(ki mire vágyik…)

Én nem tudom, hogy egy becsületes és törekvő állampolgárnak mennyire kell szeretnie szeretett miniszterelnökét. Jómagam, alaposan megvizsgálom a lelkiismeretemet, huzamos létezésem során egyetlen magyar miniszterelnököt szerettem egészen és egyet félig, de ez a másfél sem személyes szinten történt. Egyiknek is, másiknak is leginkább a humorát kedveltem, no meg azt az értékrendet és tartást, amelyet képviseltek. A jelenlegit – mivel egy pózoló, nagyzoló, brutálisan magakellető figura, s komolyan veszi mulatságos magamagát – elképedve szemlélem, azzal együtt, hogy tulajdonképpen nem is tudom, mit képvisel, mit akar, s egyáltalán, képes-e folyamatosan ellenőrizni önmagát.
A nyugati államférfiak közül régebben Churchillt szerettem, de az már okafogyott. Viszont Tony Blair – hiába angol – egy pillanatig sem gyakorolt rám különösebb hatást mindmostanáig, habár XVI. Benedek pápával ellentétben nem rovom fel neki az iraki beavatkozást. Ha már itt tartunk, a jelenlegi pápára és elődjére is mély tisztelettel és rokonszenvvel emlékezem, illetve tekintek, nem is méltóságuk, sokkal inkább emberségük és intellektusuk miatt, amely eszességét és szakértelmét nagyra tartó szekularizált világunkban számomra egy olyan ellenpólust képvisel, amelytől fény, remény, félelem és megnyugvás árad belém, s megerősít abban a hitemben, ahogy általában a világmindenséget elképzelem.
Az az igazság, hogy kissé meglepődtem, amikor a pápai audencia kapcsán arról értesültem, miszerint Anglia jelenlegi miniszterelnöke immár négy esztendeje katolizálni készül, s mivel a keresztség egy, bizonyos idő múlva bérmálkozni fog. Ez a hír nem csak meglepett – hiszen az anglikán vallás létrejötte éppen a birodalom Rómától való elszakadását, s az állam egyház feletti hatalmának kézben tartását szolgálta, s most Blair „visszatérése” az engedelmesség és egy államférfi személyes ügyeként is, az állam lehetséges közeledésének fuvallatát tartalmazza –, de megnövelte érdeklődésemet, s felébresztette rokonszenvemet ez iránt a pragmatikus és rendkívül tudatos nyugati politikus iránt. Szándéka (és lépése) arra is utal, mekkora különbség van eme elvont szempontból is kies hazánk és a ködös Albion között. Míg a mi miniszterelnökünk, úgymond, „bérmálkozni szokott”, Blair megteszi azt az egyetlen lépést, amely a katolikus, apostoli anyaszentegyházhoz köti majd élete végéig. A magyar kormányfő tudatlan, ostoba elszólása mintegy karikírozza a brit államférfi átgondolt, átélt, lelkileg és szellemileg megalapozott lépését, azt a döntést, amit egy valóban bátor hívő és megújulni kész felnőtt férfi hoz. Részemről az egyik embert lehet tisztelni, a másikat – a hülyén fecsegőt – nem.
Volt nekem egy nagyon kedves kollégám és barátom, akit tanítómesteremnek is nevezhetnék: Ruffy Péter. Vele történt meg még a Rákosi-időkben, ami most a derék Debreczeni Józseffel sorozatban megtörténik: lehetőséget kapott, hogy az ország első emberével hosszasan beszéljen, majd írjon róla. Ruffyra éppenséggel kitűnő stílusa és empatikus képessége miatt esett a választás, így aligha lehet csodálni, hogy a Vezérnek ellenőrzésre elküldött, majd visszakapott kéziratban csupán egyetlen javítás szerepelt: Rákosi Mátyás szép gyöngybetűkkel a „népünk nagy vezére” fordulatot a „népünk szeretett vezére” kifejezésre módosította.
Hogy népünk jelenlegi nagy vezére vágyik-e a „szeretett” szóra, én nem tudom…