Óvatos Breszlav

Pozsony németül Pressburg. Úgy tartják, valaha Breszlav-vár, Preslaupurch vagy Bresalauspurc volt a neve. Breszlav volt annak a seregnek a vezére, melyet a keleti frank területek ura, Arnulf 892-ben a morva Szvatopluk ellen küldött. A hadjárathoz a későbbi német-római császár – a Fuldai évkönyvek bejegyzése szerint Breszlav herceggel megtanácskozva – a magyarok támogatását is kérte. A frank–szláv hadvezér ennek a háborúnak a során építtette a Duna bal partján azt az erődöt, melynek a helyén létesülő várat és várost magyarul Pozsonynak, németül Breszlav-várnak, Pressburgnak hívják majd.
Folytassuk úgy, mint egy ósdi ponyvát. Krisztus születése után 899-ben járunk, júniusi nap tüzel az égen: a Balaton délnyugati csücskében, a nyitrai erődítményből 840 körül elűzött Pribina szláv fejedelem mocsárvárában nagy a nyüzsgölődés…
Érdekes hely ez a mocsárvár. Mosaburgnak hívják, későbbi magyar nevén Zalavár. A frank király, Német Lajos 840 körül adományozott birtokokat Pribinának, az elűzött szláv hercegnek, aki a Zala folyó mocsaraiban építtette fel kormányzati székhelyét. A ma is Várszigetként emlegetett területen, a gerendákból rótt palánkok mögött gyorsan felépültek az igénytelen boronaházak. Hamarosan elkészült az inkább katonai szállásra, semmint kormányzói székhelyre emlékeztető ideiglenes fapalota és az első fatemplom is. A kőépítkezések is gyorsan megindulhattak, hiszen néhány esztendő múlva már magát a salzburgi érseket fogadják a Mocsárvárban, hogy fölszentelje a Mária tiszteletére épült háromhajós kőtemplomot. Kiépültek a durván bárdolt cölöpsorok mögött a földtöltések, előttük a gerendával bélelt palánkárkok és a sziget peremén körbefutó sövényfonatos sáncok is. A sáncokon kívül pedig parttalanul árad szét alsó folyásánál a Zala, a folyó szinte eltűnik a végtelen mocsárban. A Kis-Balaton nádasaiban madártanyák zsibongása hallik, alacsony vízálláskor apró szigetecskék sora emelkedik ki a lápból, partjuk körül sás, bozót, nád, ingoványos mocsár, savanyú füvű, tenyérnyi legelők. Az első hevesebb felhőszakadásnál víz alá merülnek ezek az apró szigetek. A nagyobbakat, melyek hóolvadáskor, áradás idején is szárazak maradnak, szilárdan épített, magasított dorongutak kötik össze egymással, a Várszigettel és a környező partokkal. A hercegi székhely a 850-es évektől a kereszténység helyi központja is, hiszen Pannóniában a salzburgi érsek egyházi hatalmát a mosaburgi esperes képviseli. Az erőd falai mögött lakótorony, 880 körül díszes palotaszárny épül, mely méltó lakhelye lehetne a 896-ban császárrá koronázott Arnulf pannóniai helytartóinak.
De vajon kik lakják a vidéket? Milyen nyelvet beszélnek errefelé az emberek?
Három évszázada, 570 körül telepedtek le a Kárpát-medencében a rettenetes hírű avarok. Kétszáz esztendeje, 670 tájt települtek melléjük az úgynevezett késő avarok, akiket némelyek korai magyaroknak tartanak. Ők birtokolják a medencét egészen a 800-as évek elejéig. Nagy Károly hadjáratai, a mai Dunántúlnak a frankok által történő meghódítása óta száz esztendő sem telt el, tehát élnek még az avarok maradékai, elvegyülve szlávokkal, osztrák vagy bajor frankokkal. Ez a kevert etnikumú, elszürkült öltözetű népesség, mely még hordja az avaros öveket, a gömbcsüngőkkel díszített homlokpántokat, de viseli a nyugatias gyöngyöket is, ők Pribina utódainak közemberei. A „körös-körül összegyűjtött népek”, ahogy a bajorok és karantánok megtérését elbeszélő korabeli krónikás, Adalwin salzburgi érsek említi. Még a legelőkelőbbek ruházatán, fegyverzetén is érződik a kevertség, hiszen a frank–szláv urak a hosszú harci kés, a „scramasax” mellett a Karoling–morva típusú egyenes kardot használják, ám remekmívű fegyveröveik az avar kagánok ötvöseinek hatását mutatják.
