Ezer takarítónő

Annak, hogy mit hogyan értünk, története van. A mai közvélekedésben a „baloldali” kifejezéshez a „szocialista” társul, ahhoz a „marxista”, arról pedig e terrorviselt kelet-európai blokkban a ronda, vörös rezsim jut az ember eszébe. Azonban a baloldaliság nem Marxszal kezdődött, inkább akkortájt kezdett kimúlni. Már a XVI. századi Európában felbukkant a jellegzetesen baloldali gondolat, hogy az abszolút politikai uralom rossz, de az egyéni szabadság jó. (A jobb–bal felosztás későbbről, az 1789-es francia nemzetgyűlésben való elhelyezkedésből ered: balra ültek a forradalmi-republikánus képviselők, jobbra a mérsékeltek, illetve a királypártiak.)
Orbán Viktor tusnádfürdői beszédében többek közt azt mondta: meg kéne haladni a politikai erők jobb- és baloldalra való felosztását. Riadó, harangok félreverése, vad harci lárma támadt a szavai nyomán – olyan publicisták ugrottak talpra, mint Tamás Gáspár Miklós, meg olyan filozófusok, mint Bolgár György, s kiabálták, amit különben évek óta kiabálnak: a Fidesz hatalomra tör, ezért akarja elcsábítani a baloldali szavazókat.
Az, hogy az Orbán vezette párt hatalomra akar jutni, s hogy az MSZP-táborból akar további szavazókat megnyerni, szerintem is egyértelmű. A politikai pártok a hatalom megszerzésére szerveződnek, s ennek elsődleges módja a szavazók elhódítása. (Az MSZP sem azért pedálozott 1998 és 2002 között, hogy ellenzékben maradhasson.) Bolgár György, megszimatolva a veszélyt, azt írja: Gyurcsányéknak hamar tenniük kell valamit, nehogy a Fidesz elcsaklizza a baloldaliságot. Bolgár nem beszél a levegőbe; tesz néhány javaslatot is. Például: állítsanak munkába ezer takarítónőt a MÁV-vonalakon, hogy ne legyenek a vonatok piszkosak; a szegény emberek mindjárt jobban fogják érezni magukat. Ez Bolgár szerint „alapvetően baloldali program”. Vagy: „Vegyen föl a főváros ezer utcaseprőt, és ennyivel több embert látnánk sürgölődni a járdákon, úgy éreznénk, hogy kivételezés nélkül mindannyiunkért tesznek valamit.” Bolgár úr egy zseni.
Tamás Gáspár Miklós így szól: „A populizmus (és a két világháború közötti szélsőjobboldal) ismert húzása a bal- és jobboldal ellentétének meghaladásáról szóló duma. Ez nevetséges.” Tényleg nevetséges, tekintve, hogy ez a „duma” Magyarországon a múlt század első felében olyan népiekre, szociáldemokratákra, keresztény reformerekre volt jellemző, mint Németh László, Babits Mihály, Kéthly Anna vagy Sík Sándor; de e „szélsőjobboldali populisták” közé sorolhatjuk Féja Gézát, Veres Pétert is. A hatvanas évek végétől Európában a baloldalon éledt föl ez a „duma” – igen erőteljesen, mondjuk, Sartre részéről –, majd a hetvenes-nyolcvanas évektől szinte mindenütt, a zöldektől a posztmoderneken (teszem azt Baudrillardon) át egészen a kereszténydemokratákig, és tovább – csak a Tamás Gáspár Miklós által említett „populista szélsőjobboldalt” kerülte el.
A bal-jobbozás érvénytelenségét tudtommal Lenin hirdette meg először. A jobboldaliság reakció – állapította meg Vlagyimir Iljics; a baloldaliság pedig a kommunizmus gyermekbetegsége. Ezt úgy értette, hogy a baloldal hagyományos alapelvei – egyéni és közösségi autonómia, tekintélykritika, az alávetettek jogokkal való felruházása (nem a különféle szexuális szokásúaké, mint megbolondult korunkban, hanem a tényleg létező társadalmi csoportoké) – a proletárdiktatúrában megszűnnek, hiszen a „reakciósok” (naná!) jogfosztottak lesznek, a munkásosztály pedig fennen uralkodik. Ettől még a marxista társadalomkritika alapfogalmai helyesek, csak a program volt (nagyon) rossz, amely a nagytőkés uralmat proletárhatalomra cserélte volna: egyik elnyomást a másikra. Sem a jakobinus, sem a proletárdiktatúrákat nem lehet baloldalinak nevezni, miként a gumibotos-vízágyús neoliberalizmust sem.
