Jelentés a Völgyből

Évről évre terebélyesedő értetlenséggel bámulom szegény Márta István panaszkodását július idusa körül, amikorra rendre kitudódik, hogy napokkal a Művészetek Völgye Fesztivál kezdete előtt híre-hamva sincs a kormánytól – a kulturális, oktatási, egészségügyi, környezeti, pénzügyi stb. tárcáktól – kért és várt támogatásnak. Ez évig úgy pergett le a kommunikációs melodráma a kapolcsi buli főszervezője és az éppen hivatalban lévő főutalványozó között, hogy Márta úr a teljes hazai médianyilvánosság előtt kipakolta, mennyi pénzzel jönnek még a fesztiválnak, amire válaszként a nyitás napjára rezegve megérkezett Pestről az átutalás a Völgy számlájára. Eddig még nem akadt olyan bátor (vagy félnótás) kulturális miniszter, miniszterelnök, aki tíz-húsz-harminc millió forint állami támogatás megtagadása miatt vállalta volna, hogy több tízezer ifjú kultúrarajongónak (és dunántúli falusi lakosnak) tíz napon át ez legyen a vezető beszédtémája: bezzeg a kormány erre nem adott pénzt!
Az idén, tizenkilencedszerre vakmerően megváltoztatta a darab poénját a közismerten takarékos Gyurcsány és kormánya. A fesztivál nyitónapja előtt Márta igazgató úr szomorúan bejelentette 20 millió forintnyi támogatás elmaradását. Ennek következtében töröltek olyan költséges műsorszámokat is, mint a tényleg szegény Dinnyés Józsefé, aki estéről estére régi magyar verseket szokott kántálni a szobányi méretű református templomban, egy szál gitárral, kosztért-kvártélyért. Tüstént kikerült a támogatott programból, mehetett vissza a fővárosba. Az én értetlenségem persze nem az ilyesfajta következményeknek szól – ismervén a hazai szórakoztatóipar tokára-bokára menő realitásait –, hanem a kormány egetverő ostobaságának. Annak a böszmeségnek, hogy az ország pénzbevételeinek intézésével megbízott miniszteriális személy vagy maga a tanult kormányfő nem tudja: akármennyit kérjen Márta István (vagy bármelyik más hazai tömegfesztivál rendezője), habozás nélkül oda kell adni. Ha csak 20 millió forintot kér szerényen, számolva a konvergenciaprogram terheivel, akkor is százat kell odaadni, mégpedig nemzetiszín pántlikával díszített bankjegykötegekben, jól láthatóan a tévéhíradóban és kormánypárti újság címlapján. Minél többet, annál jobb, hadd költsék el szabadtéri színházra, muzsikálásra, rockkoncertre, gólyalábas irodalmi felolvasóestre, interaktív napfürdőzésre, augusztusi jégrevüre, ejtőernyős esküvőre, átrepülésre a kapolcsi híd alatt, tűzijátékra a szénapajtában, tengeri csatára a dörögdi lőtérgödörben, szabadegyetemi katedra készítésére Szőke kapitány úrnak. Csináljanak csak bátran mindenféle olyan kunsztot, mutatványt, ami mágnesként oda vonzza a kultúrára és művészetekre kiéhezett, sápadt fővárosiakat és más közeli-távoli országrészek lakóit.
Ne sajnálják a pénzt óriásplakátokra a makói, mátészalkai és mosonmagyaróvári országutak szélére, onnan ugyanis száz kilométereket autóznak az emberek a Völgybe (Budapestről 140 kilométert, kétszer), és ilyenkor hosszú sorban állnak a benzinkutaknál, minden liter hajtóanyag után közel kétszáz forintnyi adót betéve az államkasszába. Autópálya-matricát vásárolnak, és úton-útfélen kólát, chipset, csokit és cigarettát fogyasztanak, számlával, áfával, jövedéki adóval. Még le sem értek a helyszínre, már elköltöttek pár száz milliócskát (vissza majd ugyananynyit), miután meg helyben vannak, szabadon folyhat a sör, bor, pálinka, fröccs és ásványvíz, sülhet a kolbász, hurka, flekken, palacsinta és a r. sertésborda h. burgonyával; főhet a virsli és a kukorica, olvadhat a fagyi meg a jégkrém. Hét faluban hétszáz helyen, tíz napon át éjjel-nappal. Az APEH, az ÁNTSZ, a VPOP és a megyei ellenőrző szervek feszes hadrendben állnak, a számlázási fegyelem – néhány százezres bírságolási eset hírére – optimális. A zenés és irodalmi műsorokért, művészeti attrakciókért belépődíjat kell fizetni, kétezer forinttól fölfelé, de lehet különböző napi, háromnapi és tíznapos bérleteket venni, árkedvezménnyel öt-tízezerért.
