Napkorszak

Most, hogy az abszolút országos melegrekord egytized fok híján elérte a halálos negyvenkét Celsiust, amikor a láz már megolvasztja a fehérjéket, és az emberi élet láncolata alkotóelemeire esik szét, hovatovább elmondhatjuk: odakünn nagyobb a forróság, mint idebenn; s a leghevülékenyebb humán vér is hűvösen mértéktartó ahhoz képest, mint ami az ellenséges természetben körülvesz bennünket. Évek óta csodálkozva tapasztaltam a tudomány embereinek szánalmas vergődését a globális felmelegedés ügyében: ködösítettek, mellébeszéltek, a karakán állásfoglalás elkerülésére a történelmi léptékű megbízható mérések hiányára hivatkoztak. Mindeközben akadt olyan tudós koponya is, aki újabb, küszöbön álló jégkorszakkal riogatott; nyilván kompenzálásképpen, hiszen olyan jó a rekkenő hőségben, a beköszöntő Napkorszakban efféle fagyos dolgokra gondolni. (Az egyik gagyitévé is nyilván ilyen meggondolásból tűzött műsorára a kánikula csúcspontján mikulásos vígjátékot.)
Idehaza még az az orbitális, politikai hátsó szándékkal elkövetett csalás sem keltett különösebb visszhangot, amikor kiderült, hogy egy washingtoni kormányzati főmufti éveken át meghamisította a felmelegedést gyorsító légszennyezettség adatait a kongresszusi jelentésekben. A kiotói jegyzőkönyvet és a gázkibocsátási kvótákat írott malasztnak tekintő, gyakorlatilag semmibe vevő Egyesült Államok döntéshozói tehát tartósan tévhitekben éltek saját világromboló tevékenységüket illetően – igaz, a szabadság technokratáinak honában legalább az ilyen határtalan svindlikre fény derül. (Ha Gyurcsányéktól kölcsönöznék a kommunikátoraikat, azok már réges-rég bebizonyították volna a Washington Postban, hogy a statisztikák e tendenciózus meghamisítása a legbüszkebátrabb igazságbeszéd.) Ha ötszáz év múlva egy kalandozó kedvű történész viszszatekint az akkorra feltehetőleg saját romjai alá temetkező amerikai birodalomra, annyit állapíthat meg sommásan, hogy Amerika két dolgot adott a modern civilizációnak: a saját karikatúrájába forduló szabadságot meg az összefüggő sivatagokat.
A legleleményesebb, leggügyögőbb, legliberálisabb vulgárpropaganda sem képes többé leplezni: a globális felmelegedés nemhogy a küszöbön áll, de immár benn van a szobában. Meg kell barátkoznunk vele: mi, akik most élünk, már ebben a megváltozott miliőben töltjük hátralévő időnket. Mint annyi más fenyegető veszéllyel – valószínű élelmiszerár-robbanással, népesedési katasztrófával, sőt a legelemibb honvédelemmel –, a Kárpát-medencét különösképp sújtó felmelegedéssel sem foglalkozik érdemben a szoclib alibikormányzat. Ahogy az éghajlatváltozást is valahová a távolba helyezte a mindent elodázó, minimális felelősségtudat, azt a valószerű jóslatot is képesek valami Óperencián túli veszélyként felvázolni, hogy „a XXI. század az olaj után a víz évszázada lesz”; meg hogy „az új regionális háborúk a vízért folynak majd”. Pillantsunk Európa vízbázistérképére – arra, amely nem a tranzitfolyókat, hanem az ivóvíztároló képességet illusztrálja. Egyetlen összefüggő zöld foltot látunk: a Kárpát-medencét, amely „vízbánya” magában foglalja Szlovákia és Magyarország szinte teljes területét, valamint Észak-Bácskát. Ha az arabok meg tudtak gazdagodni a sivatagi olajból, mi miért nem ébredünk mihamarabb öntudatra? Miközben éghajlatunk a mediterrán klíma felé tolódik, az alföldi lokálpatrióták pedig magukra hagyatva próbálnak gátat vetni a felgyorsult félsivatagosodásnak, relatív módon még mindig mi lehetünk a vén kontinens ivóvízforrása. Egy valóban felelős parlamentnek nemcsak ivóvíztörvényt kellene sürgősen hoznia, nemcsak az alkotmányban kellene garantálnia a vízbázis elidegeníthetetlen nemzeti tulajdonát, de vissza kéne államosítania az elkótyavetyélt stratégiai infrastruktúrát is. Ha nem tesszük, könnyen megeshet, hogy a Napkorszakban saját betevő ivóvizünket is mástól kell megvásárolnunk saját szülőhazánkban.