Államfő a göröngyös úton

Meglepetésszerű elnöki vizitben volt részük a múlt hét végén Kovászna megye magyarjainak: Traian Basescu román államfő váratlanul megjelent Háromszéken. A családostól érkező politikus hangsúlyozottan nem hivatalos útra, tehát magánlátogatásra érkezett a magyarok közé, de a gesztus így is példátlan a rendszerváltozást követő romániai politikában. A közvetlenségéről is híres államfő betért egy ottani családhoz (Erdélyi Lászlóék kapros-túrós fánkkal kínálták), részt vett Kommandón egy helyi ünnepségen, kávézott több magyarlakta város cukrászdáiban, kerámiavázát vásárolt magának, sőt azt is megígérte, hogy a következő látogatásáig megtanul néhány szót magyarul.
Újmagyar szokás szerint most fanyalogni illene, hosszú körmondatokban írni arról, hogy az elnök ugyan még mindig Románia legnépszerűbb politikusa (ötvenegy százalékos népszerűségi indexszel), de a legfrissebb felmérések szerint ötszázaléknyit csökkent a népszerűsége, és a renomét a magyarok szimpátiájának kivívásával akarja helyrehozni. Ki lehetne emelni, hogy a többségében magyarok lakta megyében az egységről beszélt, felszólítva a magyarokat és a románokat, hogy közös erőfeszítéssel járuljanak hozzá régiójuk fejlődéséhez. De azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyarok többsége eddig is szimpatizált vele – az elmozdításáról tartott népszavazáson nagy részük szembement az RMDSZ iránymutatásával, és mellette szavazott, hogy aztán Markó Béla is „megbánja” az államfőellenes kiállást.
Traian Basescu – minden bumfordisága és a sajtó által ráaggatott erőszakos személyiségjegyei ellenére – szerethető és bátor elnök. Nem fél kimondani dolgokat. Most például azt a magyarok által sokszor hangoztatott, ám Bukarest és a román politikusok által eddig soha el nem ismert tényt merte kijelenteni, hogy a magyarlakta régió jelentősen lemaradt Románia többi megyéjéhez képest – főként az utak állapota tragikus –, amit nehéz megmagyarázni gazdasági érvekkel. „Nem tudom megmagyarázni magamnak, hogyan jutott a két megye ebbe az állapotba. Még rosszabb, mint a szegény megyékben. Nem beszélünk most autópályákról, hanem egy járható, aszfaltozott és nem poros útról. Európában vannak még szép helyek, de ha nem adott egy minimális infrastruktúra, amely elfogadható körülményeket biztosíthatna, a turizmus elkerüli. Megengedhetetlen, hogy ilyen gyönyörű helyen olyan közutak legyenek, amelyeken az embernek összetörik a gépkocsija” – fejtette ki.
Az elnöki vizit – és főleg az ott szerzett tapasztalatok – különösen érdekesek most, amikor a román ügyészség amiatt folytat bűnvádi eljárást négy RMDSZ-politikus ellen, mert azok – állítólag – magyarlakta vidékek infrastruktúra-fejlesztésére lobbiztak ki támogatásokat Bukarestben. A bukaresti Evenimentul Zilei napilap így fogalmazott a látogatás után: „Elnök úr, az elődjei azért nem foglalkoztak az ottani közutak állapotával, hogy a magyarok ne tudjanak jó autókkal eljutni Budapestre.”
Basescu különben elsőként ismerte el a bukaresti román politikusok közül a csángók erőszakos asszimilációját is. Tavaly decemberben, a román parlament együttes ülésén ismertette az általa létrehozott, vezető román értelmiségiekből és történészekből álló Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Bizottság hétszáz oldalas tanulmányát, amelyben a következőket találjuk erről a kérdésről: „a kommunista rendszer asszimilációs politikájának drámai következményei voltak a moldvai csángók helyzetére vonatkozóan is. (…) A csángók nyelvi asszimilációjának elősegítése a katolikus egyház számára az ortodox egyházba való beolvasztás elleni harc eszköze volt. Ezen politika következményeként a moldvai csángók nem részesülhettek anyanyelvi misézésben és oktatásban. (…) Az 1970–80-as években az asszimilációs törekvések felgyorsítása nyomán mindazon moldvai csángó személyek, akik magyarnak vallották magukat, a milícia és a Securitate embereinek zaklatását kellett átéljék.”
