(kik voltunk mi…)

Én nem tudom, hány emberben
él nosztalgia a Kádár-
kor után. Reménykedõ
vágyról aligha beszélhetünk, bár a jelenlegi hatalomgyakorlás felfelidézi
a múlt képeit; no, nem a viszonylagos jólétet és a társadalom
kényszerû nyugalmát, hanem a „demokratikus önkényt”, amit valaha
pártunk-kormányunk és dolgozó népünk egyetértésének neveztek.
Én tovatûnt ifjúságom emlékein nem merengek, legfeljebb gyermekkorom
városának, Kõszegnek csodás hangulata férkõzik néha a
szívemhez. Most mégis egy régi pályatársammal és barátommal, Németh
Sándorral történt beszélgetés után, mosolyogtatón és kedvesen
felrémlett bennem a múlt. Németh Sanyi júliusban múlt hetvenesztendõs,
meg is lepõdtem azon egy kicsit, hogy csupán egy évvel idõsebb,
mint én. Egykori elsõ találkozásunk idején jóval érettebbnek,
bölcsebbnek és tapasztaltabbnak látszott nálam, s elmélyültebbnek
az újságírói mesterségben. Ruffy Péter volt a példaképe, és vidéki, kaposvári
újságíróként szépen és tehetségesen képviselte azt az irodalmi-
riporteri stílust, amelyet a Magyar Nemzet nagy öregjei örökítettek
át a „békeidõkbõl” a Kádár-kori szürke újságírásra.
Ez a Kádár-kori újságírás bizonyos értelemben kedélyes volt, s
mûvelõit nem kötelezte okvetlenül hazudozásra. Az akkori hírlapírók
közül számosan szemet hunytak ugyan különbözõ jelenségek
fölött, de a hazudozástól vonakodtak. Németh Sándort ilyen kedélyes
vonakodás során ismertem meg. Történt pedig, hogy Kádár János
egyik, Mátyás királyéhoz hasonló vidéki útja során elvetõdött
Kapospulára, ahol az akkori idõk trendje szerint a lehetõ legjobb benyomásokat
szerezte a helyi termelõszövetkezet mûködésérõl. A
Magyar Nemzet belpolitikai rovatának vezetõje, Nagy É. J., aki politikailag
feddhetetlen volt ugyan, de vaskalapot nem viselt, s az elsõ
titkár egyik kísérõjeként végigultizta vele az oda- és visszavezetõ
utat, arra kért engem és kollégámat, H. Barta Lajost: töltsünk el
együtt egy hetet Kapospulán, s számoljunk be a magyar vidék Kádár
által vizionált döbbenetes fejlõdésérõl.
Nem részletezem kalandjainkat, de olyan szálláshelyünk volt,
ahol egy szobában aludtunk egy nyolcvanéves özvegyasszonnyal, ráadásul
H. Barta a hitvesi ágy egyik felén. Máig is elõttem van a kép,
ahogy a dunyha alól kikandikált. Ekkor sietett segítségünkre Németh
Sanyi a helyismeretével, és olyan szívélyes intelligenciával kalauzolt
bennünket Somogy megye szocialista dzsungelében, hogy máig hálás
szívvel gondolok rá.
Sajnos én sosem voltam olyan jó kolléga, mint õ, és sorsom is
egysíkúbban alakult: a Magyar Nemzettõl 1960 óta tapodtat sem
mozdultam el. Máig sem fedezett fel a „szakma”, nem csábítottak soha
sehová. Németh Sanyi tehetségére és hivatásszeretetére azonban
a hetvenes években felfigyeltek a fõvárosi lapok: elõször a Magyar Ifjúság
munkatársa lett. Németh Sándor továbbra is azt a riporteri stílust
képviselte, amirõl beszéltem már, s amely a rendszerváltozás során
felbolydult hírlapírás hír- és szenzációcentrikus világába már
nemigen fért bele. Politikai értelemben Pozsgay-hívõ volt, s ez
megint a stílusra s bizonyos értékrendbeli következetességre utal.
Sorsa felett maga döntött, amikor hívták a Népszabadsághoz, ám
õ a Képes Újságot, majd a Szabad Földet választotta, nyilván abból a
megfontolásból, hogy így inkább hû maradhat önmagához. A kilencvenes
évek közepén ment nyugdíjba. Most, amikor rádöbbentem,
hogy mindössze egy évvel idõsebb nálam, enyhe szomorúság fogott
el. Mibõl maradtunk ki mindannyian, akik abban a korban voltunk
fiatalok, s abban a korban telt el lényegében az életünk… Hogy e
miatt a „rokonvolt” miatt gondolok-e rá jó szívvel, én nem tudom…