Manapság egyre többen fájdalmasan kifogásolják a rendszerváltás „elmaradását”. Ez az utóbbi időben azzal egészül ki, hogy az első szabadon választott magyar kormány teljesítményét is mind komolyabb bírálatok érik. Sőt, még sanda célzások is napvilágot látnak, miszerint talán nem volt véletlen a baloldali erőkkel való túl engedékeny, „puhány” bánásmód annak idején.
– Én erre csak azt tudom mondani: ne a romló emlékezetre támaszkodjanak egyesek, hanem a tényekre. Így az Ellenzéki Kerekasztal kiadott jegyzőkönyveire, az 1990–94 közötti parlamenti tárgyalások és megalkotott törvények szövegeire. Aki az Ellenzéki Kerekasztal történetét ismeri, az pontosan tudja, mekkora badarságok hagyják el mostanság hajdan méltóbb szerepet betöltött emberek száját is.
– Arra gondol, hogy egyesek Antall József, az első szabadon választott miniszterelnök tevékenységét is megkérdőjelezik, sőt még azt is sejtetik, hogy kívülről irányították volna?
– Én erre a szintre nem mennék le, hiszen mindenki előtt nyilvánvaló, mennyire abszurd és méltatlan már a felvetés is. Közéleti személyiségek egész sora – köztük jómagam is – fejezte ki ezért nyilatkozatban felháborodását. Antall József egész munkássága bizonyítja, hogy a Magyar Demokrata Fórumban, illetve az Ellenzéki Kerekasztalnál történt feltűnésétől kezdve és főként megválasztott miniszterelnökként olyan horderejű eredményeket mutatott fel, amelyek nélkül az egész rendszerváltó folyamat félre is csúsztatható lett volna.
– Többen már kezdettől fogva bizalmatlanul viszonyultak hozzá. Ennek tulajdonítható-e, hogy mai elégedetlenségüket igyekszenek visszavetíteni rá?
– Valóban voltak az MDF vezetőségében akkor olyanok, akik foghegyről bírálták kezdetben. Hamarosan azonban, 1989 kora őszén – egyetlen tartózkodással – az MDF akkori elnöksége titkos szavazáson a lemondás folytán megüresedett elnöki székbe választotta. A lényeg az, hogy ő nem holmi kapcsolatok, hanem a teljesítménye révén vívta ki a többség elismerését. Tudni kell ugyanis, hogy Antall József az 1989 nyarán Németországba meghívott Sólyom László pótlására került az Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalásokra. Még májusban szóvá tettem, hogy delegációnkat meg kell erősíteni, és Csoóri Sándorral együtt javasoltuk Antall Józsefet. A személye nem volt ismeretlen az „alapítók”, illetve az elnökség előtt sem, hiszen a márciusi országos gyűlésen már mondott egy kiváló beszédet, ám – éppen szakmai igényessége miatt – szerény visszhangot váltott ki a plénumon. Az Ellenzéki Kerekasztal-megbeszéléseken – amellyel párhuzamosan az MSZMP-vel és az úgynevezett harmadik oldallal is megkezdődtek a tárgyalások 1989. június 13-án – remekül érvényesítette nemzetközi alkotmányjogi és történeti ismereteit. Megkerülhetetlenné vált azért is, mivel olyan nyugati, főként német diplomáciai kapcsolatokkal rendelkezett, amelyekkel senki sem vetekedhetett. Az állampárt képviselőivel folytatott határozott és szakmailag is kifogástalan tárgyalási metódusával alapozta meg azt a tekintélyt, amelynek révén később nem lehetett kérdéses, hogy ő a legalkalmasabb az MDF miniszterelnök-jelöltségére.
– Sokan fölróják, hogy az Antall vezette koalíció elhanyagolta a gazdasági kérdéseket, s így eleve a kommunista nómenklatúra malmára hajtotta a vizet. Lehet, hogy ennek a legendának a gyökerei az állampárttal folytatott, később Nemzeti Kerekasztalnak nevezett tárgyalásokon is megmutatkoztak?
