Feltűnt már valakinek, hogy a magyar sajtóban a kulturális cikkek túlnyomó többsége a pénzről szól? Néha persze megemlítenek a nyilatkozók valamiféle művet is, de leginkább csak abban a kontextusban, hogy sajnálatos módon csupán annak révén lehet(ne) eljutni a hőn áhított szubvencióhoz. Szomorú szavú művészek és a kulturális „élet” egyéb szereplői (könyvkiadók, fesztiválszervezők, ilyen-olyan kulturális bizottságok tagjai) mondják el nagy bánatosan, hogy mennyi remek, hogy ne mondjuk, világraszóló teljesítményt tudnának ők produkálni, ha az a fránya állam meg az alapítványok végre adnának nekik néhány milliócskát. S mindez általában az együtt érző újságíró ráerősítő kérdéseivel, megjegyzéseivel fűszerezve.
E cikkek hosszú sorába illeszkedik a Magyar Nemzet Magazinjának kétrészes összeállítása (Ránk omló Nyugat, 2007. június 23., illetve Lemenni kutyába, 2007. június 30.) a tudományos könyvkiadásról. (A másodiknak már a címe is minő csalogató…) Az első rész az annak idején privatizált Akadémiai Kiadó utolsó igazgatójának, Zöld Ferencnek könnyes-bús nosztalgiája, a második rész Gyurgyák Jánosnak, az Osiris Kiadó vezetőjének, tulajdonosának kétségbeesett jajkiáltása a hatalmon lévőkhöz – mindkettő interjú formájában.
Válságban a magyar tudományos könyvkiadás – drasztikusan csökken a támogatás, a kiadott művek száma, a (nyomtatott s eladott) példányszámok –, csődközelben vagy csődben a tudományos kiadók. Ez idáig tény és való, nem is kérdőjelezi meg senki. Csak azok a bizonyos ok-okozati összefüggések… A nyilatkozók s az újságíró (Fáy Zoltán) szerint egyértelmű az ok: kevés a pénz, mivel csökkennek az állami támogatások, s mindez a kultúrpolitika bűne. „A jelen nehézségek közvetlen kiváltója viszont egyértelműen anyagi természetű.” „Egyesek szerint fölösleges az anyanyelvű tudományos könyvkiadás fenntartása […]. Mások úgy vélik, megkerülhetetlen az állami beavatkozás, és súlyos, beláthatatlan következményekkel járna a teljes anyanyelvű tudományos könyvkiadás elsorvasztása.” „…egy politikai vezetés nem lehet anynyira züllött és cinikus, hogy veszni hagyja a magyar tudományos könyvkiadást.” Az idézetek még hosszan folytathatók.
Mi a teendő? Világos: ha a baj oka a pénz hiánya, akkor a megoldás a pénz! „Érthetetlen, hogy a tudományos könyvkiadás fenntartásához szükséges, aránylag pirinyó tételeket miért kell elvonni, hiszen ezek révén jól demonstrálhatná a kormányzat nemzeti és kulturális elkötelezettségét.” Hogy a „nemzeti” hogy jön ide, azt egy korábbi bekezdésből tudjuk meg: „…az Osiris Kiadó mégiscsak nemzeti feladatot lát el” – mondja Gyurgyák. (Jelen sorok szerzőjének ezt olvasva akaratlanul eszébe jut a történet az ötvenes évek kommunista funkcionáriusáról, akinek elcsenték a munkahelyén a szendvicsét, s erre így kiáltott fel: Segítség, ellopták a munkásosztály reggelijét!)
Tehát minden tiszta: valamiért a (kultúr)politikai vezetés nem ad elég pénzt, tehát meg kell győzni, hogy adjon. S ha eleget ad, akkor elérkezik az újabb aranykor.
Marx, Lenin s a többiek elégedetten sóhajtanak Belzebub birodalmában: az elvetett mag kicsírázott, immár senki nem kételkedik abban, hogy a lét határozza meg a tudatot: csupán néhány tíz milliócskán múlik, és felvirágzik a tudomány meg a tudományos könyvkiadás! Kis pénz, kis társadalomtudomány, nagy pénz, nagy társadalomtudomány.
