Szó sincs felzárkózásról

Miközben hónapról hónapra szaporodik azoknak a makrogazdasági mutatóknak a száma, amelyeknél hazánk tudhatja magáénak az utolsó vagy utolsó előtti helyet a huszonhét uniós tagállam közül, egyre gyakrabban hallhatjuk a kérdést: milyen biztosítékok vannak arra, hogy a lakosság és a hazai vállalkozások mostani áldozatvállalásai, a megszorító intézkedések nem lesznek hiábavalók? Legutóbb a köztársasági elnök fogalmazta meg ez irányú kételyeit, amikor azt mondta: nem látszik, hogy a sok rombolás helyén, amivel a reform kezdődött, mi épül.
Gazdasági mutatóinkat és az új uniós tagállamok között egyre romló pozíciónkat elnézve az aggodalmak bizony jogosnak tűnnek. A 2006 nyári kormányzati beismerés és a megszorító csomag meghirdetése óta ugyanis eltelt egy év, ám még mindig nem látható világosan: milyen közép- és hosszú távú gazdaságpolitika mentén halad az ország, melyek lesznek azok az intézkedések, amelyektől majd felgyorsul a magyar gazdaság növekedése, mitől nő a foglalkoztatás, s minek a hatására bővül az adófizetők köre. Az adó- és járulékemelések, valamint a drasztikus hatósági áremelések segítségével ugyan sikerült elhárítani a tavaly igencsak közeledő pénzügyi katasztrófát, és az is igaz, hogy ma már jóval inkább a valósághoz közelítő számok alapján folyik a közbeszéd, ez azonban csak kiindulópontnak lehet elég. A megszorításokat a költségvetés helyzetével indokolja a kormány, a kiigazítás eddig azonban főként a bevételek, azaz az adók emelésével valósult meg, nem pedig a kiadások ésszerű átszervezésével és csökkentésével.
A büdzsé javuló helyzetét – amivel az idén még mindig hiánycsúcstartóknak számítunk az Európai Unióban – eddig tehát a lakosság és a vállalkozások terheinek emelésével lehetett biztosítani. Az intézkedések azonban tovább csökkentették a magyar gazdaság versenyképességét, és arra kényszerítették a befektetőket, hogy ne minket, hanem más országokat válasszanak beruházásaik célpontjául. A lakosságra és a hazai vállalkozásra rótt terhek ezért nem biztosítják, nem is biztosíthatják azt, hogy a költségvetés gondjai hosszú távon is megoldódjanak. A legújabb kormányzati bejelentések, valamint az MSZP és az SZDSZ között létrejött paktum csak megerősítik az eddigi gyanút: még mindig nincs olyan közép- és hosszú távú gazdasági program, amely eligazítást adhatna a konvergenciaprogramban vázolt célok elérésének módjáról. Egyszerűbben fogalmazva: a kabinet gazdaságpolitikai vezérelve változatlanul a rögtönzés.
Az ötletelés politikája azonban különösen veszélyesnek számít, ha pillantást vetünk a legfrissebb uniós adatokra. Ezek ugyanis mind arra utalnak, hogy megszorító csomagunk szerkezete többéves távlatban nem biztosít kiutat, nem oldja meg a gazdaság fejlődését akadályozó alapproblémákat. A magyar gazdaság az Eurostat legutóbbi adatai szerint változatlanul a leglassúbb ütemben fejlődik az új uniós tagállamok közül, s fejlődésünk immár a huszonhét tagú EU átlagát sem éri el. Felzárkózásról tehát szó sincs, sőt: az egy főre eső GDP tekintetében Szlovénia és Csehország után tavaly már az az Észtország is megelőzött minket, amely 2002-ben még jóval hazánk mögött állt a rangsorban. Az idén Szlovákia is elénk kerül, még akkor is, ha hazánkkal kapcsolatban a legoptimistább előrejelzések valósulnak meg, azaz ha gazdaságunk bővülése a költségvetés kiigazítása miatt éves szinten „csak” három százalékra mérséklődik. A konvergenciaprogram pályáját, valamint az új uniós tagállamokra érvényes jelenlegi prognózisokat alapul véve a rendkívül lassú magyar növekedés miatt 2009-ben várhatóan Litvánia és Lettország is lehagy minket. Az egy főre eső GDP tekintetében nálunk most még gyengébb mutatókkal rendelkező