Mezítláb Szibériában

Hurum aliszlan hum, akva joszal jömi, tav piszal onyszi! – szólalt meg suttogva az egyik manysi nyomkereső. Majd a fák felé mutatott.
– Mi a fenét zagyválsz te itt össze? – sziszegte a komisszár a nyomkereső fülébe.
A szedett-vedett kis „vadásztársaság” éppen egy fák között megbújó hanti tábor közelében hasalt a hóban. Szánjaikat hátrahagyták, maguk pedig közelebb kúsztak a három nagyméretű lakósátorhoz. Hiába voltak széllel szemben, a Lajka kutyák megérezték az idegeneket, és hangosan csaholtak, de szerencséjükre mindegyik a gazdája szánjához volt kötve.
– Azt látom, nacsalnyik, hogy három vadász otthon, egyik sítalpon jön, puskás. Sietni, sietni, mert kutyák ugatnak, elengedik őket. Kilesnek – válaszolt tört oroszsággal a nyomkereső.
A komisszár kiadta a parancsot a támadásra. A legények ügyesen felcsatolták a sítalpjaikat, és hurrá! kiáltással megrohanták a kis tanyát. A tizennyolc orosz fegyveres láttán a hantik rémülten beszaladtak sátraikba, az oroszok pedig utánuk. Odabenn döbbenten látták, hogy a szőrmepadlón halálra rémült asszonyok és gyerekek kuporognak. Mukkanni sem mertek a katonák láttán.
– Ezt a „vadászatot” jól kifogtuk, Szergej Nyikolajevics! Még manysi nyomkeresőink is azt motyogják, hogy ilyen kemény januárra apáik sem emlékeznek. Nem is értem, miért éppen télen kell ezeket a vágott szeműeket összeszednünk, miért nem érünk rá nyáron – fakadt ki az egyik ifjú csekista, miközben már a tűznél melegedtek, de válasz sokáig nem érkezett Szergej Nyikolajevicstől.
Pedig a fiatal csekistának igaza volt: a mínusz negyvenöt fokos hidegben lépésben haladtak rénszarvasszánjaikon. Már egy hete kutattak a végtelen tundrán, nemegyszer hóviharban, de mindöszsze erre az egy hanti táborra leltek, ahol három „ellenforradalmár” hantit fogtak el. Ennyi volt ugyanis a falu összes férfi lakosa. Elvették tőlük a lőfegyvereiket és egyik rénszarvasbőrből készült lakósátorukat. Ráadásul prémbundáikat és prémcsizmáikat is megdézsmálták, és persze a fáradt rénszarvasokat pihent állatokra cserélték. Majd némi alvás után másnap reggel ismét útnak indultak. A hantikat egyszerűen rákötözték az egyik szánra, mint három csomagot. Az asszonyokat magukra hagyták, hiszen férfiak nélkül amúgy is éhen vesznek.
– Nyáron Nyugat-Szibériában mindent elöntenek a folyók. Lápos, vizenyős hellyé válik az egész vidék. Olyankor legfeljebb repülőgépen lehetne közlekedni, mert csónakokon nem érsz utol senkit, de a fiatal Szovjet-Oroszországnak nem telik elég repülőszerkezetre. Hát ezért támadunk az ellenségeinkre télen – szólalt meg másnap a déli pihenőnél Szergej Nyikolajevics, a parancsnok.
A kis szovjet megtorló csapat a következő négy hét alatt összesen negyven „ellenforradalmárt” fogott el. Harc nélkül, legtöbbször csellel. Pihent állatokat kértek a felkutatott kis tanyák lakóitól, majd, miközben vendéglátóik az állatokat cserélték, egyszerűen elfogták őket.
Február közepén érkeztek meg Hanti-Manszijszkba a rabokkal, akik közül sokan szinte ruha nélkül, mezítláb jöttek a hóban. Ezekután az elcsigázott embereket egytől egyig úgynevezett trojkák ítélték halálra – Sztálin parancsára. Abban az évben, 1937–38-ban feltehetően még két-háromezer bennszülött „antikommunistát” kötöttek rabláncra a szovjet „vadászok”.
– Hogyan lehetnek ezek az oroszul alig-alig beszélő, analfabéta rénszarvastenyésztők a kommunizmus ellenségei? – tudakolta a jól végzett munkát követően a fiatal csekista Szergej Nyikolajevicstől.
– Túl sokat kérdezel, kölyök! – rivallt a fiúra a komisszár, és akkora pofont akasztott le neki, hogy a hóba bukfencezett tőle a tapasztalatlan bolsevik.