A jelenlegi könyvtámogatási rendszer kizárólag a kiadóknak és a szerzők egy részének jó. Pedig nem is a kiadó dönt arról, hogy mit jelentet meg, hanem kuratóriumok határozzák meg, melyik könyv kapjon támogatást, melyik ne, következésképpen melyik jelenjen meg, melyik ne. A szerzők legtöbbje tudna történeteket mesélni arról, hogy a kiadó első kérdése nem az volt, mit is írt, hanem hogy mennyi támogatást hozott. A kuratóriumi tagoknak pedig van jó esetben egyéni ízlésük és értékpreferenciájuk, rosszabb esetben vannak barátaik és üzletfeleik, de egyvalamijük biztosan nincs: felelősségük. Sem anyagi, sem szakmai. És ha lenne is, mit tehetnének: ők is abszurd helyzetben vannak: nézzék meg például a Magyar Könyv Alapítvány díjazottait: filozófiatörténeti klasszikus versenyez posztmodern irodalommal és középkori forráskiadvánnyal. S ha valaki megpróbál kitölteni egy könyvpályázati adatlapot, visszasírja Kafka A perének racionális és áttekinthető világát.
Ám akármilyen abszurd is a rendszer, a könyvkiadóknak jó: minden évben horogra akad néhány támogatás, azokat a könyveket kiadjuk, a pénz befolyik, mehet tovább minden a következő pályázatig. Könyvestársaságban ilyenkor lehet előhozni az anekdotákat a három példányban megjelentetett, printeren kinyomtatott szakmunkákról, amelyekből egyet kapott a kuratórium, egyet a szerző, s egyet emlékbe eltett a kiadó… Mellesleg ha már a könyves társaságoknál tartunk: e sorok szerzője nincs benne a „szűk szakmában”, következésképp ritkán beszélget könyvesekkel, de egyetlen olyan beszélgetésre sem emlékszik, amelyik valami remek kézirat feletti örömérzésről szólt volna – az esetek 99 százalékában pályázati pénzekhez kötődő téma az úr. S ne higgyük, hogy a könyvesek mind megannyi megátalkodott Harpagon: nem, csak a mai szisztéma által sanyargatott szakemberek, akik hitték, hiszik, s remélik, hogy állami támogatásból meg lehet élni.
Nézzük máshonnan a helyzetet: ma egy társadalomtudományi szakmunka átlagos – kinyomtatott és eladott – példányszáma 500 és 1000 között van (az eladott általában jóval közelebb az 500-hoz, sokszor alatta). Tehát egy tízmilliós országban, egy (legalább) tizenhárommilliós nyelvterületen átlag 300–500 példányban lehet eladni egy filozófiai, történelmi, szociológiai, irodalomtudományi stb. szakmunkát. S ebben a számban benne vannak az egyetemek és a könyvtárak – ezek vásárlóereje viszont manapság olyannyira kicsiny, hogy elhanyagolható tételt jelentenek. Minden tízezredik honfitársunk vesz egyet a szakkönyveink közül. Ez tény, amely nem vezethető vissza terjesztési nehézségekre, politikai diszkriminációra, a potenciális vásárlók anyagi nehézségeire s egyéb felszínes okokra, amelyekkel általában elintézik a kérdést. (Mellesleg az oly sokszor ajnározott nyugati országokban is hasonló az arány, azzal a lényeges különbséggel, hogy ott néhány száz példányt szinte automatikusan átvesznek az egyetemek s a szakkönyvtárak.)
S hogy ennek mi lehet az oka? A Magyar Nemzet cikkében is hivatkozott egyik, korábban a Népszabadságban megjelent írásában Gyurgyák úr ezt mondja – érdemes hosszabban idézni! –: „A magyar társadalom többsége egyáltalán semmit se akar olvasni, inkább tévézne még egy kicsit. A baloldali olvasók (talán nem döbbentem meg túlságosan ezzel a Népszabadság olvasóit), akik eddig jobbára – bizony, kedves konzervatív barátaim! – eltartották ezt a szférát, szép lassan elpárologtak. Senki sem tudja, hova tűntek, s léteznek-e még egyáltalán. Ma inkább a jobboldal olvas könyveket, csakhogy nincs az a sumer–magyar rokonság (a hunokról és Csaba királyfiról már nem is beszélve), édes Erdély, itt vagyunk, Tarnapolból [sic!] indult és csatolt részei, hungarista baromságok tömkelege, samanizmus és új pogányság (Szent István országában!), amit – fájdalom – ez az olvasói réteg be ne venne.” (Az út vége – http://www.nol.hu/cikk/441421.) Világos, ugye? Tertium non datur: vagy baloldali vagyok, vagy pedig egy sötét bunkó. (Rövid, de intenzív töprengés után jelen sorok szerzője magának az utóbbi verziót választotta.)
Fogalmam sincs arról, hogy egyes könyveink vásárlói milyen arányban vallanak bal- és jobboldali politikai nézeteket, s valószínűnek tartom, hogy ez mérhetetlen, követhetetlen is. Úgyhogy a fenti, hm… kissé sematikus vélemény további kommentálásától zárkózzunk el, az állítás s a mondatban található egynéhány képzavar úgyis önmagáért beszél.
