Európa Afrikában söpör

A jól megszokott, kényelmes munkatempóban zajlik Brüsszelben a halva született európai alkotmány helyébe lépő új szerződés végleges megszövegezése. A procedúra az átlagember számára túlságosan is bürokratikusnak tűnik, a szkeptikusokat pedig nem tette bizakodóbbá az eredeti alapdokumentum atyjaként emlegetett Valéry Giscard d’Estaing volt francia elnök sem, aki a minap úgy fogalmazott, hogy az új EU-szerződés még érthetetlenebb az embereknek, mint az alkotmánytervezet volt. Persze meglehet, az agg Giscard-ból csak a sértettség beszél.
Tény mindazonáltal, hogy a határidők betartása komoly problémákat jelent a brüsszeli gépezetben, a regnáló portugál elnökség most mégis reménykedik: abban bíznak, hogy az októberi csúcson az állam- és kormányfők már jóváhagyhatják a végleges szerződést. Persze a fontos folyamat ezzel még nem ér véget, hiszen miután az uniós országok vezetői ellátják kézjegyükkel a dokumentumot, azt még a nemzeti parlamenteknek is ratifikálniuk kell. A legtöbb kritikus hangot pedig éppen ez a megoldás tüzeli, elvégre úgy tűnik: ha akarjuk, ha nem, a szerződést letolják a torkunkon. Emlékezetes, 2005-ben – Giscard d’Estaing nagy bánatára – a francia, majd a holland szavazók elutasították az alkotmányt, valóságos válságba sodorva ezzel a közösségi intézményrendszert. Két év távlatában immár higgadtabb környezetben tehető fel a kérdés: vajon igazuk volt-e a két alapító tagország derék polgárainak, amikor nemet mondtak arra a szövegre, amely épp az együttműködés nehézségeit lett volna hivatott enyhíteni? Az azóta eltelt időszak eseményein végigtekintve kijelenthetjük: szerencsésebb lett volna, ha a dokumentum megkapja a megfelelő támogatást, hiszen az idő csak múlik, az Európai Unió pedig egyre távolabb kerül hőn áhított céljaitól, főként ami a gazdasági fejlődést, az Egyesült Államok és az ázsiai ágyúgolyók üldözését illeti. Mindenki előtt világos azonban, hogy az elutasítás nem elsősorban a hatszáz oldalas szövegnek szólt: sokkal inkább kritika, és a félelmek megfogalmazása volt a közösség egészével kapcsolatban. A lecke fel lett tehát adva. A kérdés az, sikerült-e tanulni a hibákból.
A kilencvenes évek balkáni tragédiái kapcsán Európa akkori tehetetlenségét nem lehet elégszer bírálni; gondoljunk csak az éppen tizenkét évvel ezelőtt bekövetkezett srebrenicai népirtásra, amelyet ölbe tett kézzel néztek végig az európai békefenntartók. A történelem a jelek szerint megismétli önmagát, az uniós külügyminiszterek ugyanis éppen azon tanakodnak, küldjenek-e békefenntartókat Csádba, ahová százezrével menekültek földönfutóvá lett szudániak a dárfúri harcok elől. A távoli ország persze még annyira sincs a figyelem előterében, mint annak idején Bosznia volt, a közösségi kommunikáció csődjéről pedig sokatmondóan árulkodik, hogy az afrikai tervekről jórészt csak az EU életét szorosan figyelemmel kísérő megfigyelők és szakírók tudnak. Pedig a tét nagy, hiszen háromszázezer menekült életéről és háromezer európai katona bevetéséről van szó. A hadművelet Magyarország számára különös jelentősséggel bír, a közösségben ugyanis elvileg már működik az a rendszer, amelynek keretében minden fél évben két-két harccsoport áll készenlétben a gyors bevetésre. Nem árt érteni persze a bürokrácia nyelvén, a gyors bevetés „brüsszeliül” ugyanis azt jelenti, jó, ha októberre elkészül a stratégia a hadművelet vezetését illetően. Az év második felében azonban éppen a magyar–szlovén–olasz katonák alkotta alakulat lesz ügyeletes, akik így, meglehet, a világ – Irak mellett – legveszélyesebb gócpontjában kerülnek bevetésre. Az eddiginél erősebb mandátumú közös külképviselő szerepvállalása nagyban megkönnyítené az EU határain túlnyúló akciókat, nem csak katonai értelemben. A kérdés csak az, hogy az unió nem vállalja-e túl magát, amikor távoli országokban próbál rendet tenni, miközben a saját portáján sem képes összesöpörni. A fejlett országok persze felelősséggel tartoznak a világ nyomorúságosabb régióiért, a bürokratikus harcászati stratégiánál azonban hasznosabb megoldásnak tűnne, ha valamelyik nagyhatalom, jelen esetben a volt gyarmattartó, Franciaország vállalná magára a probléma orvoslását, természetesen a közösség háttértámogatásával.