Az idén látogatói rekordot döntött a Művészetek Völgye, az első becslések szerint 250-260 ezren keresték fel a Bakony déli lábánál fekvő Öcs, Pula, Vigándpetend, Kapolcs, Taliándörögd és Monostorapáti községeket – hogy meg ne feledkezzünk az idei újonc Nagyvázsonyról, amelynek alighanem a rekord köszönhető. Nem kell hát Soros György-kaliberű befektetői tehetségnek lenni ahhoz, hogy valaki ezekkel a szorzókkal kalkulálva ki tudja számolni, mondjuk a Pénzügyminisztériumban, hányszoros hozama van ilyen tömegrendezvényen minden befektetett forintnak. Hétszeres, tízszeres, tizenötszörös tíz nap alatt? A konkrét mérlegkészítést csupán az nehezíti, hogy a 20-25 ezer személyautón kívül sokan busszal, vonattal is utaztak, a benzinfogyasztáshoz azonban bízvást hozzá lehet tenni még egy jókora áru- és teherszállítási részt is. A summához írható a kereskedelmi reklámok fogyasztást gerjesztő hatása, az árusok, vendéglősök és mutatványosok elkölthető bevétele, amint a helybelieknek a kiadó házakból, padlásokból, szobákból és sátorhelyekből (550 Ft/fő/éjszaka) származó, villanyra, gázra, tűzifára, ruhára, cipőre költhető kis haszonkája. Mindez többnyire adóval és járulékokkal. Erre az aranytojást tojó tyúkra sajnált kiadni az idén húszmilliót a befektetési zsenik kormánya. Talán, ha nekik tojta volna a tojást… De a köz javára? Minek?
Úgy tűnik, hogy ráadásul ezzel az idei alkalommal kihagyták az utolsó igazi nagy aratást. A Völgy látványosan és végképp megtelt. A Kapolcs és Vigándpetend közötti két kilométeres utat három óra alatt lehetett megtenni autóval a hét végén. Az Eger-patak szűk völgyében fekvő községek teljesen alkalmatlanok ekkora embertömeg és gépjármű egyidejű befogadására és/vagy áteresztésére. Azt a szép, egészséges és pihentető környezetet, amely ide vonzza az erre vágyókat – paradox módon – drámai mértékben megterheli a hadjáratszerű megszállás. A környéken csak most indul a szennyvízelvezető hálózat építése, elképzelhető, milyen az állandó lakosok számának ötven-százszorosára duzzadó, evő-ivó tömeg szükségének ellátása. A rusztikus budi-buildingek és a mobil toi-toi kabinok egy-két óra múltán igazán eredeti élményt nyújtanak a kultúrára éhes közönségnek.
Apropó, kultúra! Ennek a seregnyi tömegnek szinte szükségszerűen van olyan söpredéke, amelyik szintén nem a jó irányt mutatja a fesztivál jövőjének. Az érintett falvak éppen a bennük élők csendes nyugalmával, nyíltságával, vendégszeretetével, segítőkészségével vonzzák ide a látogatókat, egyik-másik településen a kapukat sem zárják az esztendő 51 hetében. Ezen az egy, ünnepi héten azonban annyi, mondjuk úgy, sérelem érte a magántulajdonukat, mint máskor soha. A falvak közt köröző „csigabuszon” egyik éjjel egy ifjú vendég meggyújtotta hátul a függönyt, mondván, hogy sötét van, majd számon kérte a volános sofőrtől, hogy minek pampog, amikor nem is az övé a busz. A kissé talán avítt felfogású, konzervatív ízlésű falusiaknak azok a spontán éjszakai dalárdák sem nagyon tetszettek, amelyek egészen nyersen megfogalmazott nemi tevékenységekre szólítottak fel az egészségre ártalmas hangerővel. Stílszerűen ezzel zárom idei jelentésemet a Művészetek Völgyéből.