Pervez Musarraf kutyaszorítóban

Pakisztánban felháborodással fogadták azt az washingtoni bejelentést, miszerint az Egyesült Államok nem zár ki semmilyen lehetőséget az Észak-Vazirisztánban rejtőző al-Kaida-sejtek, vagy ha úgy tetszik, a külföldi iszlamista fegyveresek bázisai elleni harcban. Pakisztán északnyugati tartománya törzsi területeivel ugyanis katonai szempontból „összefolyik” a szomszédos Afganisztánnal: az itt húzódó magashegyi vidék kitűnő rejtekhely a harcosoknak, míg egyfajta hírszerzési rémálom. Washington az enyhén szólva nem demokratikus pakisztáni Musarraf-rezsim támogatását mindig is az afganisztáni háborús erőfeszítések elősegítéséhez vagy legalábbis a semleges státus fenntartásához kötötte, s bár a pakisztáni katona-államfő láthatólag mindent megtett ennek érdekében, ő sem vehette elejét a szomszédos országba, vagy onnan történő átszivárgásnak, ami végül is a NATO veszteségeinek biztos emelkedését hozza. Ráadásul a belső ellenzékkel folytatott huzavona, az iszlamistákkal zajló összecsapások idején nem szerencsés az amerikai politika kiszolgálójaként megjelenni a közvélemény előtt. Hogy a különböző események nem függetlenek egymástól, arra az is rávilágít, hogy az iszlámábádi csatározásokat követően rúgták fel a vazirisztáni fegyveres csoportok azt a múlt szeptemberben kötött megállapodást, amely a külföldi (arab) fegyveresek elszigetelésének egyetlen hatékony módszere lehetett volna Pervez Musarraf számára.
Persze az is tény, hogy az amerikai erők nem csak fenyegetnek azzal, hogy maguk veszik kézbe a határ pakisztáni oldalán bujdosó, de Afganisztánban operáló fegyveresek elleni harcot. Nemegyszer előfordult, hogy pilóta nélküli Predator harci gépek Hellfire rakétákkal már pakisztáni területen mértek csapást a kijelölt célpontra, a hírszerzés nehézségeit pedig az mutatja, hogy ezeknek a támadásoknak már pakisztáni illetőségű civilek is áldozatul estek. Ráadásul igen nehéz megítélni, hogy mi is zajlik a szabdalt terep légterében, a völgyekbe például egyáltalán nem látnak be a radarok. A kasmíri szembenállás hasonló katonai-technikai problémái miatt is döntött úgy Iszlámábád, hogy Svédországtól Erieye radarrendszerrel felszerelt Saab 2000-es légtérellenőrző repülőgépeket szerez be.
A sors iróniája, hogy a pakisztáni elnök a hírszerzés (SIS) vezetőjeként maga is részt vett amerikai támogatóival együtt a nyolcvanas években a határvidéket átszövő „kapcsolati háló” létrehozásában. Míg a cél akkor az Afganisztánt megszálló szovjet erők ellen harcoló mudzsahedek felfegyverzése volt, mint azt 2001. szeptember 11. igazolta, a fellépés később meszszemenő következményekkel járt, amelyekkel akkor senki nem számolt. A kutyaszorítóba került Musarraf önmagát is okolhatja helyzetéért.