Helló, turiszt!

Az osztrákoknak volt igazuk. Bölcs előrelátással vezényelték át a rábafüzesi határátkelő előtt kígyózó több kilométeres sort Heiligenkreuztól (Rábakeresztúr) a közeli kukoricaföldekre. Az egyirányúsított sávon már nincs visszaút: itt, a természet lágy ölén már nyugodtan végezhetik szükségüket a Magyarországra belépni szándékozók. A magas növények jótékony takarásának előnyeivel élnek is az órák óta egyre reménytelenebbül várakozó potenciális turisták, illetve a hazánkon átutazni vágyakozók. Itt-ott gyereksírás hallatszik, az időközben megéhezett fiatalok pedig a közeli gyümölcsfákról szakajtanak némi ennivalót. Egyébként hivatalosan átjárhatók a nyugati határok. Az Útinform csak egyórás torlódást jelent, a helyi Kisalföld pedig még több nap távlatából is úgy látja: simán lehetett közlekedni a Forma–1 ominózus hétvégéjén. Félreértés ne essék, nem a Hungaroringre látogatókkal van tele a kukoricás, a verseny ugyanis már rég zajlik, a három–öt órás veszteglés csak a szokásos hét végi csúcsnak tudható be – legalábbis a rábafüzesi illetékesek szerint. Azzal ugyanis érthetően nem lehetett előre számolni, hogy Olaszországban és Ausztriában évtizedek óta szinte napra pontosan mindig ugyanakkor veszik ki a szabadságukat a munkavállalók, a szombat kiszámítását is csak a Gergely-naptár óta lehet biztosra venni. Arról pedig végképp fogalmunk sem lehetett, hogy a csatlakozásuk óta hány román és bolgár vendégmunkás próbál átvergődni hazánkon, végtére is pusztán szűk nyolc hónapja lettek uniós tagok. Akik pedig türelemmel végigvárták a tíz-tizenöt kilométeres, szinte álló sort, azok megkönnyebbülve léphetnek be hazánk földjére.
Wilkommen in Ungarn – nyugtat meg a foszladozó, kissé pecsétes zászló. Innen már csak pár óra, és a fővárosba érhetnek a még nem kész – de majd egyszer, talán a mindent megváltó uniós pénzekből megvalósítandó – 8-as úton. És a problémák itt folytatódnak. Mivel az euróövezet egyelőre fényévekre van tőlünk; nincs mese, a turistának váltani kell, ha egy kis folklórra, szuvenírre támad kedve a Váci utcában sétálgatva. Máris itt az első pénzváltó, egészen elfogadható az árfolyam, nosza, rajta. A nagy betűkkel beharangozott 245-ös kurzus azonban csak az apró betűkkel kiírt tájékoztató szerint 250 ezer forintos összeg esetére értendő. Világos tehát, hogy be kell érni eurónként 198 forinttal, pénztártól való távozás után reklamációnak pedig helye nincs. Késő bánat, miért kellett ilyen keveset váltani. Váci utcai lakosok szerint azonban nem mindegyik külföldi számára ennyire egyértelmű a helyzet: tapasztalataik szerint szinte naponta történnek tettlegességig fajuló összetűzések, ajtórugdalások a pénzváltó irodák környékén a fejben végzett, gyors matematikai művelet utáni hirtelen megvilágosodás után. De ha már lapul némi forint a zsebükben, és sem a konzumlányok, sem a taxis hiénák nem rajtuk gazdagodtak meg aznap, akkor irány a városnézés. A legfrissebb felmérések szerint a praktizáló idegenvezetők csak nyolcvan százalékának nincs hivatalos engedélye, de attól még lehet jól tájékozott. Helló, turiszt!
Komolyra fordítva a szót: a kormányunk által húzóágazatnak kikiáltott magyar turizmus leggyengébb láncszemét a vendégekkel szembeni ellenszenv jelenti – ezt maga a Világgazdasági Fórum állította nemrég. A statisztikák pedig azt igazolják, hogy a klasszikus, sokat költő, igényes turisták maradtak el tőlünk az utóbbi időkben. Mára elveszítettük német forgalmunk 40, a holland turisták 34 százalékát 2001-hez képest, de komoly veszteségeket mutatnak a brit, osztrák, francia, olasz, dán, japán, svájci és izraeli vendégéjszakák is. A külföldiek átlagos tartózkodási ideje két számjegyűt csökkent, aránytalanul sok az átutazó. Csak jönnek, és már mennek is? Hol vagy, turiszt?
