Népszerű az öngyilkosság a Távol-Keleten

Japán és Kína, a két örök rivális mintha versenyt vívna egymásért egy olyan címért is, amelyre egyetlen ország sem lenne büszke. A legtöbb öngyilkosságot magáénak tudható államok között ugyanis – mind rosszabb statisztikai adatokat felmutatva – egyre inkább az élre törnek.

Japán az iparilag fejlettnek számító államok között a dobogón van, az öngyilkosságok gyakorisága kétszer akkora, mint az Egyesült Államokban, csupán Oroszország előzi meg a császárságot. Az utóbbi évtizedben rendre harmincezer fölött van évente azok száma, akik végeznek magukkal, s a legutóbbi két adat összehasonlítása alapján a fiatalok körében 23 százalékos a növekedés.
A probléma kormányzati szintű ellenlépéseket követelt ki magának, s nem csupán azért, mert a mezőgazdasági miniszter is az idei áldozatok között szerepel. Macuoka Tosikacu tragédiája az állami vezetőkkel is éreztette, milyen súlyos gonddal küzdenek a japánok. Még akkor is, ha a miniszter egészen másféle okból vetett véget az életének, mint az elhunytak többsége. Pénzügyi botrányba keveredett, ellenzéki képviselők a lemondását követelték, és kínos kérdésekre kellett volna felelnie a parlament előtt. De néhány órával korábban úgy döntött, Japán hagyományaihoz illő választ ad, olyat, amelyet akkor volt szokás választani, amikor valaki nem tudott elszámolni a felelősségével. Macuoka nem hasfelmetszéssel, hanem önmaga felakasztásával követte a régi tradíciókat, amelytől a II. világháború óta távol tartották magukat a miniszterek – akkor a hadügyminiszter lett öngyilkos a kapitulálás hírét meghallva.
Az öngyilkosságok népszerűségének egyik fő oka a mai Japánban, hogy a társadalom – távol-keleti természetéből adódóan – nem tűri, ha valaki kilóg a sorból, például az iskolában vagy a munkahelyén. S azoknak, akik könynyűnek – vagy legalábbis különbözőnek – találtatnak valamely mérce szerint, gyakran nincs bocsánat és második esély.
De a baj gyökerei a hagyományokon és a zéró tolerancián kívül is szerteágazóak, ezért különösen nehéz hatékonyan orvosolni. Az utóbbi év legborzasztóbb esete két diák – időben egybeeső – halála volt, egy tizenkét éves lányé és egy tizennégy éves fiúé. A lány kiugrott nyolcadik emeleti lakásukból, mivel rengetegszer bántották az iskolában a magassága miatt, a fiú pedig felkötötte magát, mert az osztálytársai folyamatosan pénzt akartak elszedni tőle. Az utóbbihoz hasonló eset miatt ez idő tájt akasztotta fel magát egy tanár az erdőben – őt azért kritizálták, mert nem tudta feloldani a diákjai közötti feszültséget.
Éppen e halálesetek előtti héten írt levelet Japán oktatási miniszterének néhány tanuló, fenyegetve, hogy megölik magukat, ha nem tesz semmit az ellen, ami az iskolában folyik. Ibuki Bunmej válaszában arra ösztönözte őket, hogy levélírás helyett keressenek maguknak olyan embereket, akiknek elmondhatják, mi történik velük.
A japán kormány most már konkrétabb megoldás híve, intézményesíteni akarja a tanácsadást a munkahelyeken is. Kampányt indít az öngyilkosság ellen, betiltaná azokat a honlapokat, amelyek reklámozzák, s kitűzte azt a célt, hogy tíz éven belül 20 százalékkal csökkenjen az áldozatok száma.
Kína több szempontból Japánnál is nehezebb helyzetben van: az öngyilkosok számát tekintve 50 százalékkal áll a világátlag felett, s hiányzik a megfelelő szakmai háttere, hogy kezelje a gondokat. Az ország 1,3 milliárd lakosára mindössze tizenhétezer lélekgyógyász jut, pedig egy nemrég alakult civil szervezet szerint az oktatás mellett a tanácsadás tudna segíteni a megelőzésben. A nők közötti öngyilkosságok alapján Kína a világelsők közé tartozik, mégpedig elszigetelt falvai és vidékei miatt, ahol háromszor annyian dobják el maguktól az életüket, mint a városokban. Az okok ugyanazok: nyomor, magány, reménytelenség; a szeretet távolléte.
Egy falusi asszony, aki elmesélte a történetét a BBC riportének, valaha a folyóba ugrott kilátástalan helyzete miatt, mivel egy amúgy is sanyarú sorsú település legszegényebb családjában élt. Járókelők mentették meg, s ma a gyerekei éltetik, de most is négyen alszanak egy ágyban; használt ruhákkal kereskedve próbálja eltartani őket.
Alighanem a pénztelenségnél is fontosabb ok a vidéki nőknél, hogy gyakran nincs kivel megosztaniuk gondjaikat. A hagyományok a vidéki Kínában is erősek, és a gyengébbik nem szempontjából kegyetlenek. A házasság után a férj családjával kell tartaniuk, sokszor elszakadnak a szüleiktől. Sem lelki, sem anyagi segítségre nem számíthatnak, ha a házasságuk válságba kerül; minden közös tulajdonuk a házastársuk nevén van, a válással az utcára kerülnének. Gyakori, hogy ekkor mérget isznak, legtöbben rovarirtóval vetnek véget az életüknek. A lelki segítségre a vidéki kínai nők szorulnának rá a leginkább, de tőlük van a legtávolabb.