Koszovó: játék a tűzzel

Erőszak fenyegeti-e Koszovót? Kell-e tartani attól, hogy a koszovói kérdés fegyveres konfliktusba torkollik? A higgadt elemzések ezekre a kérdésekre nemleges választ adnak. Mindkét félnek – Szerbiának is, Koszovónak is – meg kell szereznie, illetve meg kell tartania a nemzetközi közösség jóindulatát, azt eljátszani pedig azzal lehet a legjobban, ha az erőszak eszközéhez nyúl céljai eléréséhez. Nemzetközi támogatás nélkül nem remélheti, hogy a koszovói rendezéskor érvényesülhetnek érdekei, amiről végső soron a hatalmak fognak dönteni. Európában most fenegyerekeskedni még a Balkánon sem illik, s pláne nem kifizetődő. De nemcsak a koszovói rendezésről van szó, hanem az európai integrációról is, amelynek így is akadozó folyamata rögtön megfeneklene, ha fegyverre cserélnék a diplomácia eszközeit.
Az ilyen szempontból vizsgálódó elemzők megnyugtathatják a térség – főleg az érintett ország, illetve országok – lakosságát, nem kell újra háborús állapotokat átélniük. A katonai elemzők ugyancsak arra a megállapításra jutnának, hogy nincs esélye a fegyveres rendezésnek. Bármelyik fél is választaná ezt az utat, egyenesen a NATO-val találná magát szemben, azzal a katonai szövetséggel, amelynek erői nem külföldi országokból érkeznek majd, hanem a helyszínen vannak – kiépített támaszpontokon –, s a helyi erőviszonyokban számottevő erőt képviselnek mind csapatainak számát, mind fegyverzetét és felszerelését tekintve, s amelyek mögött a világ legerősebb katonai gépezete áll. Aki ezzel lép háborúba, annak elvette az Isten a józan ítélőképességét. Más elemzések arra mutathatnának rá, hogy a háborút megszenvedett lakosság hadköteles részét már nehezen lehetne bármilyen hazafias feladatra fogni, a harcias hangoskodóknak pedig csak a hangjuk nagy, s ha élesre fordulna a helyzet, újra csak a saját érdekeiket néznék. Akik pedig koruknál fogva nem tapasztalták meg közvetlenül a háborúkat, azok még most is együtt élnek annak következményeivel. Még egy háborús kaland azonnali és hosszú távú következményeit csakis azt vállalhatná, aki nincs tisztában vele, hogy az mivel jár. Bármilyen szempontból is elemzünk, arra a következtetésre juthatunk, hogy az újabb koszovói csatát csakis a diplomácia fegyvereivel vívhatják meg.
De vajon a politikát mindig a józan ész irányítja? Belgrád feltehetőleg diplomáciai pozícióinak erősítése érdekében felforrósította a hangulatot Szerbiában, a propagandája mozgósította a szerbséget a jelszó köré, hogy „nem adjuk Koszovót”. Semmi áron. Ennek többszörös veszélyei vannak. Hogyan lehet majd megmagyarázni az embereknek, ha a fejlemények nem a jelszó szerinti elvárások szerint alakulnak, hogyan lehet lecsillapítani az elégedetlenkedőket, akiknek haragja vezetői ellen is fordulhat? Ha pedig a nemzetközi közösséget teszik felelőssé – már most ellenségként mutatják be –, akkor milyen esélyei lesznek az euroatlanti integrációnak? De van még egy veszély, amire volt már példa a délszláv háborúk idején: a folyamat könnyen kicsúszik annak ellenőrzése alól, aki megindította. Ne feledjük, hogy a térség nemrégiben lábalt ki egy háborúból minden lelki következményével. A vesztett háborúk frusztrációi kitermelték az újabb szélsőségeseket. Ezt mutatja, hogy Szerbiában például továbbra is a legerősebb politikai párt a nacionalista Szerb Radikális Párt, amelynek vezetője a scheveningeni fogdában ül egyebek között etnikai tisztogatás vádjával. Egy ilyen szituációban egy fabatkát sem érnek az okos elemzések, hogy erőszaktól pedig senkinek sem kell tartania. (Lehet, hogy olvasóink még emlékeznek rá, hogy a Balkán-szakértők annak idején logikusan érvelve kielemezték, hogy miért nem fenyegeti háború a délszláv térséget. A horvátországi háború után pedig arról értekeztek meggyőzően, hogy ez miért nem ismétlődhet meg Boszniában.)
