Köznapló

Július 27., péntek
Tahóország – bárki ragasztja ránk ezt a címkét, nem tiltakozhatunk. Okot tucatjával szolgáltatnak a mindennapok.
Beül az egyik kereskedelmi adó stúdiójába egy úr, bizonyos Lakos György. Beismerem, nem tanulmányoztam az úr eddigi munkásságát, pályája fontos stációit, és ez nagy mulasztás, mert alig hiszem, hogy van még, aki ne ismerné a Rolling Stones-koncert protokollfőnökét. Kínos helyzetemet súlyosbítja, hogy akkor se hittem, hogy ő az, amikor a képernyőn megjelent. Talán azért, mert eddig soha nem láttam, hogy világos öltönyhöz valaki zöld műanyag papucsot húzott volna, márpedig ő így tett. Gyanítottam, hogy nem stimmel valami, és bennem volt a szándék, hogy felhívom a Gellért kabinosát, hátha Lakos úrnak az adás előtti kapkodásban nem volt ideje felhúzni finom olasz cipőjét – vigyázzon rá, míg érte megy.
A műsorvezető, bizonyos Csiszár, aki hiányos műveltségét élénk agresszivitással próbálja leplezni, ha interjúalanya nem kedvére való, na, mondom előbb-utóbb biztosan rákérdez a levelibéka színű papucsra, de hiába vártam. Csak hajbókolt, ó, milyen megtiszteltetés, protokollfőnök úr, micsoda megtiszteltetés!
De azért ne hagyjuk szó nélkül Koszorús László képviselő úr tévészereplését sem, látványos volt az is. A Fidesz fogyasztóvédelmi embere gatyában és csattogó papucsban érkezett a központi mentőállomás elé, hogy ott tiltakozzon, amiért a mentőautókban nincs légkondicionálás. Még hogy légkondicionálás… Koszorús képviselő úr nem tudja talán, hogy míg a Combino villamosokból csak azt spórolták ki, a mentőautókból mindent? Megveszik őket üresen (igen, teherkocsiként), majd itthon következik a barkácsolás. Furnérból, műbőrből, mindenféle olcsó vacakból. Jó az a magyarnak…
De hát ahol így öltözik egy protokollfőnök, ahol gatyában áll kamerák elé egy képviselő, ott nem lehet jobbat várni. Hogy ez a tempó mennyit ront rajtunk, a svéd világcég bútoráruházában derült ki számomra.
A nemzetközi áruházláncnak mindenütt van étterme. Pár éve a svéd választékon kívül nálunk is rendeztek olasz, indiai, francia, afrikai, orosz gasztronómiai heteket. Ottani receptekből készítettek jóízű, gusztusos ételeket. Olcsó volt, és ami nem mellékes: ragyogott a környezet.
A daragaluska-leves megjelenése döbbentett rá, hogy valami változott. És a krétával kiírt választék része lett a grízes tészta, csirkepörkölt – úgy tudom, egyik sem a svéd konyha törzsfogása –, s ezzel arányosan kezdett változni az éttermi személyzet hangja. Már csak nyomokban lelni föl a korábbi kedvességet. A tálcák vizesek, a poharak homályosak, azt sugallja minden, jó ez a magyarnak, hiszen ez arányos vele.
De miért várunk mást olyan országban, ahol kamera elé kerülhet valaki egy szál gatyában, himbálhatja dinnye méretű hasát csupaszon. Ahol ez megtörténhet, minden megtörténhet. Hogy az orfűi tudósítás stábjának egyetlen tagja sem tudott odaszólni: „Bátyám, maga olyan gusztustalan látvány, kapjon már föl legalább egy pólót…”
Az egész ország le van gatyásodva – minden értelemben.

