Kevesen vannak, akik évtizedekig egy munkahelyen dolgoztak úgy, hogy alapítói voltak annak a munkahelynek. Nincs nosztalgiája, hogy megszűnt a Szabad Európa Rádió 1993-ban?
– Nincs. Én a rádiót már akkor megszüntettem volna, amikor az első szabadon választott magyar parlament megkezdte a munkáját. Sajnos még 1990 után néhány évig kihúzta. Egyébként a SZER bevallottan azért alakult, hogy egyszer megszűnhessen. Komoly és felkészült gárdával rendelkezett, bár a vége felé ez a gárda felhígult.
– Mikor alakult meg a Szabad Európa Rádió?
– Harmincévesen ott voltam az indulásnál. Először 1951. október 6-án sugároztunk a Német Szövetségi Köztársaságból, Münchenből.
– A szovjetek által megszállt országok menekült emigránsaiból állt össze a SZER: románokból, csehekből, szlovákokból, lengyelekből, jugoszlávokból, bolgárokból és magyarokból. Kikből állt a magyar osztály?
– Földrajzilag a történelmi Magyarországot képviseltük. A szétszabdalt országból mindenhonnan volt egy-egy magyar szakember, de ez a hatalmas tapasztalatanyag a vége felé szertefoszlott. Én 1983-ban hagytam ott a rádiót magánéleti okokból. A következő években, akik újoncként jöttek, azok mind Budapestről érkeztek. Ez már felkészültségben, szemléletben óriási különbséget jelentett. Például az egyik újonnan érkezett magyar hírszerkesztő azt találta írni egy hír kapcsán, hogy Uzsgorod. Rögtön szóltam neki, hogy ennek a városnak van egy ősi magyar neve, Ungvár, miért nem azt használod? Erre azt válaszolta: na jó, akkor kijavítjuk.
– Önnek is az a sors jutott a második világháború után, mint több százezer magyar honfitársunknak: kényszerből el kellett hagynia hazáját. 1920. december 31-én Ung megyében, egy magyar faluban, Nagykaposon látta meg a napvilágot, a trianoni döntés értelmében már Csehszlovákiában.
– Életem legértékesebb részét kisebbségben töltöttem. Apám felvidéki magyar ügyvédként elkötelezett szolgálója volt a magyar ügynek. Nagykaposon megfordult Mécs László fiatal premontrei pap, ahogy Márai Sándor édesapja, apám kassai gimnáziumi osztálytársa, a patinás kassai patrícius családnevet viselő Grosschmid Géza politikus is. Géza bácsi a prágai parlamentben a felvidéki magyarságot képviselő szenátor volt. Ha tehette, mindig útba ejtett bennünket. Sokat tudtam tehát a családról, fiával, Márai Sándorral, az akkor már híres íróval Münchenben találkoztam a Szabad Európa egyik fogadásán. Késmárkon jártam német gimnáziumba, Ungváron érettségiztem magyarul, ismét Magyarországon a bécsi döntés után. Aztán a fővárosba kerültem, ahonnan az ostrom alatt az utcáról vittek el az oroszok. Életem legnagyobb bravúrjával a moldvai Foksánból egy vagonkirakásnál megszöktem. Visszatértem Budapestre, ahol mint felvidéki a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény kapcsán 1947 áprilisában hivatalosan szerepet vállaltam. Talán én vagyok az utolsó élő tanú a magyar oldalról, aki erről tud beszélni. Miskolcon egy csehszlovák toborzóirodánál voltam a magyar külügyminisztérium öszszekötője, ahonnan jelentenem kellett, hogy a szerződés szerint történik-e minden.
– Mi volt e lakosságcsere lényege?
