Európa Afrikában söpör

György Zsombor
2007. 07. 25. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A jól megszokott, kényelmes munkatempóban zajlik Brüsszelben a halva született európai alkotmány helyébe lépő új szerződés végleges megszövegezése. A procedúra az átlagember számára túlságosan is bürokratikusnak tűnik, a szkeptikusokat pedig nem tette bizakodóbbá az eredeti alapdokumentum atyjaként emlegetett Valéry Giscard d’Estaing volt francia elnök sem, aki a minap úgy fogalmazott, hogy az új EU-szerződés még érthetetlenebb az embereknek, mint az alkotmánytervezet volt. Persze meglehet, az agg Giscard-ból csak a sértettség beszél.
Tény mindazonáltal, hogy a határidők betartása komoly problémákat jelent a brüsszeli gépezetben, a regnáló portugál elnökség most mégis reménykedik: abban bíznak, hogy az októberi csúcson az állam- és kormányfők már jóváhagyhatják a végleges szerződést. Persze a fontos folyamat ezzel még nem ér véget, hiszen miután az uniós országok vezetői ellátják kézjegyükkel a dokumentumot, azt még a nemzeti parlamenteknek is ratifikálniuk kell. A legtöbb kritikus hangot pedig éppen ez a megoldás tüzeli, elvégre úgy tűnik: ha akarjuk, ha nem, a szerződést letolják a torkunkon. Emlékezetes, 2005-ben – Giscard d’Estaing nagy bánatára – a francia, majd a holland szavazók elutasították az alkotmányt, valóságos válságba sodorva ezzel a közösségi intézményrendszert. Két év távlatában immár higgadtabb környezetben tehető fel a kérdés: vajon igazuk volt-e a két alapító tagország derék polgárainak, amikor nemet mondtak arra a szövegre, amely épp az együttműködés nehézségeit lett volna hivatott enyhíteni? Az azóta eltelt időszak eseményein végigtekintve kijelenthetjük: szerencsésebb lett volna, ha a dokumentum megkapja a megfelelő támogatást, hiszen az idő csak múlik, az Európai Unió pedig egyre távolabb kerül hőn áhított céljaitól, főként ami a gazdasági fejlődést, az Egyesült Államok és az ázsiai ágyúgolyók üldözését illeti. Mindenki előtt világos azonban, hogy az elutasítás nem elsősorban a hatszáz oldalas szövegnek szólt: sokkal inkább kritika, és a félelmek megfogalmazása volt a közösség egészével kapcsolatban. A lecke fel lett tehát adva. A kérdés az, sikerült-e tanulni a hibákból.
A kilencvenes évek balkáni tragédiái kapcsán Európa akkori tehetetlenségét nem lehet elégszer bírálni; gondoljunk csak az éppen tizenkét évvel ezelőtt bekövetkezett srebrenicai népirtásra, amelyet ölbe tett kézzel néztek végig az európai békefenntartók. A történelem a jelek szerint megismétli önmagát, az uniós külügyminiszterek ugyanis éppen azon tanakodnak, küldjenek-e békefenntartókat Csádba, ahová százezrével menekültek földönfutóvá lett szudániak a dárfúri harcok elől. A távoli ország persze még annyira sincs a figyelem előterében, mint annak idején Bosznia volt, a közösségi kommunikáció csődjéről pedig sokatmondóan árulkodik, hogy az afrikai tervekről jórészt csak az EU életét szorosan figyelemmel kísérő megfigyelők és szakírók tudnak. Pedig a tét nagy, hiszen háromszázezer menekült életéről és háromezer európai katona bevetéséről van szó. A hadművelet Magyarország számára különös jelentősséggel bír, a közösségben ugyanis elvileg már működik az a rendszer, amelynek keretében minden fél évben két-két harccsoport áll készenlétben a gyors bevetésre. Nem árt érteni persze a bürokrácia nyelvén, a gyors bevetés „brüsszeliül” ugyanis azt jelenti, jó, ha októberre elkészül a stratégia a hadművelet vezetését illetően. Az év második felében azonban éppen a magyar–szlovén–olasz katonák alkotta alakulat lesz ügyeletes, akik így, meglehet, a világ – Irak mellett – legveszélyesebb gócpontjában kerülnek bevetésre. Az eddiginél erősebb mandátumú közös külképviselő szerepvállalása nagyban megkönnyítené az EU határain túlnyúló akciókat, nem csak katonai értelemben. A kérdés csak az, hogy az unió nem vállalja-e túl magát, amikor távoli országokban próbál rendet tenni, miközben a saját portáján sem képes összesöpörni. A fejlett országok persze felelősséggel tartoznak a világ nyomorúságosabb régióiért, a bürokratikus harcászati stratégiánál azonban hasznosabb megoldásnak tűnne, ha valamelyik nagyhatalom, jelen esetben a volt gyarmattartó, Franciaország vállalná magára a probléma orvoslását, természetesen a közösség háttértámogatásával.