Lengyelország 2012-ben vagy 2013-ban kerülhet elénk a rangsorban. Elgondolkodtató tehát, mibe is került az országnak a 2002-től folyó megalapozatlan túlköltekezés. Itt érdemes megjegyezni, hogy Gyurcsány Ferenc minap adott, enyhén szólva is bizakodónak nevezhető gazdasági előrejelzésében azt jósolta, hogy két év múlva újra elérhetjük a versenytársainkra jellemző négyszázalékos növekedési ütemet. Nos, szintén az Eurostat adatait figyelembe véve, versenytársainkra, azaz az új uniós közép- és kelet-európai országokra távolról sem a négy, sokkal inkább a 7,3 százalékos átlagos növekedés a jellemző. Lemaradásunk tehát akkor is folytatódik, ha a gazdasági növekedésünk újra felgyorsulna négy százalékra. Ne feledjük azonban: ezt a felgyorsulást súlyos kételyek övezik, nem látható ugyanis, hogy 2009-ben, két év súlyos áldozatvállalása után mitől indul be újra a növekedés, és mitől lesz fenntartható az optimális esetben létrehozott, egyensúlyhoz közelítő állapot. Egyelőre csak a lefelé húzó spirál a biztos, hiszen a gazdasági klíma megváltoztatására, a foglalkoztatás elősegítésére, az adózók körének kiszélesítésére, a korrupció és a bürokrácia mérséklésére, a kiadások rendszerszerű csökkentésére irányuló lépéseket továbbra is teljes homály fedi. A megszorítások ráadásul veszélyes folyamatokat indítanak el a büdzsében, mivel az adó- és járulékemelés nyomán nő a munkanélküliség, csökken a foglalkoztatottság, és újabb teret nyer a feketegazdaság.
A lefelé húzó spirál fontos eleme az államadósság folyamatos növekedése, amely évről évre egyre nagyobb terhet ró a büdzsére. A költségvetés adóssága május végén 15 353 milliárd forintra rúgott, vagyis az adósságállomány az idei első öt hónapban 648 milliárd forinttal – naponta átlagosan 4,32 milliárd forinttal – nőtt. Ebben az évben az adósság után fizetendő kamatteher már meghaladja az ezermilliárd forintot, azaz több mint duplája lesz a teljes ez évre tervezett társaságiadó-befizetésnek. Kamatokra az idén több mint kétszer annyit kell fordítani, mint családtámogatásra és szociális juttatásokra összesen. Az adósságcsapda tipikus jelét láthatjuk, hiszen már adósságunk kamatait is adósságból fizetjük. Mindez különösen elgondolkodtató, ha figyelembe vesszük: a felvett adósságnak eddig csak mintegy negyedét használtuk fel beruházásra és fogyasztásra, és az adósságállomány legnagyobb részét maga a halmozódó kamatteher jelenti. A túlköltekező gazdaságpolitika miatt most már ördögi körben vagyunk, amelynek lényege, hogy a megszorítások hatására az idén ugyan mérséklődik az államháztartás hiánya, az államadósság és annak kamatterhe azonban ebben az évben és jövőre tovább emelkedik. Az államadósság lefaragása tehát hosszadalmas folyamat lesz, a korábban alacsony kamatok mellett felvett hitelek visszafizetése ugyanis ma csak újabb hitelekből lehetséges, ennek kamata azonban időközben megemelkedett. Ma tehát többlethitelek felvételével törlesztjük az államadósság kamatait, azaz a felvett kölcsönök legnagyobb részét nem megtérülő beruházásokra fordítjuk.
Érdemes még néhány szót ejteni a tegnap közzétett uniós inflációs adatokról is, amelyek ugyancsak a megszorítások „eredményét” mutatják. Az adóemelések, valamint a hatósági árintézkedések nyomán júniusban még mindig bőven nyolc százalék felett volt az éves fogyasztóiár-emelkedés. Ezzel – a májusi elsőségünk után – a második legrosszabb adatot mondhatjuk magunkénak a huszonhét uniós tagállam közül. Ez azonban csekély vigaszt jelent, különösen a nyugdíjasoknak, akiknek az idén jelentősebb pénzromlással kell szembesülniük. Velük tudja majd a legnehezebben elhitetni a kormányzati propaganda: a rájuk tett pluszterhek néhány év múlva fényes eredményeket hoznak.