A tény viszont áll: ma 300–500 könyvvásárlóval számolhat a társadalomtudományi műveket publikáló kiadó. (Deér József írja: „Hess a Budai Krónikát 275, sőt talán 400 példányban állította elő, ez a viszonylag nagy példányszám megvilágítja a kielégítésre váró szükséglet méreteit is.” Ez 1473-ban volt. Alig több mint 500 év kellett ahhoz, hogy visszajussunk ugyanide.)
És: „…piaci alapon nem érdemes ilyen kiadványokat kiadni és forgalmazni, mert ezer–ezerötszáz példány alatt – a jelenlegi árak mellett – e művek veszteségesek” (Gyurgyák). Tökéletesen igaz. Megtoldhatjuk még annyival, hogy a 300–400 eladott példány legtöbbször még a közvetlen bekerülési költségeket (tördelés, nyomda) sem hozza vissza, honoráriumról meg senki nem beszél. Tehát nem ez a meggazdagodás útja. Akkor miért kell folytatni?
Figyelem, eretnek válasz következik: azért kell folytatni, mert érdekes. Mert kellemes. Mert izgalmas. Mert az ember csinál olyat is, ami nem nyereséges! Mert a társadalomtudomány legalább annyira transzcendens tevékenység bizonyos szint felett, mint a többi művészeti ág. S egy igazi mű alkotója nem a forintokat mérlegeli, hanem belső, metafizikai kényszer alatt kivajúdja magából az alkotást. Az pedig valami módon majd utat tör a világban.
Feltételezem, hogy amennyiben jelen írásra bármiféle reflexió érkezik, az a fenti bekezdés „cikizését” fogja tartalmazni. Ám láttam jó néhány olyan kéziratot, amelyeket ismert, sőt néha a szakmájuk nemzetközi élvonalához tartozó magyar szerzők írtak a negyvenes, ötvenes években – a megjelentetés legcsekélyebb reménye nélkül. De megírták. S Kierkegaard is megírta a könyveit, saját pénzén kiadta őket, amiben el is szegényedett, majd megbékélt lélekkel elhunyt. Ismertek Ady vagy József Attila küzdelmei a mecénásokkal – de nem írtak jobb verset néhány bankjegy kézhezvétele után, mint annak előtte. Vagy töprengjünk el azon, amilyen körülmények közt Norbert Elias megalkotta a XX. század egyik legnagyobb kultúrtörténeti munkáját. Szolzsenyicin is beszél A Gulag szigetvilágban kéziratokról, amelyek a KGB kandallótüzében végezték – de előtte megírták őket. S hosszan sorolhatnánk a többi példát.
Persze születnek szakmunkák mindenféle „metafizikai” kényszer nélkül – teljesen más „kényszerek” hatására: egyetemi titulus, akadémiai rang vagy éppen „csak” PhD-dolgozat. S ha arra érdemesek, akkor majd el is jutnak a szűkebb-tágabb közönség elé.
Konklúzió a „vitáról”: azon kellene töprengeni, hogy miként jutottunk el a Kádár-rendszerre jellemző – egyébként szintén abnormális – többezres nagyságrendtől a 200–300 példányig. Hogy miként jusson információhoz és azután könyvhöz a kisebb városok, horribile dictu, a falvak erre fogékony népe, mikor harminc kilométeres körzetben az egyetlen korábbi könyvesboltot is átalakították videokölcsönzővé. Miként lehetne a könyvtárakra helyezni a hangsúlyt: egyetemi, városi szakkönyvtárak és helyi könyvtárak miként tántorogjanak el a tönk szélétől a folyamatos tisztes állománygyarapodás felé? Miként juthatnánk el olyan világba, ahol némely újonnan megjelent könyvet ugyanúgy illik (ismét) ismerni, mint a legújabb mobiltelefon-márkát és a hozzá tartozó előfizetési akció részleteit? Van ennek esélye? Kívánatos-e ez egyáltalán? Stb., stb.
Erről lehetne vitatkozni, de csak akkor, ha minden hozzászóló megfogadja, hogy ezen vita során a „pénz” és „forint” szavakat – valamint a rokon értelmű kifejezéseket – nem ejti ki, nem írja le.