De ha már külkapcsolatokról esett szó, ezúttal sem lehet elmenni a török kérdés mellett. A kormányközi konferencia mandátuma a szerződés szövegének keretbe foglalásáról szól, a nizzai szerződés újragondolása kapcsán azonban az egyik legnagyobb tét éppen az, meddig és milyen feltételek mellett bővülhet tovább a jelenleg huszonhét tagú Európai Unió. Ankara ügye azonban a legnagyobb csapda, hiszen az EU nincs abban a helyzetben, hogy Törökországot magára haragíthassa. A muzulmán ország felvétele azonban – bátran idézve ismét Valéry Giscard d’Estaing-t – az unió végét jelentené, legalábbis mostani formájában. A csatlakozás perspektíváját tehát Brüszszel mindvégig kénytelen lesz megtartani Törökország előtt, a közeledés azonban csak lépcsőzetesen haladhat, fokról fokra olyan lépéseket megtéve, mint például a kiemelt gazdasági együttműködés formába öntése vagy a vízumszigor enyhítése. A belépés kritériumai viszont nem képezhetik alku tárgyát.
De az Európai Unió bővülése végre legalább számunkra, magyaroknak is hozott egy kézzel fogható eredményt. A uniós polgárok véleményét, hangulatát felmérni hivatott Eurobarometer ugyanis mindeddig rendre azt bizonyította, hogy az összes tagországot alapul véve hazánk lakossága a leginkább elégedetlen a helyzetével. Egész pontosan évek óta minden második magyar ember pesszimista. Végre azonban megtört a jég: persze nem az itthoni viszonyok javulása miatt, hanem mert Bulgária csatlakozásával immár csak a második legrosszabb helyezést értük el a listán. Romániában is több az elégedett ember (53 százalék), mint nálunk, de például Szlovéniában százból kilencvenegy állampolgár optimista. Talán ennél is beszédesebb, hogy a következő tizenkét hónap várakozásait illetően a magyar válaszadók mindössze tizenegy százalékának pozitívak az elképzelései, hatvan százalék borúsan látja a jövőjét, a többiek bizonytalanok. Tanulságos adat, hogy a magyarok hatvanegy százaléka továbbra is bízik az Európai Unióban; míg a regnáló kormányban csak százból huszonheten. Úgyhogy ha valaki felteszi a kérdést: miért is fontos valójában mindaz, ami jelenleg az unió háza táján zajlik, az előbbiek alapján megfogalmazhat magában egyfajta választ. Furcsa helyzet ez, elvégre Brüsszel éppen az a hely, ahol a kormányok saját nemzetük érdekeiért lobbiznak, azért, hogy állampolgáraik számára minél több támogatást, hazájuknak minél nagyobb diplomáciai súlyt harcoljanak ki. Az összevissza sodródó magyar külpolitika azonban kivétel, a kormány tevékenységéről pedig az adatok mindent elárulnak.
Az európai együttműködés betegeskedik, a kormányközi konferencia, az októberi EU-csúcs és az új szerződés ratifikációjának célja azonban éppen az, hogy a dokumentumban lefektetett elvek alapján a mostaninál hatékonyabb és érthetőbb legyen az Európai Unió. Az igazságos döntéshozatal, a célravezető kül- és gazdaságpolitika vagy éppen az emberi jogok védelme közös cél, s számunkra egyelőre sajnos egyedüli remény is.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.