– Szó sincs róla, sok tekintetben éppen ellenkezőleg. Úgy érveltünk, hogy a gazdasági kérdésekről csak akkor lehet tárgyalni, ha feltárják a valós helyzetet. A hatalmas államadósság méreteiről sem tudtunk semmit; Németh Miklós akkori miniszterelnök emlékezetes 22 milliárd dolláros bevalló beszéde csupán 1990 elején hangzott el. Az is később vált világossá, hogy a termelőszövetkezetek nagy része már csődben van.
– Pedig a mai politikai mítoszteremtők mind bátrabban szólnak arról, hogy a Németh-kormány – kisebb hiányosságoktól eltekintve – jól működő gazdaságot hagyott hátra. Szerintük túlzás, amit Antall József állított, hogy majdnem üres, nullaforintos kasszával kapták meg a kormányrudat 1990 tavaszán.
– Nincsen ebben semmi túlzás, éppen így történt. A rendszerváltás előtti utolsó MSZMP-kabinet ezzel is szűkíteni akarta az első szabadon választott kormány mozgásterét.
– Visszatérve a kerekasztal-tárgyalások idejére, az „alapítók” közül hányan vettek részt az üléseken?
– Csurka István kétszer ott volt, Für Lajos pedig egy ülésen, majd őszintén megmondta, hogy nem neki való, a zűrzavaros vita idegesíti. Többen megjelentek idősebb Bush elnök látogatásakor.
– Ön szerint miért idegenkedtek egyesek Antall József elképzeléseitől, ha ugyanakkor elismerték a tudását?
– Erre ők tudnának igazán válaszolni, ám az embernek az a benyomása, hogy ma is fájlalják sokan, amiért nem „népi mozgalom” kerekedett a fórumból. Többen talán még egy kedvükre valóan megreformált MSZMP-től sem idegenkedtek volna. Főként azért nem, mert volt, aki a reformkommunistáktól jött. Ezzel ellentétben mi, az Antallt követő többség, egy nyugati típusú parlamentáris rendszer mellett tettük le a garast az 1848-as alapokra hivatkozva, mert felismertük, hogy az újjáalakuló, integrálódó Európában nem ködös, „népfrontos” mozgalmakra, hanem alkotmányos, többpárti jogállamra van szükség.
– 1989-ben már egyértelműen a rendszerváltozás volt-e a cél, vagy megelégedtek volna akár a pártállam reformjával is? Ma ugyanis a társadalomnak az lehet a kényszerképzete, hogy ismét a régi uralmi elit reneszánszát éljük, amely mintha most akarná bepótolni az elmaradt pártállami reformot.
– Mi kezdettől rendszerváltásra törekedtünk, s ennek rendeltük alá mind az alkotmány módosítását, mind pedig a törvények nyugati típusú harmonizációját. A különbség már akkor is az volt, hogy míg mi átalakulást emlegettünk, addig a pártállami vezetők csupán a szocializmus reformjáról szónokoltak, noha a bomlófélben lévő Szovjetunió példaképszerepére akkor nemigen hivatkoztak.
– Később azonban – már kormányra kerülve – a fáma szerint Antallék mégiscsak beadták a derekukat, s megegyeztek például az SZDSZ-szel. Az akkori „paktumot” a mai napig eredendő bűnként könyvelik el bizonyos körök. Megérte?