– Benesék azzal jöttek vissza a háború után Moszkvából, hogy Csehszlovákiából színszláv államot létesítenek. Kassán hirdették meg a hírhedtté vált benesi programot. Az a felvidéki, aki az utolsó népszámláláskor magyar anyanyelvűnek vallotta magát, elvesztette állampolgárságát. Ezzel kezdődött a magyarság felszámolása Csehszlovákiában. Majd a tisztogatást, a reszlovakizációt különböző módszerek követték: magyarokat deportáltak Csehországba, vagy áttették őket Magyarországra, azaz ránk kényszerítették a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményt. A cél a magyar etnikum megbontása volt.
– Ezt az egyezményt a magyar állam nem tagadhatta meg? Lemondtak a magyarokról?
– Szó sem volt erről. Ekkor Gyöngyösi János volt a kisgazdapárti külügyminiszter. A csehszlovák állam annyira brutálisan lépett fel a magyar kisebbséggel szemben, hogy a magyar koalíciós kormánynak az volt az álláspontja, inkább végrehajtják a szerződést, fékezve az atrocitásokat. Mégis az emberi tragédiák végtelen sorát jelentette a lakosságcsere. További kétszázezer magyar nemzetiségű kiutasítását kérte Csehszlovákia szovjet támogatással a párizsi békekonferencián, amit a nyugatiak megtagadtak.
– Számokban kifejezve, hány embernek kellett elhagynia a hazáját?
– Magyarországról körülbelül hetvenezer, részben hamis ígéretekkel elcsábított, magát szlováknak (tótnak) valló költözött át Csehszlovákiába. A Felvidékről több mint százezer magyart űztek el, így a szlovákiai magyar lakosság elvesztette etnikumának egyhatodát. Ezekben az időkben lettem Jócsik Lajos magyar áttelepítési kormánybiztos titkára, aki Pozsonyba delegált. Pozsonyban ebben a szörnyű magyar kiszolgáltatottságban próbáltuk menteni a menthetőt, segítettünk a bajba jutott internáltakon.
– Mikor döntött úgy, hogy emigrál?
– Ekkor már javában tartottak a konstruált perek, a Nagy Ferenc-féle „összeesküvés” leleplezése, a Magyar Közösség pere. Folyamatosan töltötték fel a külképviseleteket kommunistákkal, engem is hazarendeltek. Nem volt más választásom. Szerencsémre az útlevelemet elfelejtették bekérni, és a prágai magyar követségi titkár, Farkas Lehel ideiglenes ügyvivői francia vízumot szerzett, így mentem ki 1947 novemberében Párizsba, ideiglenes szándékkal. Ebből negyvennégy év lett, 1991-ben tértem haza véglegesen.
– Ott is magyarokon segített. Részt vett a Párizsba menekült magyarok Argentínába való kijuttatásában.
– Az Eiffel-torony közelében, egy katolikus plébánián dolgozott egy magyar káplán, Gácser Imre. Az argentin külképviseletnek ő volt a bizalmi embere. Perón diktátor Argentína élén hatalmas gazdasági fellendülést hozott az országnak; ez a dél-amerikai ország volt a második világháború legnagyobb győztese, mert mindenkinek szállított gabonát, szarvasmarhát. Nem véletlenül igyekezett sok ezer magyar emigráns Argentínába. Az osztrák és a német menekülttáborokból kérelmek özöne lepte el a káplán asztalát. Nemzetközi jogot tanultam Párizsban, közben a listák összeállításában segédkeztem. Sokat köszönhetünk az akkori magyar papoknak.
– Vizsgálták a kérelmezők kilétét?
– Nem. Gácser egyedül azt tartotta szem előtt, hogy a lágerekben öszszezsúfolódott, menekült magyarokat új otthonhoz segítse.
– Készített egy interjút önnel a Népszabadság egyik újságírója is, mert felmerült a kérdés, hogy háborús bűnösöket is segítettek kijutni Argentínába.
