Vidéki egylet legutóbb 1964-ben nyert bajnokságot – igaz, a Szolnoki Dózsa 1954 és ’64 között hatot is, de se előtte, se utána senki más –, 1985-ben pedig kupát. A Szolnok három MNK-diadala mellett egy-egy dicsőségmorzsa jutott az Egernek (1972) és a Szentesnek (1980), a magyar pólóban egyébként töretlen a budapesti egyeduralom. Ha a Tatabánya épp nem jutott fel vagy nem maradt benn, a teljes Dunántúl képtelen volt felmutatni egy ob I-es csapatot, a rájátszás bevezetése óta eltelt húsz évben egyszer akadt egy nem budapesti döntős, a Szentes, másfél évtizede. Miközben kosárlabdában, röplabdában, kézilabdában, jégkorongban sorra szétdurrant a fővárosi vízfej, addig vízilabdában egyre nőtt. Ami annyiban érthető, hogy a csapatsportok közül ez a leginkább létesítményfüggő – csak úgy, amatőr alapon nem lehet nekiállni valahol pólózni –, emellett a szakértelem és a tőke is a Duna mentére korlátozódott és koncentrálódott.
A változás első hajtását a kényszer szülte. A 90-es évek négyszeres bajnoka, a BVSC mögül lassan kitolatott a MÁV, és Gerendás György edző a lassú enyészet helyett gyors kockázatot vállalt: Egerbe evakuált, és magával vitte csapata javát. A 2004-ben még kétesélyesnek látszó döntés idén nyert végleg igazolást. A gárda bronzérmes lett a bajnokságban, egy másodpercen és az évtized potyagólján múlt, hogy – a Vasast megelőzve – nem jutott be az Euroliga negyeddöntőjébe, az elmúlt hetekben pedig leigazolt két olimpiai aranyérmest, Biros Pétert és Szécsi Zoltánt, valamint a világbajnok Varga II. Zsoltot. Gerendás okkal jelentette ki: „Nincs a világon olyan ellenfél, amelytől félnünk kellene. Készek vagyunk elhódítani a bajnoki címet.” Érdeklődésünkre pedig így számolt be a folyamatról, amelynek részese és egyben élvezője is: „Amikor még tagja voltam a szövetség elnökségének, már akkor is azt szorgalmaztam, hogy a Budapest vonzáskörzetébe tartozó, uszodával rendelkező csapatokat, mint például a Tatabánya, a Cegléd, a Kecskemét, akár a pozitív diszkrimináció útján is soroljuk az első osztályba, mert a vízilabdának csak akkor lehet jövője, ha megszűnik a főváros-centrikussága. Annak idején BVSC-drukkert, azt hiszem, négyet ismertem, Egerben viszont mindenki magáénak érzi a csapatot. Mögénk állt a város, aztán ennek köszönhetően a szponzorok, és mindezek miatt az emberek is.”
Szegeden hasonló alakulgat. A tavaly harmadik, idén negyedik, tehát mindkétszer elődöntős csapat ősztől szintén merészebben tervez, hiszen megszerezte az olimpiai bajnok Varga Tamást, a magyar gólkirályi címet is nyert Weszelovszky Lászlót (mindketten Olaszországból térnek haza) és a Partizan Beograd szerb válogatott centerét, Milos Koroliját. Gyöngyösi András edző nem véletlenül állítja:
– Szegeden az elnökség és a főszponzor mindent megtesz azért, hogy a csapat előbb-utóbb bajnoki döntőt játsszon, új igazolásaink ismeretében én amellett vagyok, inkább előbb. Példaként állnak előttünk a város férfi kézilabdázói, akik hosszú évek után szerezték meg a Veszprém előtt az aranyérmet, előttünk sincs lehetetlen.
Még akkor sem, ha a hazai pálya inkább strand, mint komoly sportkomplexum, és a póló hagyományos bázisai közül ugyanez igaz Szentesre és Szolnokra is. A tehetősebb Dunántúlon azonban egyre épülnek a fedett uszodák, és ez máris visszahatott a vízilabdás életre is. A Pécs nemhogy stabil ob I-essé vált, hanem ősszel már nemzetközi kupában indulhat, Székesfehérvár tavasszal először jutott fel az első osztályba, a hírek szerint Szombathelyen, az ob I/B-ben is csoda dolgok készülődnek. A „szakma” pedig ennek megfelelően nyitott a vidék felé, mert Baranyában Ambrus Tamás, Fehérváron Dabrovszky Norbert a tréner, Vasban pedig Vincze Balázs felügyeli a munkát. De jön már Pápa, Nagykanizsa, Kaposvár – hogy Pannónia mellett Hunniát se feledjük, Debrecen és Hódmezővásárhely uszodája is elitcsapatot érdemelne –, és hogy mindez mit jelent a mennyiségen túl a minőségben is, arra elég egyetlen példa: ha Győrben nem vágnak bele a sulipólóba, a magyar női válogatott nem lett volna világbajnok 2005-ben Montrealban. De az lett, mert Tomaskovics Eszter, aki 2000-ben még győri általános iskolája színeiben brillírozott, öt évre rá már a vb-döntő legeredményesebb játékosaként vágott három gólt az amerikaiaknak.
A cél persze az, hogy a feltörekvő tehetség útja ne törvényszerűen vidék, Budapest legyen. A legfrissebb jelek arra utalnak, fordulhat a trend, de azt ép ésszel senki nem kívánhatja, hogy a fővárosi póló viszszaesése miatt alakuljon így. Sőt, biztató, hogy tovább erősödik a 18 év után bajnok Vasas, más és más filozófia mentén, de megkapaszkodni látszik az Újpest és a Ferencváros, és nagy kérdés, jövőre merre indul tovább a Domino. Ami tény: a pekingi olimpia a klub és a sportág számára is cenzúrát jelenthet, nem véletlen, hogy egyelőre a főszponzor T-Mobile is 2008. június 30-ig kötelezte el magát, a távolabbi jövőt illető döntéssel még vár. Mindenesetre valószínű, hogy hamarosan már nemcsak Olaszország, hanem Eger vagy Szeged jelenti a szerződéskötés előtt álló játékos számára az alternatívát.
Annak idején, amikor Varga István kézilabdázó vagy Berkics László kosárlabdázó a Budapesti Honvédból „lement” vidékre, általános volt a megrökönyödés. Aztán kiderült, hogy mindketten remekül választottak, hiszen Varga 1975-ben egyszerre lett bajnok és világválogatott Debrecenben, Berkics pedig szolnoki aranyérméhez és „királyságához” alattvalókat is kapott. Az ő érdemük is, hogy Biros vagy Szécsi esetében már senki sem beszél önkéntes száműzetésről.
tűzvész
Tűzvész pusztít Kaliforniában