– Mindenképpen szükség volt a kétharmados többséget igénylő törvények számának az Antall–Tölgyessy-tárgyalásokon előkészített csökkentésére, arra a nem „paktumra”, hanem szabályos alkotmánymódosító javaslatra, amit az Országgyűlés óriási többséggel 1990. június 14-én elfogadott. Enélkül kormányozhatatlanná vált volna az ország. Illetve az utódpárt vágya beteljesedik, s az első szabadon választott kormány rögtön meg is bukik. Kétharmados jogszabály volt még a költségvetési törvény is. Az 1990-es választás előtt Antall még nem bánta, hogy több törvényt is kétharmadossá tett a reformkommunista kiutat kereső MSZMP, hiszen még fennállt a veszélye, hogy a megállapodások ellenére mégiscsak eszükbe jut valamilyen fontos jogszabály-változtatás a hatalomátmentés érdekében, vagy azért, hogy legalább megnehezítsék az új kormány dolgát. A földcsuszamlásszerű választási sikerünk után azonban a rendszerváltó kormány előtt akadályként tornyosultak ezek a kétharmados passzusok. Az új kormányfő jogosan tartott ettől a féktől. Megjegyzendő – a jelenlegi kormány hatalombővítő törekvéseit nagy keserűséggel tapasztalva –, hogy ismét hasznossá váltak egyes kétharmados törvények a jogállamiság biztosítékául. Ilyenek az alkotmányszintű jogszabályok, amelyek az alapvető emberi jogokat és az államszervezet demokratikus működését biztosítják.
– Sokan Göncz Árpád köztársasági elnökké választását fájlalják utólag is, akit valóban nehezen lehetett volna pártatlan államfőként jellemezni. Ha ma Sólyom László a töredékét megengedné magának az aláírások megtagadása és a nem létező vétójog gyakorlása terén, az alkotmányosság haláláról harsogna a jelenlegi koalíció.
– Mostani köztársasági elnökünk nemcsak egyik megalkotója érvényben lévő alkotmányunknak, hanem hivatott őre is. Göncz Árpád megválasztása előtt még ismételten kijelentette, hogy a két párt között álló személyiség, közel áll az MDF-hez, és természetesen tiszteli az alkotmányt. A későbbiek mindezt nem egyértelműen támasztották alá, de akkor semmi okunk és jogunk nem volt kétségbe vonni szavait. Amúgy megválasztását annak idején – mint „ötvenhatosét” – későbbi heves bírálói sem ellenezték.
– Ez a tévesnek bizonyult hajdani döntés azonban kétségtelenül azoknak a vélekedését támasztja alá, akik egyfajta „puhasággal” vádolják meg az évek távolából is az MDF vezette kormányt.
– Szokás elfelejteni, hogy a szovjet csapatok még javában itt állomásoztak, s csupán 1991. június végén távozott az utolsó idegen katona. Ennek ellenére olyan törvények, határozatok egész sorát hoztuk meg, amelyek a volt állampárti érdekeket is sértették. Az is elsikkadt, hogy ha nem Antall József áll a posztján, a szovjet kivonulás nemcsak nálunk, hanem a többi megszállt országban is jelentős és veszélyes késedelmet szenvedhetett volna. 1990 júniusában Moszkvában az ő kezdeményezésére indult meg a Varsói Szerződés szervezetének felbomlása – a magyar kilépési szándék bejelentésének hatására. Antall jól látta, hogy ameddig az orosz csapatok itt vannak, a visszarendeződés veszélye mindig fennáll. Hogy aggodalma nem volt alaptalan, azt az 1991. augusztusi moszkvai puccs visszaigazolta. Antall József fellépésére Országgyűlésünk óriási többsége 1990. július 3-án határozatával befejezett ténnyé tette a Varsói Szerződésből való kilépési szándékunkat.
– Élesen fogalmazódnak meg azok a belpolitikai vonatkozású kritikák, amelyek azt sérelmezik, hogy az Antall-kormány átengedte volna a terepet az álszocialista, kommunista elitnek.