A baloldal szót megfojtják a képzettársítások, amelyeknek, látjuk, történetük van. De kanyarodjunk vissza Tamás Gáspár Miklóshoz, aki így siratja el a jóléti államot: „Ennek vége, most a már kinyírt embereknek a kizárása folyik a nemzetállami, tehát nemzeti összetartást, kohéziót egyedül garantáló szociális intézményrendszer (olykor a profitlogika rendszerében érthető, olykor teljesen irracionálisan »osztályharcos«, nettó népellenes módon) lebontásával.” E nyelvi és fogalmi zűrzavart – amelyben kinyírt emberek kizárása folyik – metsző kormánykritikának tekinthetnénk, ha nem arra szolgálna „nettó”, hogy a semlegesség látszatát fenntartsa, míg bevezeti a „népellenes” kormány alternatívája, vagyis a Fidesz elleni gyűlöletrohamot. Mert a publicista aztán gyorsan kifejti: ellentmondást lát abban, hogy egy párt – amely a képviseleti, vagyis közvetett demokrácia megjelenítője – a közvetlen demokrácia gyakorlására, vagyis népszavazásra hívja az embereket. Nos, ez nem a Fidesz, hanem a parlamentáris rendszer elletmondása (ha egyáltalán), ugyanis ez a rendszer már csak olyan, hogy pártok is kezdeményezhetnek népszavazást. És bár a szerző azt állítja erről: „nem tilos, de nem is illik”, emez illetlenséget az SZDSZ is elkövette a négyigenes népszavazás idején, amikor szerzőnk is ott ült a párt vezérkarában. Odébb közli: a népszavazás kérdéseivel tartalmilag egyetért – látszik, csupán az a problémája, hogy a Fidesz teszi fel őket. Majd azt írja: azok a jobboldali politikusok, „akik a szabadság ellenében a tekintélyt képviselik, s ez az egyik döntő vízválasztó négyszáz éve, punktum”.
Én ott látok ellentmondást, sőt archaikus kettősséget, hogy a publicista moralizál, miközben tisztességtelenül érvel. Személyes elfogultsága fontosabb számára, mint az ügy, amit (baloldaliként?) képviselni vél. Ám ha igaza van abban, hogy a jobboldal mindig a tekintélyt képviseli a szabadsággal szemben, akkor a mai kizsákmányoló, imperialista és burzsoá magyar kormány, amely a politikája ellen tiltakozókra karhatalmat küld, jobboldali; viszont az autonómiát védő, a leszakadó rétegeket felzárkóztatni igyekvő ellenzék, amely szétszedte a Kossuth téren döly-fölő kordont (tehát a Fidesz) baloldali, punktum. Jól nézünk ki. Ezer takarítónő és felmosóvödör! Eddig jutottunk az eszmék iszapbirkózásában.
A Fidesz vélhetőleg sosem fogja baloldaliként meghatározni magát. Ám a konzervatív szemléletből ma egyenesen következik a szociális elkötelezettség, aminek hűlt helye a baloldalinak nevezett táborban. Az SZDSZ fura posztliberálisokat tömörít, az MSZP elitje meg pártállami kényurakból lett globálkapitalistákat. Más nem várható tőlük, mint – néhány imázsintézkedés mögött – az ország leárazása és kiárusítása. A konzervatívok által őrzött alapvető értékek viszont nem jobb- vagy baloldaliak. Ahol a szélsőséges kollektivizmus a magántulajdont veszélyezteti, ott a magántulajdont kell védeni. Ha a piaci fundamentalizmus a szolidaritást égeti ki a társadalomból, a konzervatívok szegénypártiak. (A XIX. és XX. században jelentős konzervatív szerzők léptek fel a kapitalizmus bírálatával.) Ha a központosító hatalom a helyi közösségeket fojtja meg, autonómiapártinak kell lenni; ha egy felforgató eszme a társadalmi rend ellen tör, rendpártinak. Ezért marad az igazi konzervativizmus élő és progresszív. Ma, a kiépülő neoliberális diktatúra ellenében „nemzetállami, tehát nemzeti összetartást, kohéziót egyedül garantáló szociális intézményrendszerre” van szükség, amit Európa-szerte a bal–jobb felosztást meghaladni képes keresztényszociális, kereszténydemokrata pártok szerveznek újjá. Mert ha baj van, tenni kell ellene.
Ma baj van. Ráadásul a vonatok is mocskosak.