásra egy „na, végre” típusúnak tűnő beszélgetésbe csöppentünk a Kultúrházban: Galamb műsorvezető beszélgetett a mai dokumentumfilmekről Vaskó Péterrel, a Filmvilág szerkesztőjével.
Vaskó alaposan lehordta Michael Moore-t, akinek először is karakteres, politikai szempontból is köthető véleménye van a dolgok állásáról, aztán köré rakja a filmet, úgy toldozva a tényeket, tapasztalatokat, jeleneteket, hogy a kívánt végeredmény stimmeljen. Moore valójában nem kérdez, hanem illusztrál. Vaskó a Supersize Me című filmtől sincs elájulva, ott is felfedezni vél vaskos csúsztatásokat, tudjuk, arról a magyar mozikban is vetített filmről beszélünk, amelyben a rendező egy hónapig McDonald’son élt, és nemcsak elhízott, hanem az egészsége is károsodott. Figyelemre méltónak tartja azonban Vaskó e filmek közönségsikerét, amit annak tulajdonít, hogy jókor nyúltak jó témához.
És fel is teszi a kérdést, vajon a magyar dokumentumfilmesek miért olyan nyuszik, hogy alig akad köztük, aki hozzá merne nyúlni egy-egy napi aktualitású keményebb témához, és inkább mind csak a múltat rágják, amin szerinte már nincs is mit rágni.
A „na, végre” érzés csak egy villanás a kedves nézőben a fenti szavak hallatán, aztán már inkább azon csodálkozunk, hogy Vaskó, aki mint a Filmvilág szerkesztője, sokunknál közelebb van a tűzhöz, csodálkozik.
Kezdjük talán Vaskó-Csipkerózsika felébresztését a végén: emlékszünk-e, mi történt Pesty Lászlóval a Gyurcsány-film vagy a Megsebzett ünnep napvilágra kerülésekor? Meghurcolták, megbélyegezték. Emlékszünk-e arra, hogy a Szalai, Dárday rendezőpáros postabezárásokról készített filmjét be akarta tiltatni a Magyar Posta vezérigazgatója? A fenti kérdésekre adható válaszok nem erősítik azt a meggyőződést a magyar rendezőkben, hogy forró témákhoz nyúlni érdemes, mert ha érik is őket támadások, a filmestársadalom, a média és a szellemi szabadsághoz ragaszkodó közvélemény megvédi, és sikerre viszi őket, ha jó filmet készítettek. Hiú remény lenne.
Németországban, Franciaországban léteznek dokumentumfilmes tévécsatornák, nem ritka, hogy egész estés dokumentumfilmek komoly jegybevételeket hoznak a mozikban is, sőt DVD-n is megveszik, hazaviszik az emberek a látleletet, amely végül is róluk, magukról, a korukról készült.
Nálunk sem általános az érdektelenség a dokumentumfilmekkel szemben, az m2 Filmidő című sorozatának nézettsége, amíg szét nem cincálták, ezt be is bizonyította, csak éppen, mint a viccben, még tizenhét évvel a rendszerváltozás után is, bármerre nézünk, az IFA-k mennek legelöl, a lemaradás pedig sok évtizedes.
(Kultúrház, m2, július 27.)