Emír a díszszemlén

Új külpolitikájával Franciaország határozottan délre tekint: szövetség a Földközi-tenger térségében fekvő államokkal, sőt ha lehet, a Szahara alatti afrikai országokat is be kellene vonni az együttműködésbe. A terv nagyra törő és lenyűgöző, ám épp ezért jó páran – még az odaadó Sarkozy-hívek közül is – kételkednek a megvalósíthatóságában.

Van egy álmom: ezzel a jól ismert mondattal – amelyet hajdanán Martin Luther King amerikai fekete polgárjogi harcos mondott el híres beszédében – is kezdhetné Nicolas Sarkozy a „mediterrán unióról” szóló tervei ismertetését. A tettvágytól majd kicsattanó új francia államfő, aki a sajtótól már ki is érdemelte a „hiperelnök” kifejezést, úgy tartja: a jó álmok arra valók, hogy valóság váljék belőlük. A civilizáció bölcsője a Mare Nostrum, a Földközi-tenger. „Európa – és benne Franciaország – jövője a mediterrán térségben dől el, de lehet, hogy azon túl” – hangoztatták az Élysée-palotában. Amerikában az idézett King-beszéd elhangzását követően sok évtizedes kemény küzdelem kezdődött azért, hogy megvalósuljon a később meggyilkolt lelkész „álma” a fehérek és feketék egyenlő jogairól. Legalább ennyi, sőt talán több idő kell ahhoz, hogy a mediterrán unió testet öltsön.
Kinek a fejében született meg Európa és Afrika szövetségének gondolata? Azt biztosan állíthatjuk, hogy nem Nicolas Sarkozy volt a kivételes terv kiötlője. Ám ő volt az, aki már az idei választási kampányban külpolitikájának egyik sarkköveként említette a kapcsolatok szorosabbra fűzését a fekete kontinenssel. Megválasztása éjszakáján elmondott rögtönzött beszédében is kiemelt hangsúllyal szólt a térségről. „Eljött az idő arra, hogy közösen felépítsük a mediterrán uniót, amely kapocs lesz Európa és Afrika között” – jelentette ki. A korábban felvetett elképzelések mögé, amelyek illúziónak tűntek, de mára a megvalósulás csíráját érezni bennük, valakinek oda kell állnia. Így bátran köthetjük Sarkozy nevéhez a mediterrán uniót. Még akkor is, ha az elképzelt szövetségnek az ő öt- vagy tízéves elnöksége alatt csupán az alapjait tudják lefektetni. A francia elnök tesz is azért, hogy ne csak beszéljen a szép tervekről: első – Európán kívüli – útja Észak-Afrikába vezetett, második látogatásán pedig a Szahara alatti országokat kereste fel. (Múlt havi első algériai és tunéziai látogatása mellett szerepelt volna pár órás marokkói bemutatkozás is, ám ezt az időtartam rövidségére hivatkozva a marokkói uralkodó inkább lemondta.)
De minek is kell új együttműködési forma, hiszen 12 éve élő kapcsolat van az Európai Unió és Afrika között? A katalán főváros adott otthont a két földrész politikai csúcsának 1995-ben, amelyen az Európai Unió és a fekete kontinens tíz országa vett részt. „Barcelonai folyamat” néven az Európai Unió azóta vagy 20 milliárd eurót belögybölt a lyukas hordóba anélkül, hogy a fekete földrészen látható volna bármiféle politikai reform- vagy integrációs kísérlet. Ebben a „folyamatot” alakítók is többé-kevésbé egyetértenek. Mi lenne a teendő? Kezdeményezzenek újra valamit, immár Franciaország vezető szerepével? Esetleg próbálkozzanak mindkét irányba, hogy egymást erősítve, kiegészítve talán nagyobb esélyük legyen a sikerre?
Bár Nicolas Sarkozy a közelmúltbeli algériai és tunéziai tárgyalását követően korántsem tudott a tervezett unióról kiforrott állásponttal szolgálni, annyi azonban ismert, hogy Franciaország lépcsőzetesen képzelné el az együttműködés felépítését. Kezdetben öt+öt ország venne részt az unióban, amely a Földközi-tenger nyugati felét foglalná magába: a Maghreb-államok (Marokkó, Algéria, Tunézia, Mauritánia és Líbia), valamint öt, a térségben különösen érdekelt európai ország (Spanyol-, Olasz-, Franciaország, Málta és Portugália).
Az együttműködés a teljesen szabad kereskedelem megteremtésével nemcsak gazdasági, hanem politikai és katonai célú is lenne. Az új unió a G8-akhoz igen hasonló csúcsszervet hozna létre. Ehhez kapcsolódna az állandóan működő „mediterrán tanács”. A résztvevő államok kollektív biztonsági rendszert alakítanának ki. A francia szakértők szerint a barcelonai folyamat is megmaradhatna, párhuzamosan az EU-ban is folynának – immár kibővített keretek között – politikai egyeztetések. „Ez olyan játszma, amelyben mindenki nyer, s egyben vissza tudná adni Európa erejét, miközben Afrika is újjászületne” – lelkesedett az Élysée-palota egyik magas rangú beosztottja.
