Mindent kiszivárogtatok (33.)

(ÖNÜNNEPLÉSMENTESEN)
– Régi-új estemre készülök már jó ideje. A rekkenő hőség sem vette el a kedvemet, miközben a lakásban az ájulás környékezett, rezzenéstelen arccal billegettem a poénokhoz szükséges betűket villanyírógépemen. (Ha-ha nem is jött ki belőlem, de „intellektuálisan” rábólintottam egy-egy majd elhangzó szövegrészletemre, időnként még csettinteni is tudtam ezeken, s akkor majd a hőguta elmúltával mennyivel jobban veszi ősszel a közönség „agyrémeimet”.) Ebbe – az Erzsébet híd terhelés-méretű „hídavatásba” avatnám most be az olvasót. Előzetesként szivárogtatnék ki pár héten át a: – címet babonából előre nem mondok… Gondoltam, összegzem több mint negyvenéves pályámat kerek évfordulóm (hetven) alkalmából, s ahogy az 56-os évfordulóra A legvidámabb barokk estemben a Budapesti Kamaraszínházban a „politikai” áthallásos szövegeimből válogattam, úgy most főleg a mesterségem „címereit” mutatnám be nemcsak a már említett Budapesti Kamaraszínházban, hanem úgy tervezem – bár még senkit nem avattam be ebbe –, hogy kábé az ötvenedik előadásom után a már kigyakorolt (kristályosított) változatot a Mindentudás Egyetemének keretében is bemutatom. Természetesen nem a saját humorom propagálása (eladása) vezet, hanem a humorhoz mint emberi magatartásformához szeretnék kedvet csinálni… mert túlságosan műtermivé vált a humor is már, s a sztárkultusz bénító… Ahhoz, hogy valaki egy-egy adott pillanatban úrrá legyen a saját problémáin, ahhoz az én, de egyikünk humora sem alkalmazható, ahhoz saját humorérzék-látásmód szükséges. Mintha egy festő a saját képei eladása helyett festeni tanítaná az embereket – erre törekszem. „S ez nem is kevés”! „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk…” – a társrendező Márton Andrással és Csonka Judittal. Nem az elhangzás időrendjében közlöm majd elhangzó műsorszámaimat, ezért most mindjárt – stílusosan – a tervezett befejező szöveggel kezdeném előzetesemet.

(ÉNEKELEK:)
Édesanyám nyulat vitt a vásárra, / Csobánk Pesta útonállva megvárta. / Csobánk Pesta, ne haragudj ötödizíglen, / Foszladozik madárlátta gyolcsingem.
Bajusz Lázár tisztes neven szólongat, / Öklöm alatt suhogtat a bozótban. / Ne csiklandj már, ehun ez a vadköles, / Szép a leány, csak az ajka cserepes.