Az Úr 899. esztendejét írjuk tehát, nagy a lótás-futás a Mocsárvárban. Néhány éve ugyanis harcias nép jelent meg a Kárpát-medencében, s vette birtokba az egykori Pannóniával szomszédos Dunán túli (nem Pozsonyból, hanem Zalavár vagy Augsburg felől nézve) területeket. Arnulf pedig óvatos, még ugyanabban az esztendőben, 896-ban hű vazallusát, a pannon szláv Breszlav herceget nevezte ki Mosaburg s egyben egész Pannónia urává. És Breszlav is óvatos. 899 tavaszán Arnulf felesküdött a leölt kutyára, szövetséget kötött a magyarokkal. Fel is kérte nyomban a pogányokat egy Berengár elleni itáliai hadjáratra, szabad átvonulást ígért nekik Pannónián, és Breszlavot utasította, hogy vezetőket biztosítson a magyar lovasalakulatoknak, akik a legrövidebb úton kalauzolják át őket Itáliába. Aggasztó, gondolhatta Breszlav, az óvatosság nem árthat. A fenséges császár Regensburgból osztja a parancsokat, a magyarok viszont itt vannak a szomszédban. És félelmetes lovasságuk néhány nap múlva itt vonul el a Mocsárvár alatt.
Szegény, óvatos Breszlav! Nem is tudod, mennyire igazad van!
Az ötezer lovast számláló magyar sereg most még fegyelmezetten vonul át a Dunántúlon, ám az év végén meghal Arnulf, akkor már nem köt a szövetség. Mi lesz itt egy esztendő múlva!? Mert Breszlav csak gyanakszik, mi, kései utódok azonban tudjuk, mire képes ez a sereg. A Kapos völgyében most békésen kocogó lovashad egy-két hónap múlva, szeptember 24-én szemtől szembe úsztat rá a gyors folyású Brentán a háromszoros túlerőben lévő itáliai seregre, s tönkreveri. Ez az ötezer ember az, amelyik haza sem jön, kitelel Itáliában, beveszi az erős falakkal övezett Modenát, s 900 nyarán – amint a dózse káplánja írja – lóháton úsztatva át a tengerágat, betör Velencébe, felégeti Cittanuovát, Equiliót, Finét, Chioggiát, végigpusztítja az egész velencei tengerpartot, s csak Péter és Pál apostolok kínhalálának emléknapján sikerül visszavernie őket a velencei hajóhadnak. És ez a sereg lesz az is, amelyik nyár végén, a velencei kaland után visszavonultában nem kel át a Dunán az Alföldre, marad Pannóniában, mert úgy érzi, oda is hazaérkezett.
Hogy Mocsárvár ura megkísérelte volna az ellenállást, arról nem tudunk. Óvatos Breszlav neve többé nem tűnik föl a krónikákban. Arról pedig Breszlav mit sem tehetett, hogy 907-ben éppen a róla elnevezett erősség lábánál szenvedett katasztrofális vereséget a Dunántúl visszafoglalását megkísérelő német sereg. A bajorok ugyanis Nagy Károly óta nem látott nagyságú hadat gyűjtve, egyetlen grandiózus hadjáratban akartak leszámolni a magyarokkal. 907 nyárelőjén indult Regensburgból a Luitpold herceg vezérelte sereg, melyben a bajor és karantán kormányzó mellett hadba szállt Theotmár salzburgi érsek, számtalan gróf, püspök és apát is. Árpád a nyugati országrész haderejével Breszlav vára alatt várta az ellenséget, és a július 4–5-én lezajlott csatában – immáron az új hazát védve – elsöprő győzelmet aratott. Elesett Luitpold herceg maga is, Theotmár érsek, csaknem húsz gróf, két püspök, három apát és sok ezer névtelen katona.