Puszta, csikós, Halászbástya, Sziget Fesztivál. A kör bővült a rendszerváltás óta, hazánkat mégis inkább az előbbi három határozza meg. Ha tehát felemás országképünk ellenére – melyen vajmi keveset súlyosbítottak az őszi utcai események – hazánkba tévednek a turisták, a szolgáltatóknak tudatos magyar arculattal kellene fogadniuk őket. Polémiaébresztőként nézzünk bele az alábbi (tü)körképbe!
Budapest, Belváros. A belépésnél segítőkész kétajtós szekrény fogad, bentebb bársonypuhaságú bőrfotel, fehérneműs hölgyek. Mindehhez ezerforintos ásványvíz és csaknem százezres francia pezsgő dukál. Szinte egy kaptafára ez a benyomása a turistáknak a „feketelistás” budapesti éjszakai bárokról. Az Egyesült Államok nagykövetsége minden évben közzétesz egy listát, amelyen az állampolgáraik számára ellenjavallt pesti bárokat tünteti fel. Balatonhoz közeli falu. Tizenhárom órakor még fő a pacal, ezért nem tudnak adni, kovászos uborka pedig amiatt nincs, mert most van a szezonja. A Tisza és főleg a Balaton körül tengeri halat adnak hazai helyett. Sőt, kaptunk már tengeri halat fogas helyett is, ezzel rontva utóbbi hírét. Az országban nem annyira követelmény a pincéreknek formaruhában járni: papucsban, rövidnadrágban és mezítláb is kiszolgálhatnak, a poharat felülről fogják, lazán átnyúlnak az asztalon, és örülhet a turista, ha nem számlázzák túl. A városokban magyar elnevezés szinte nincs is; számos idegen nevű étterem, szálloda és reklám annál inkább. Az Alföld egyik turisztikailag felkapott helyén az étterem körül német sört népszerűsítő lámpák vannak, az étlapon saslik, rokfortos saláta és baconbe tekert hús mint „tipikus” hazai ízek. Tenger gyümölcseit is könnyedén kapunk, gulyást viszont nehezen, azt is csészében. Limonádét, gyümölcsszörpöt már nem mindenhol adnak, mert csak szénsavas üdítő van, ami, ugye, mind külföldi. A folklórcsárda pultja roskadozik a világ legkülönbözőbb italaitól, viszont ízes magyar pálinka is van: kétféle. Lovas bemutató a pusztában. Utazás rozoga kocsin, idegen nyelvet nem ismerő kocsis, az ott legelgető őshonos állatokról (racka, mangalica, szürkemarha) senki nem szól egy szót sem. A mindenhol kitelepült büfén egyetlen magyar terméket kínáló tábla, ha lóg, áru viszont nincs, csak külföldi. Országunkat elöntötte a pizza, a hamburger és a porból készült műfagylalt, miközben ordít a globális divat. Nemzeti megjelenéskor az asztalon kékfestő abrosz, rajta kalocsai csipke, a falakon kukoricacsutka, esetleg szárított paprika, döntően cigányzene. Magyar népzene ritkán hallható, a zenészek szmokingnadrágban és ismeretlen eredetű mellényben vannak. Ez a fajta megjelenés valóban magyarosnak mondható, de magyarnak nem.
Tegyük hát fel a kérdést: miért csodálkozunk turizmusunk állapotán? Lehúzás, széthúzás a mi „vendégszeretetünk”, mondják, minek haszna: elhúzás. Innen el. Nem tudja a vendég, hol van, mert a magyar szolgáltatók java nem tudja magyarságát bemutatni, helyette a multikultit propagálja. Ráadásul mind a mai napig hiányos közvélekedéssel küszködik hazánk, így a következetesen formált arculat, a modern európai Magyarország képe majd csak nagy sokára rajzolódik ki. Bár előbb ki kellene találnunk magunkat. Ahogyan más nemzetek találták ki magukat történetük egyik vagy másik fordulóján. Akkor talán lenne végre újra turiszt.