Konklúzió a társadalomtudományi könyvkiadásról: akkor mi a megoldás? Ahogy a cikkek felvetik: van olyan vélemény is, hogy „nem is kell magyar nyelvű könyvkiadás. Aki tudományt akar művelni, írjon angolul, esetleg németül vagy franciául. Aki pedig ilyen könyveket akar olvasni, tanuljon idegen nyelvet, s vegye meg azokat a fenti nyelveken.” Ez marhaság, ami a társadalomtudományokat illeti. Majd angolul fogunk Ady költészetéről meg a reformkor politikájáról értekezni? S ha már reformkor: minden szerző tudott németül, a legtöbbje latinul is – vajh miért kezdtek írni az elmaradott magyar nyelven? Eltöprengtünk ezen mostanság? Csak nem arra vártak, hogy Széchenyi gróf végre megalapítsa az Akadémiát, amely majd kiír egy jó kis anyanyelvi könyvpályázatot?
Mikor az állam olyan létfontosságú területeket fojt meg anyagilag, mint az egészségügy, az oktatás minden szintje, a tradicionális kis- és közepes mezőgazdasági vállalkozások, a kisebb falvak és annyi egyéb – akkor tényleg van jogunk nyavalyogni azon, hogy csökken a szakkönyvtámogatás? A kedvenc lélegeztetőgépes hasonlatot kissé tágítva: egy sokadik kuratóriumi döntéssel kiosztott összeget nem kellene inkább a tanyasi iskolásokat szállító kisbuszra fordítani? (Nagyjából pariban is van: a Magyar Könyv Alapítvány 2007. szeptemberi pályázatának kerete 11 millió forint.) Demagógia? Persze, de attól még igaz lehet.
Minek támogassunk olyan műveket, amelyekre a kutya sem kíváncsi? Több százezer forint közpénzt dobjunk ki olyasmire, ami 200–300 embert érdekel? Mint a magyar filmek? Ne, inkább ne!
Aminek meg kell születnie, az meg is születik. (S aminek el kell kallódnia, az el is kallódik, akárhány remek kuratórium működjék is szerte a hazában!)
Tehát tegyük a dolgunkat, s törődjünk bele, hogy könyvkiadóként nem vagyunk privilegizált helyzetben, s ami még fájóbb, az nem is jár nekünk. Semmivel nem végzünk fontosabb munkát, mint a kőfaragók és a balett-táncosok. Ami a szigorúan szakmai részt illeti, képviseljük a véleményünket, de ismerjük fel az illendőség korlátait. Jogos a kulturális járulék eltörléséért szót emelni, de nem illendő állami támogatásért nyafogni – akármilyen „nemzeti”, „kultúrmisszionáriusi” vagy egyéb fennkölt jelzővel illessük is a szakmánkat s azon belül a saját tevékenységünket. Jogos a pénzügyi és a gazdasági oligarchiát kárhoztatni, s még inkább arra serkenteniük őket a velük kommunikálóknak, hogy szép színes helikopterek helyett csúnya fekete-fehér könyveket vegyenek, de nem jogos az állami erőforrások átcsoportosításáért lobbizni a saját irányunkba.
S ha a jobboldal valamiért kárhoztatható, az nem az, hogy a sumer–magyar őstörténetet falja, miközben az Édes Erdély, itt vagyunk-ot dúdolja, szabad kezével pedig a hungarista köszöntést gyakorolja… Hanem hogy nem hozta létre a saját kulturális struktúráit: nincs kulturális folyóirat, nincs könyvkiadó, nincs alternatív iskolahálózat, nincs klubhálózat, semmi nincs, amit szerves kulturális fejlődésnek lehetne nevezni… Politikai vezetők persze rendszeresen biztosítják híveiket, hogy mindez roppant fontos, és tenni is sokat kell érte, ők maguk is ezen vannak – de ezt komolyan nem veszi senki, sem ők, sem mi. A jobboldali „gazdasági háttér” pedig végtelen messzeségben van annak ideájától, hogy kulturális struktúrák kiépítésére pocsékolja pénzét (ami egy mégoly valószínűtlen választási győzelem esetén sem hozna semmiféle közvetlen hasznot).
A középkorban évszázadok teltek el anélkül, hogy a társadalomtudományt különösebben művelték volna. Egyes kolostorokban őrizgettek régi fóliánsokat, böngészgették, másolgatták őket, eszmét is cseréltek róluk hosszú téli estéken, s ha egy távoli kolostorból vendég érkezett, eldicsekedtek velük. Teltek-múltak az évtizedek, s nem változott semmi. Az olyan kor volt. Aztán egyszerre megpezsdült valami, s hirtelen írni-olvasni kezdtek.
S ma? Hogy is írta Gyurgyák János? „A magyar társadalom többsége egyáltalán semmit se akar olvasni, inkább tévézne még egy kicsit.” Ez meg ilyen kor. Megváltozik-e valaha? Kell-e változnia valaha? Ki tudja?
A szerző az Attraktor Kiadó tulajdonosa
NBA
Moszkvától Brooklynig – Gyemin és az NBA geopolitikai próbatétele