(HÁT AKKOR TESSÉK BEKAPCSOLNI A MAGNYITOFONT)
– Elmondom, hogyan kerültem annak idején a városból a faluba.
Szokás volt nálunk annak idején az útjelző lámpa. Az úgy vót, hogy vót három szín: piros, sárga, míglen zöld. Namármost, mi legének, meg kis cseperedettek, idősek is, aggok, szépszeri se; ott álltunk a járda peremééén, de csak úgy által menténkben. Aztán, mikor látjuk ám, hogy mán sárga, meg-meglibbentünk, mint afféle dolgunk végeztével, zöldnél meg keresztültrancsíroztunk. A trancsírozás az úgy ment, mint az egyszeri ember járása. Ma már kevesen emlékeznek, de mink még arra mentünk: amerre az utunk vitt. Légvonalban csak háború alatt. Na, aztán jött az incselkedés. A lányok párba álltak, de úgy, hogy kettő jobbrul, egy egyvégtérül. Akkor, mikor így kirafinálták magukat, egy a közepükbe állt, és csak úgy szántszándékkal elkurjantotta magát: „hi, legének, kinek cubbant az arcom?” Na hát aztán amelik legén bátrabb vót, azt mondotta: „az enyém, violám”. De ez már folklór.
Ezt már gyűjteni kell. Mi meg csak éltük.
A lányok pocsolyába álltak, négy lány előreszaladt, kettő egy helyben toporzékolt. Aztán, mikor a mögülső kettő előrehanyatlott, a másik kettő, a még bámészkodó, többnyire legénysirató, előremeriszkedett. Lett nevetés, meg volt reklamálva a lyány, azt se tudta, hova legyen ijedtségében,
a legén meg nem átallotta, hogy csak üvégette,
pedig akkor már többnyire rendszerint.
Aztán mikor a civódást a leány magára vette: jött ám a hazakísérés, vagyis hát ők mentek haza. Mindig egy-egy lyány. Még. Volt, amellik egyenesen elvárta, hogy üvele tánc közben történjen valami. Néha a szerelem is jött magától. Még aki kevély volt, rátarti, még az is kis jelekből észrevette a lány kívánósságát. Anélkül nem esett meg. Ha a legén cubbantotta s a ján meg nem, akkor: „rózsám, kivel hálsz, mit csinálsz?” De ez már megent folklór. Pedig csak úgy mondom, ahogy vót. Néha egybeesik. Persze az öregebbje, gondolok itt éltesre, mármint vénlány, szokás volt nálunk arrafelé, amerre mink soha. Akkor a bizonyos személy, nevezzük magamnak, még mint kis kapatos, az anyja szoknyája megül, de csak ha bál volt. Akkor mink, gyerekek kint maradtunk, ha benn volt a mulatság, ha kinn volt: benn maradtunk. Akkor minket édesanyánk, mint afféle se ide, se oda… de akkor már közeledett a front, édesapánk várandós lett, a behívó végett; az meg úgy vót, na, de minek szaporítsam tovább az emberiséget, mikor a háború ritkítja.
Bár néha békében sem ártana egy-két fajtát, amelliknek a falusi ember örömtelensége az öröme. Mer amellik munkaeszközhöz a falusi két keze verítéke tapadt, abból egy bizonyos városinak tapadt a szobadísz, a veríték nem köll. Munkamegosztás. Kellenek hozzá emberek, akik csinyáják, meg akik gyűjtik.
Előbb kell csinyálni… aztán lehet… Eleinte csak korsót, lóvakarót, nótát, népszokást. Aztán mikor az is elfogy, magát a pallást lehet elhordani. Aztán a házat, a falut. A munka az marad, a mezőgazdaság, ami Veres Péter szerent is csak a vonatablakból szép! Aztán mikor majd a munkát is teljesen elgépiesítik, és még nem régiség, meg nincs is a városban hova aggasztani, marad az ember, egyre kevesebb, mind begyűjtik; néha látni majd: tükörben, kiállításon, skanzenban, rezervátumon, a rács mögött, a farkasok között, holott ember embernek… míg egymást fel nem falják, amíg egy marad, az aztán kinek mutingassa magát? Önmagában meg mint faj az emberi nem is olyan érdekes. Kezdheti elülről a gyűjtögető életmódot, de minek szaporítsa az emberiséget, ha már tudja, milyen vót. De aztán a népszokások, fonó – tánc – cubbantó – gyerek füresztése – halotti tor, míg megent nem lesz történelmi távlat a műgyűjtőnek, aki a szabadságokból összegyűjti a kardokat, a zászlót, iparengedéllyel, alkudva, hogy nem adnak a 48-ból, aztán mégis megalkusznak; összegyűjtik a szabadságot a külföldieknek emléktrágyául, termőtalajnak, de összegyűjtik a béklyót is, amivel leverték, a derest, a vastrónust, a hűlt helyivel, összegyűjtik a rabságot, az is érték, néha még többe is kerül, egy véres kard a fogason függ, rozsda marja… Ahelyett, hogy az utókor a külsőség helyett a bensőséget venné át: a kitartást, a lemondást, a kis dolgok megbecsülését, az örülni tudást, a jó értékek megőrzését, a rossz hatások kiküszöbélését, az átvészelést, a fennmaradás stafétabotját tennék a vitrinbe, illetve adnák kézről kézre, mint ahogy mi most emlékül hagyjuk az unokáknak, dédunokáknak, lássák, hogyan éltünk; s hogy az ő életük szebb legyen egyszer.