Vajon miért van szüksége a két félnek az új „stratégiai és szolidáris kapcsolatokra”? A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: miután az Európai Unió sikeresen „elfogyasztotta” a földrész keleti felét, fejlődése érdekében az egyetlen út Délre vezet. Az Afrika északi részén uralkodó elitek számára is megérett az idő a felismerésre: talán 30–50 évig tart ki a kiaknázatlan olaj- és gázvagyonuk, amelyből most még így-úgy elboldogulnak. De mi lesz, ha a készletek rohamosan apadni kezdenek? Külföldi segítség nélkül nem tudnak majd atomerőműveket felépíteni, hogy ellássák a lakosságot energiával, sőt valamivel fizetni kell az atomerőművekért is.
Ráadásul ezek az országok demográfiailag a kedvezőnél is jobb helyzetben vannak, az aktív lakosságuk nő. A francia elnök volt kétszeres belügyminiszterként jól látja, hogy e hatalmas néptömeg miként fenyegetheti Európát. A segély kevés ahhoz, hogy otthon tartsa a milliókat, akik emberi életre vágynak. Helyben kell nekik megadni az esélyt, hogy hazájukban boldoguljanak. Sarkozy ajánlatát az újfajta együttműködésről talán meg kellene fontolni. Arról nem is szólva, hogy Európa is megkönnyebbülne, ha gázfogyasztása nem csupán az Oroszországból érkező energiahordozón nyugodna.
Ha jól vizsgázik az együttműködés a nyugati medencében, akkor a Földközi-tenger többi országára is kiterjeszthetnék az uniót, amely immár tevékeny bekapcsolódásra csábíthatná az államokat. A tervhez különösen a Közel-Kelet és Törökország hozzáállása kulcsfontosságú. A közel-keleti szemben álló feleket talán a gazdasági előnyök kényszeríthetik rá a béke megtalálására. Törökországnak is nyújthat némi előnyt az együttműködés addig, amíg az Európai Unióval legalább 15 évesre becsült tárgyalások a végükhöz nem érnek. Ám Sarkozynek a török EU-tagságra megelőlegezett vétója miatt Törökország jelenleg elzárkózik minden olyan javaslattól, amely francia földről érkezik, de koránt sincs mindenkorra kizárva Ankara véleményváltozásának lehetősége. Ha egyszer működni kezd a fantázia – és Párizsban is így van ez –, nehéz határt szabni neki: mi lenne, ha a volt Jugoszlávia tagállamai is a mediterrán unióhoz csatlakoznának az európai helyett, megoldva ezzel egy újabb fogas kérdést?!
Ám a megvalósuláshoz félre kellene tenni a térség régi problémáit, ki tudja, mikori durcáskodásait. Az együttműködést akadályozzák a beidegződések a két fél között, sőt egyik-egyik csoporton belül is. Vajon ha megvalósul Párizs terve az új unióról, nem vesz-e részt kevesebb lelkesedéssel a régiben? Nem kifarolás-e a régi gondok mögül ez a túlzottan délre fordulás? Vajon Franciaország nem vágyik-e vezető szerepre olyan térségben, ahol mások is próbálják sütögetni pecsenyéjüket? Párizstól sokan várnak választ ilyen és hasonló kérdésekre a jövendő euro–mediterrán unióról.
Sarkozynek a Líbiában fogva tartott bolgár ápolónők ügyében már amúgy is sikerült magára haragítania a brüsszeli illetékeseket, ugyanis ő és felesége vitte el a kiszabadításukért járó „médiapálmát”. Az elnök most is a megfelelő pillanatban, gyorsan cselekedett. Ám ha visszatekintünk a kampányban elmondott beszédeire, amelyben a bolgár ápolónők kiszabadítását ígérte, akkor gyaníthatjuk, hogy igen előrehaladott egyeztetések folytak a líbiai féllel. Az Európai Unió külkapcsolatokért felelős megbízottja, Benita Ferrero-Waldner asszony éveken át mindent megtett, hogy ő szerepeljen az újságok címoldalán mint az ápolónők kiszabadítója, ám ezúttal csak epizódszerep jutott neki Cécilia Sarkozy oldalán. Szinte mindenki csupán megemlítette a volt osztrák külügyminiszter személyét, aki valószínűleg a legtöbbet tette azért, hogy az egészségügyiek hazatérhessenek Szófiába.
A francia akció sikerének egyik eleme az volt, hogy július 14-én a katari emírt meghívták a párizsi elnöki emelvényre, ahonnan Sarkozy mellől figyelhette a nemzeti ünnep díszszemléjét. Az sem véletlen, hogy Katar megemelhette részesedését az Airbusokat gyártó EADS-vállalatcsoportban. Ilyenformán már csupán baráti gesztusnak számított, hogy Katar bankátutalások terén és anyagilag is hozzájárult a bolgár ápolónők kiszabadulásához. A másik jelentős hozzájárulás a szabaduláshoz, mint azt Muamer el-Kadhafi líbiai vezető fia, Szaif el-Iszlám szerdán a Le Monde-nak elmondta, a francia ígéret az ipari és katonai együttműködésről. Párizs emellett közbenjárást vállalt a Skóciában bebörtönzött állítólagos „líbiai terrorista” kiszabadulása ügyében. Egy nappal később Nicolas Sarkozy ipari együttműködésről állapodott meg Kadhafi tábornokkal Tripoliban. Az Areva, a világ első számú atomerőmű-gyártója fogja elkészíteni azt a polgári nukleáris erőművet, amely ivóvizet állít elő a tengervízből a líbiai mezőgazdaság számára. Líbia fontos gazdasági partner, és Sarkozy igyekszik feljebb tornászni a francia ipar részesedését a fejlesztésekben. Arról nem is szólva, hogy Tripoli milyen jelentős szerepet játszik a francia mediterrán uniós tervekben.