– Ez Párizsban szóba sem jöhetett. Mondtam, nem vizsgáltuk senkinek a pedigréjét. Egy eset volt, amikor Gácser Imre azt mondta nekem: itt van Münchenből Csonka Emil, Szálasi közvetlen munkatársa, beszéljek vele. Nem örültem neki, de előzőleg megkérdeztem Párizsban élő zsidó származású barátomat, Sárkány Istvánt, hogy mit tegyek. Sárkány azt javasolta nekem, hogy ne azzal törődjek, mit csinált, hanem azzal, hogy most miként gondolkodik. Akkor még nem tudtam, hogy később Münchenben a SZER-nél Csonka Emillel, a nyilasok egykori ifjúsági vezetőjével kollégák leszünk. A SZER-hez nem akárkitől szerzett ajánlólevelet: John Fitzgerald Kennedy akkori szenátortól, a későbbi amerikai elnöktől. Ebben az ajánlólevélben a következő állt: „Egy fiatalembert, aki húszéves korában tévútra került, nem szabad egy egész életre megbélyegezni.” Csonka aztán rendes kollégának bizonyult, egész életében küzdött saját múltjával.
– Ön hogyan került a Szabad Európa Rádióhoz?
– Előtte elvégeztem a nemzetközi jogot Párizsban, majd Bruges-ben európai politológiát tanultam, közben értesültem arról, hogy az amerikaiak egy szabad rádiót akarnak létesíteni. A Magyar Nemzeti Bizottmány ajánlására kerültem a SZER-hez 1951 nyarán.
– Kik voltak a rádiónak az első vezetői, és milyen céllal jött létre?
– Dessewffy Gyula volt az első főszerkesztő igazgató, akit még Párizsból ismertem. Egy müncheni bérház felső két emeletén kezdtük az adást, mialatt az Angol parkban épült a rádió székháza. Én mindjárt a hírszerkesztőségbe kerültem. A SZER létének lényege az volt, hogy megtörje a kelet-közép-európai kommunista hírmonopóliumot. Ez sikerült. A SZER rövid idő alatt egy korszerű eszközökkel dolgozó, nemzetközileg kitűnően felkészült rádió lett. Nem véletlenül építették ki keleten az óriási zavaróhálózatot. De mi ennek ellenére áttörtük a hallgatás falát. A sztálini szörnyűségek utolsó éveinek minden mozzanatát hoztuk, így például a Berija-ügyet, a zsidó orvosok perét. Elsőnek egyébként a csehszlovák osztály alakult meg 1951 tavaszán. Utána a magyar, majd a lengyel szerkesztőség. A három nemzet rádiója egész nap – hajnaltól éjfél utánig – sugárzott műsorokat, többszöri ismétléssel. A románok, a bolgárok rövidebb adásidővel rendelkeztek.
– Folytassuk az ott dolgozó magyarokkal.
– Márai Sándor rendszeres munkatársunk volt a Vasárnapi krónikával. A Nápolyi-öbölből küldte írásait. Olyan nagy újságírók is dolgoztak nálunk, mint Mikes Imre, aki Gallicus néven jelentkezett politikai publicisztikáival. Hazai körökben óriási hatása volt. Amíg nem emigrált, ő volt a Magyar Nemzet tudósítója a párizsi békekonferencián 1947-ben. Zoltán Károly a belpolitikával és a mezőgazdasággal foglalkozott. Őt egyébként Kovács K. Zoltánnak hívják, aki demokrata néppárti nemzetgyűlési képviselő volt, és a rendszerváltás után jelentős szerepet vállalt itthon a Kereszténydemokrata Néppárt szervezésében. Aztán Czupy Bálintot is meg kell említeni, Bálint gazdát, akit milliók hallgattak szívesen. Sopron megyei parasztpolitikus volt, és 1945 után mint nemzetgyűlési képviselő a kisgazdapárt padsoraiban található. Egyébként Csonka Emil Vasvári Gergelyként szerepelt.
– Hogyan lett Skultéty Csabából Ambrus Márton?