Basescu látogatásai nagyon sokat segíthetnek abban, hogy valós, érzelmektől és előítéletektől mentes viszony legyen romániai magyarok és románok között. Ne várjunk azonnal feltétlen szeretetet, teátrális összeborulást – elég lenne az is, ha a bukaresti piacon vásárló kisnyugdíjas nem gondolná azt, hogy Székelyföldön forintba kell fizetni, és ha odalátogatna, megkergetnék a vad magyarok. És persze a székelyföldi lakosok sem éreznék másodrendű polgároknak magukat amiatt, ha ügyintézésből hazatérve a megyehatárig tükörsima aszfalton közlekedhetnének, hogy aztán az utolsó ötven kilométert a székely himnuszban is megénekelt göröngyös, tengelyszaggató utakon tegyék meg. Székelyföld ugyanis valóban gyönyörű, ennélfogva komoly turisztikai potenciállal bír, de jó lenne, ha a tavaly igényesen felújított két országos érdekeltségű szakasz, a Csíkszeredát Marosvásárhellyel összekötő és a Bucsin-tetőn átvezető út mellett a többit is helyrehoznák. Ha pedig még jobban beindul a belső turizmus, és a bukarestiek nemcsak Szovátára merészkednek el, hanem Székelyföld kis falvaiba is, akkor minden bizonnyal mindkét részről csökkennek az előítéletek – a románok megtapasztalják a székely vendégszeretetet, a magyarok pedig elnyomók helyett jól fizető vendégeket látnak az érkezőkben.
És akkor talán senki nem ad hitelt a főállású zavarkeltőknek sem. Például annak a Petre Stachinaru demokrata párti parlamenti képviselőnek, aki diszkriminációval vádolja a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának szervezőit, azt kifogásolva, hogy a nagyszabású rendezvény csak a magyarokat célozza meg, kirekeszti a megye más nemzetiségű lakóit. A képviselő elfelejtkezik arról a tényről, hogy a magyarlakta megyékben az utóbbi két-három évtizedben ellentétes irányú mozgások zajlottak, a magyarok kényszerű külföldre távozása mellett kisebb-nagyobb intenzitással folyt a románok irányított betelepítése, magyarul az utóbbiakat nincs honnan hazahívni egy ünnepségre, mert ők nem onnan mentek el. Sylvester Lajos háromszéki publicista az eset kapcsán mosolygásra szólít fel, és így fogalmaz: „Hepciáskodásuk azért is nevetséges, mert a térségből távozott és most hazalátogató magyarok többsége azért vett a kezébe vándorbotot, mert nem tudta elviselni azokat a nyelvi, kulturális és gazdasági körülményeket, amelyeket a diktatórikus parancsuralmi rendszer éveiben, tudjuk, hogy kik, a nyakunkra hoztak, és amelynek a kivitelezésén és végrehajtásán akkora hévvel szorgoskodtak. (…) Azt hittük, hogy a ’89-es romániai fordulat, amelynek első napjaiban a most annyira hangoskodók eléggé halkra hangolták szavaikat, szóval, akkor arra gondoltunk, hogy igenis jogunk és lehetőségünk lesz hitünk, nemünk, életkorunk, szokásainak, hagyományaink, családi, baráti közösségeink óhaja szerint összejönni. (…) Ha a programokat átlapoznák, észre kellene venniük, hogy ez a háromnapos találkozó nem csak »pénzt visz el« a háztól, hanem értékeket is hoz. Tudományt, kultúrát, beruházást, kapcsolatokat, ismeretségeket, barátságokat. Vagy éppen ez lenne a baj? A rendezvényekre pedig bárki elmehet, ezeken részt vehet, de vannak dolgok, amelyeket nem feltétlenül álságos együttlétben kell művelni. A lakodalmakat, istentiszteleteket is külön tartjuk, mivelhogy szokásaink és hagyományaink s jogkövető magatartásunk ezt lehetővé teszi. Egyébként ott, ahonnan közénk telepedtek, nem szerveznek a távozottak számára összejöveteleket? Egy szavunk sem lenne ellene.”