– Csakhogy ezt a tények cáfolják. Alig alakult meg az első demokratikus kormány 1990 tavaszán, máris gazdasági-társadalmi törvények sora született. Azt célozták, hogy ne lehessen visszaélni a korábbi vezetői funkcióval a vállalatoknál, állami gazdaságokban, termelőszövetkezetekben. Ugyanígy prioritást élvezett a földtörvény és a helyi önkormányzatokról szóló kétharmados jogszabályok. Nem lehet azonban vitatni, hogy a privatizáció során voltak visszaélések is, de hát ez nem magyar specifikum volt, hiszen később Margaret Thatcher is azt panaszolta, hogy támadták őt is a privatizáció ellenfelei. Nálunk a bírálók azonban összekeverik az idők messzeségéből az MSZMP-kormány alatti vadprivatizációs időszakot – amikor hatalmas vállalatokat vontak ki (például a Tungsramot) az állami tulajdonból – az Antall-kormány alatti, rendezettebb magánosítási folyamattal. Az is a feledés homályába merül, hogy Horn Gyuláék új privatizációs törvényt alkottak, amely az addigi, 1990. májusi jogszabályokat felborította. Hasonló volt a helyzet az 1990. augusztusi önkormányzati törvényekkel. Alkotmánysértéssel felérő változtatásokat hajtottak végre ezeken a jogbiztosító törvényeken. A baloldali koalíció a központosítást célozta, s megnyirbálta az önkormányzati szabadságot. Ugyanarra törekedtek, mint ma. Többek közt arra, hogy antidemokratikus módon minél távolabb kerüljön a választóktól a valódi döntéshozatal.
– Nem lehetséges, hogy az Antall-kormánynak az volt a „hátránya” paradox módon: egy sor olyan törvényt, illetve normarendszert kellett elfogadtatnia, amely ma már magától értetődő – akkor viszont úttörő szerepet vállalt velük?
– A határon túli magyar közösségek támogatását Antall nem csupán ajánlotta, hanem – amennyire tehette – érvényre is juttatta. A visegrádi összefogás előzményeként a regionális együttműködést kívánta előmozdítani az egységesülő Európában. A környezetvédelmi stratégia Kárpát-medencei összehangolását is ő vetette föl először. Megtörte a hallgatást arról a tabutémáról is, hogy nálunk a legalacsonyabb a várható élettartam Európában. A kormányprogramban mindezzel foglalkozott, s 1990. május 22-i expozéjában egy sor más újdonsággal is szolgált. A Ludwig Erhard-féle szociális piacgazdaság fogalmát mint vezérlőelvet hirdette meg, s a nép kormányaként aposztrofálta kabinetjét. S nemcsak a „kényszerközösségekből”, vagyis a Varsói Szerződésből és a KGST-ből való kilépést szorgalmazta, hanem az Európával való integrációnkat is. Megteremtette annak feltételét is, hogy az Európai Unióval társulási szerződést köthessünk, majd a volt szocialista országok közül elsőként nyerjünk felvételt az Európai Tanácsba. Mindehhez kellett, hogy Antall József aláírja a római szerződést, amely az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelmének alapvető dokumentuma. Ez utóbbi egyébként arról is rendelkezik, mikor jogos egy rendőri fellépés és mikor nem, így egyértelmű, hogy 2006 őszén a kormány a rendőrségen keresztül nem csupán az alkotmányt sértette meg, hanem a legfontosabb európai egyezményt is. A szabadságtól ugyanis senkit sem lehet bírói ítélet nélkül megfosztani – az államnak kiváltképpen tilos.
– Ön a tizenkilencedik századi történelem kutatója. Lát-e párhuzamot a régi és a mostani kor között? Mi lehet a kibontakozás útja?
– Úgy vélem, abszolutista, önkényuralmi tendenciákkal küzd az ország – újra és újra. Sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy az ilyen törekvések az utóbbi években fölerősödtek. Fel kell tennünk a kérdést: van-e olyan alkotmányunk, amely nehezíti, sőt megakadályozza, hogy bárki a diktatúra irányába mozduljon el? Van-e olyan Alkotmánybíróságunk, Legfelsőbb Bíróságunk, amely ugyancsak nem engedi megtaposni a jogegyenlőséget és a demokráciát? Ahogy Bartók kiadta a jelszót: vissza a tiszta forráshoz, úgy kell nekünk s a magyar állam minden polgárának visszatérni a jogállami alapokhoz. Enélkül nincs továbblépés. Máskülönben az a kérdés: váltottunk-e rendszert egyáltalán? Igen, váltottunk rendszert 1990 óta. De nem szabad egy percre sem megfeledkeznünk arról, hogy csak az marad meg, amit folytatni akarunk, és képesek vagyunk a folytatásra.
Vlagyimir Putyin
Trump elárulta, hogy mi a terve Putyinnal