– Amíg hírszerkesztő voltam, addig névtelenül dolgoztam. Amikor tizenhárom év után kiemeltek kommentáló szerkesztőnek, és a mikrofon elé kerültem, megkérdezték, milyen néven óhajtok szerepelni. Saját nevemen vagy felvett névvel? Hirtelen kellett döntenem az otthon maradottak védelmében. Mivel a Nagyszőlősön élt nagyapámat Skultéty Ambrusnak hívták, s az akkor született fiamat Mártonnak, így e két nevet összeraktam. A Dunántúlon élő anyám úgy halt meg, hogy soha nem tudta meg hol dolgozom.
– Mennyire ismerték a magyar valóságot?
– Nagyon. Minden szerkesztő asztalán a napi legfontosabb híranyagok, külföldi újságok mellett ott volt a budapesti magyar rádió legfrissebb, huszonnégy órás pontos szövegmásolata. Mikor Tito szakított a Szovjetunióval, akkor még az Újvidéki Rádió magyar adásainak másolata is az asztalomon volt. Gyakran én csináltam a nemzetközi sajtószemlét, ami azért volt érdekes, mert a világsajtó legkülönbözőbb véleményeit, irányzatait, az öszszefüggéseket tolmácsoltam a hallgatóknak. Nem volt könnyű feladat.
– Lassan huszonöt éve nem rádiózik. A SZER nincs többé, hanganyagát Prágában őrzik, magyar nyelvű másolatát a Széchényi-könyvtárban. 1991-ben hazatért, Budapesten és Badacsonyban él. Hogyan összegezné az életét?
– Életem nagy részét kisebbségben, a tömbmagyarságon kívül töltöttem. Apám ötgyermekes ügyvédként elkötelezett híve volt a magyarságnak. Mint legkisebb gyermeke megtanultam tőle, hogy a legszebb dolog a szolgálat. Hazatérve politikai irányzathoz nem csatlakoztam, de független publicistaként továbbra is igyekszem szolgálni népemet, elsősorban a határon túli magyarság ügyeit. Ez a célja most megjelent, Vasfüggönyökön át című könyvemnek is. Egy véletlen folytán évtizedekkel ezelőtt elkezdtem hungarikumokat gyűjteni. Amikor hazajöttem, Borda Lajos, a Magyar Antikváriusok Egyesületének elnöke lehetővé tette, hogy Buda és Pest egyesülésének százhuszonötödik évfordulójára a Széchényi-könyvtár rendezzen nekem egy kiállítást. Bemutattam százhuszonöt pest–budai metszetet a könyvnyomtatás kezdetétől 1848-ig. Ez volt a gyűjteményemnek az egyik fele. A többi kiállítási tárgy régi kéziratokból, ritkaságszámba menő könyvekből állt. A kiállítást Sólyom László, az Alkotmánybíróság akkori elnöke nyitotta meg. Az utóbbi években fedeztem fel magamnak egy másik területet, ez pedig Fiume magyar korszaka. Fiume anyámnak kedves városa volt. Ezt kutatom, előadok róla, és összegyűjtöm a kikötőváros tárgyi bizonyítékait. Óriási öröm számomra, amikor egy falusi vásáron fiumei magyar iskolai bizonyítványt találok magyar és olasz nyelven. Most szereztem be hajómenetrendeket Fiuméből, 1908-ból. Itt lógnak a szobám falán a fiumei magyar tengerészeti akadémia végzős hallgatóinak tiszti, tiszthelyettesi kardjai. Ebből a gyűjtésemből is kiállítást szeretnék rendezni.
– Nyolcvanhat évesen hajtja a kutatási láz, sokan ebben a korban már nem akarnak semmit sem csinálni.
– Ez az életem. Hál’ istennek jó egészségnek örvendek. Úgy érzem, ezért tartozom valamivel. A Mindenhatónak, akitől az életemet kaptam. Tartozom annyival, hogy napjaimat kötelességteljesítéssel töltsem.
Liverpool
Már ezen a nyáron elvihet egy újabb Liverpool-játékost a Real Madrid