De ha már külkapcsolatokról esett szó, ezúttal sem lehet elmenni a török kérdés mellett. A kormányközi konferencia mandátuma a szerződés szövegének keretbe foglalásáról szól, a nizzai szerződés újragondolása kapcsán azonban az egyik legnagyobb tét éppen az, meddig és milyen feltételek mellett bővülhet tovább a jelenleg huszonhét tagú Európai Unió. Ankara ügye azonban a legnagyobb csapda, hiszen az EU nincs abban a helyzetben, hogy Törökországot magára haragíthassa. A muzulmán ország felvétele azonban – bátran idézve ismét Valéry Giscard d’Estaing-t – az unió végét jelentené, legalábbis mostani formájában. A csatlakozás perspektíváját tehát Brüszszel mindvégig kénytelen lesz megtartani Törökország előtt, a közeledés azonban csak lépcsőzetesen haladhat, fokról fokra olyan lépéseket megtéve, mint például a kiemelt gazdasági együttműködés formába öntése vagy a vízumszigor enyhítése. A belépés kritériumai viszont nem képezhetik alku tárgyát.
De az Európai Unió bővülése végre legalább számunkra, magyaroknak is hozott egy kézzel fogható eredményt. A uniós polgárok véleményét, hangulatát felmérni hivatott Eurobarometer ugyanis mindeddig rendre azt bizonyította, hogy az összes tagországot alapul véve hazánk lakossága a leginkább elégedetlen a helyzetével. Egész pontosan évek óta minden második magyar ember pesszimista. Végre azonban megtört a jég: persze nem az itthoni viszonyok javulása miatt, hanem mert Bulgária csatlakozásával immár csak a második legrosszabb helyezést értük el a listán. Romániában is több az elégedett ember (53 százalék), mint nálunk, de például Szlovéniában százból kilencvenegy állampolgár optimista. Talán ennél is beszédesebb, hogy a következő tizenkét hónap várakozásait illetően a magyar válaszadók mindössze tizenegy százalékának pozitívak az elképzelései, hatvan százalék borúsan látja a jövőjét, a többiek bizonytalanok. Tanulságos adat, hogy a magyarok hatvanegy százaléka továbbra is bízik az Európai Unióban; míg a regnáló kormányban csak százból huszonheten. Úgyhogy ha valaki felteszi a kérdést: miért is fontos valójában mindaz, ami jelenleg az unió háza táján zajlik, az előbbiek alapján megfogalmazhat magában egyfajta választ. Furcsa helyzet ez, elvégre Brüsszel éppen az a hely, ahol a kormányok saját nemzetük érdekeiért lobbiznak, azért, hogy állampolgáraik számára minél több támogatást, hazájuknak minél nagyobb diplomáciai súlyt harcoljanak ki. Az összevissza sodródó magyar külpolitika azonban kivétel, a kormány tevékenységéről pedig az adatok mindent elárulnak.
Az európai együttműködés betegeskedik, a kormányközi konferencia, az októberi EU-csúcs és az új szerződés ratifikációjának célja azonban éppen az, hogy a dokumentumban lefektetett elvek alapján a mostaninál hatékonyabb és érthetőbb legyen az Európai Unió. Az igazságos döntéshozatal, a célravezető kül- és gazdaságpolitika vagy éppen az emberi jogok védelme közös cél, s számunkra egyelőre sajnos egyedüli remény is.