Ha a politikusnak nem is, a katonának dolga az erőszak kirobbanásával is kalkulálni, még ha annak kicsi is az esélye. Roland Kather KFOR-parancsnok szerint azonban ennek igenis reális veszélyei vannak. Úgy véli, hogy Koszovó státusáról szóló tárgyalások 120 napjának letelte után radikálisan megromolhat a helyzet a tartományban, s a nemzetközi erőknek kell megakadályozni a zavargásokat. Mi lesz, ha az események nem tarthatók ellenőrzés alatt? Zdravko Ponosz szerb vezérkari főnök – aki nemrégiben tárgyalt Katherral Nisben – a dél-szerbiai biztonsági helyzetet kielégítőnek nevezte a biztonsági övezetben történt incidensek ellenére is. A koszovói szerbek közben arra kérik Szerbiát, hogy a BT beleegyezésével vezényeljen ezer szerb rendőrt és katonát Koszovóba az ottani szerbség védelmére. Mindenki tudja, hogy a szerb erők visszatérésének az esélye most egyenlő a nullával.
Fel sem vetődne a koszovói válság elmérgesedésének a kérdése, ha a tárgyalásos megoldáskeresés eredménnyel kecsegtetne. A rendezési folyamat újbóli megnyitása – s ebben Oroszországnak nagy „érdemei” vannak – még összetettebbé és veszélyekkel terhesebbé tette a kérdést, megoldásra pedig nemigen van kilátás. A hatalmak támogatására számító felek álláspontja ugyanis kizár minden kompromisszumot. Belgrád mindent kész megadni a koszovóiaknak, csak a tartomány függetlenségét nem. A koszovóiak ugyancsak készek mindent megadni az ottani szerb kisebbségnek, csak a függetlenségből nem engednek.
Azt a megoldást kell tehát felkutatni, amely szerint Koszovó független is lesz, Szerbiában is marad. Erre a fából vaskarikára próbált választ adni a Szerbia és Koszovó föderációjáról szóló elképzelés, vagy a tartomány felosztásának ötlete, amely ugyancsak részben marasztalná Koszovót Szerbiában. Valamennyi javaslat azon frissiben elutasításra talált Belgrádban is, Pristinában is. Az előző csak elodázta volna Koszovó függetlenségét, hiszen Koszovó szövetségi állam bármikor jogszerűen kikiálthatja függetlenségét. Ezért vetette el Belgrád, hogy „saját területével lépjen államszövetségre”. Pristina nem hajlandó belemenni az újabb időhúzásba, a tartomány felosztása pedig hihetetlenül sok veszélyt hordoz magában. Szinte borítékolni lehetne a konfliktust. Hiszen mindkét fél nagyobb területet követelne magának, mint amennyit a mostani terepi helyzet indokolna, s azt meg is próbálná szerezni nemzettársainak (fegyveres vagy fegyvertelen) jelenlétével. A területcserék és osztozkodások pedig éppen ott, ahol a hasonló rendezési megoldás ragadós lehet – gondoljunk csak Macedóniára, Boszniára –, nagy feszültségeket gerjeszthet.
Ha valami csoda nem történik közben, a 120 napig tartó tárgyalások sem hoznak megállapodást. Mi lesz december 10. után? A rendezési erőfeszítések kudarcát követően Koszovó egyoldalúan, BT-határozat nélkül is kikiáltja függetlenségét, amit az Egyesült Államok elismer, Belgrád pedig semmisnek nyilvánít. Ez most a legvalószínűbbnek tűnő forgatókönyv. Ám a további fejleményeket nehéz lenne megjósolni. Belgrád, felkészülve erre a lehetőségre is, nem győzi hangoztatni, hogy Szerbia soha, ezer év múlva sem mond le Koszovóról. Hogy ez mennyire mostani tárgyalási pozíciójának erősítését szolgáló vagy éppen belső használatra szánt retorika, s mennyire kell komolyan venni a figyelmeztetést, hogy tartós válsággóc alakul ki a Balkánnak e szegletében, most még csak találgatni lehet.