Július 29., vasárnap
Húgom a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba járt, és sokat emlegette egyik osztálytársát. Okos lány, sok testvére van, szegényen élnek. Koffán Károlynak hívják az édesapját, és nincs állása. Minden hajnalban kijár Budaörsre, fényképezi a pacsirtákat. Pacsirtákat?, kérdeztem vissza. És miért nem esküvőket? Iskolai osztályokat? Mentségem annyi, hogy az ember tizenévesen bizony elég buta. Lehet, hogy más nem, de én az voltam. Még szerencse, hogy idejében rádöbbentem, be kell hozni a lemaradást.
Napok óta Koffán fotóinak albumát forgatom. Kincses Károly munkája, és hálás vagyok neki, hogy lélekkel dolgozott rajta. Övé az érdem, hogy Koffán könyv alakban is elvarázsol. Pedig se rajongó fotós, se grafikus vagy ornitológus nem vagyok – ő ennyi mindent bírt erővel és örömös tehetséggel. Ötvenhatban kirúgták a Képzőművészeti Főiskoláról, többé nem lehetett tanár, ám attól fogva szabadon fotózhatta erdei pacsirtáit. Az eredmény káprázatos!
Chochol Károllyal beszélgettünk róla a napokban. Az ő technikai tanácsai segítették Koffánt egyfajta vakuszinkronhoz. Ma már tudjuk, hogy képei egy öreg, harmonikás Voigtländerrel készültek, hogy harminc éven át 198 pacsirtapárt figyelt és fényképezett, hogy vekkere háromkor csörgött, és mindennap tíz-tizenöt kilométert gyalogolt – ez mind kellett ahhoz a teljesítményhez, amelynek nincs párja a nemzetközi madártanban. Valaki egyszer megkérdezte tőle, miért csinálja. Én ez a madár szeretnék lenni, ha madár lehetnék, felelte.
Gyönyörű válasz. Költészet minden szava. Munkáinak sorsa bezzeg prózai.
Madárfotóit 1960-ban adta ki a Corvina – németül és angolul. Magyarul azóta sem hozzáférhetők. A teljes kézirat, munkájának tudományos leírása ezer oldal. Kiadta valaki? Senki. Miért? Mert papír mostanában csak olcsóságokra van. Meg politikai bulvárra. „Reformok” etetésére. Koffán könyve bőröndbe zárva várja, hátha jönnek jobb idők, és felébred a vágy valakiben, hogy annyi hitványság közé becsempéssze a szépen szóló pacsirtákat.
Koffán sajnos nincs egyedül.
Vagy tizenöt éve jártam Tamkó Sirató Károly özvegyénél Óbudán. Tudni lehet, és tudják néhányan, hogy a költőt nagy betegségéből a jóga hozta helyre. Tapasztalatait leírta, szeretett volna kiadni egy jógakönyvet, de kifutott az időből. Az özvegy mutatta a kéziratot: egy házgyári beépített szekrény dugig volt vele. Kértem, hadd nézzek bele, de elém állt, azt mondta: talált valakit, hamarosan ki fogják adni, és akkor majd küld egy példányt. Azóta sem adták ki, s hiába próbáltam a kézirat nyomára lelni. „Lappang”, ahogy mondani szokás.
Más. Antalffy Endre, az erdélyi nyelvész és a keleti nyelvek nagy tudósa készített egy kitűnő Korán-fordítást. Máig kiadatlan. Ahogy senki nem foglalta kötetbe a nagybányai művésztelep egyik alapítójának képeit. Boromissza Tibor életműve szétszóródott. Maradékának töredéke szomorú üzlethelyiségben senyved Szentendrén a Duna-parti sétányon. Nyilván azért jutott erre a sorsra, mert – idézem a Magyar nagylexikont – „az 1920-as évek közepétől kezdve egy speciálisan magyar művészet megteremtését tűzte ki céljául”. Nálunk és csak nálunk perifériára lehet kerülni azzal, ha valaki saját gyökerű művészetet akar…
Jó volna tudni ilyenkor, hol vannak az ünnepeken buzgó magyarok? Mert van hétköznapi feladat is számos. Nincs, aki fölkarolja őket?
Tessék már végre összekapaszkodni!

Július 30., hétfő
Lám, egy szocialista cowboy. Fegyvert ránt, amikor egy sürgönyhordó fiú odaszól neki. A párt fontos embere ma már egy szegény „bablevesben” is ellenséget lát. Ráfogja hát a pisztolyát.
Ez a ráfogás nem mai dolog. Az egészségügy exminisztere pár éve húszezrest fogott rá autós ellenségére valami közlekedési affér során. Meglehet, a ráfogásnak e formáit oktatják a Köztársaság téren. Pisztoly, húszezres, rágalom, hazugság, mindegy, csak rájuk legyen fogva azokra, akik nem tapsolnak nekik.
Így megy ez.
Erről jut eszembe, milyen vicces párt az SZDSZ. Míg a Népszabadság azt kürtölte szét, hogy a fideszes Kontrát nyúlt pisztolyához, a Kóka-cég csapkodta az asztalt: mondjon le! Azonnal mondjon le! Miután kiderült, hogy az elkövető egy koalíciós rokon, a bozótos arcú Vadász János volt, se asztal, se csapkodás. Helyette csend és lapítás.
Bizony, így megy ez.

Július 31., kedd
Dőlnek az öreg tölgyek. A rádióból hallom, elment Bergman. Valóban? Alig hiszem.
Még emlékszem, amikor először engedtek hosszú évek után nyugatra, és kiderült, hogy egy városban vagyunk. Napestig kószáltam az utcán, bementem boltokba, mozik előcsarnokába, hogy lássam, mert látni akartam. Nem azért, hogy megszólítsam, hogy autogramot kérjek, isten őrizz! Dehogy akartam én zavarni ilyen olcsó módon.
Hogy mit akartam? Tudni, milyen ember, aki olyan filmeket forgat, hogy remegek, míg nézem. Attól remegek, hogy ennyire képes lemezteleníteni az embert. Istenkísértőnek véltem. Sokára döbbentem rá, hogy semmi mást nem tesz, mint az elveszett hitet keresi. A magáét. És ha beülök a filmjére, akkor engem is erre kényszerít. Mert Istennek meg kell lennie valahol. Őrültség, amit Nietzsche kürtölt széjjel. Isten nem halhat meg.
De akkor hol van? Miben? A felkelő napban? A hegyek némaságában? A háborgó tengerekben? Vagy egy ágyban, ahol egy férfi és egy nő összekapaszkodik? Vagy egy másik ágyban, amikor valaki bevesz száz altatót, mint Jenny tette a Suttogások és sikolyokban?
Elment az istenkereső.
Egyik róla szóló könyvben aláhúztam, hogy a világ egyetlen stúdiójában sem volt olyan csend, mint Bergmannál, amikor a piros lámpa felvételt jelzett. A lámpa kialudt.