Önfeledten Rio de Janeiróban

V I L Á G U T A Z Ó Rio de Janeiróról a strand, a foci és a szamba jut eszünkbe, ugyanakkor a hírekben gyakran lövöldözésekről, kábítószeres maffiák leszámolásáról hallani, s a hivatalos szervek is óvatosságra intik a „januári folyó” városába tartó magyarokat. Az óvatosság nem árt, de ha túlzásba visszük, bosszantó következményei is lehetnek.

Sok hasznos tanácsot kaptam Brazíliába, Rio de Janeiróba utazásom előtt. Mindegyik a félelemmel volt kapcsolatos, folyton azt hallottam, hogy majd valószínűleg kirabolnak. Egy utazási irodában azt mondták, legalább négycsillagos szállodába menjünk, egyedül nappal se kószáljunk a városban, csak csoportos városnézéssel tekintsük meg a látnivalókat, s akkor is pénzünket több helyre elrejtve, a csoport magjában tartózkodjunk.
Utolsó fogódzóként a Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának internetes honlapját kerestem fel, amelyet olvasva kiderült, hogy a turisták által leglátogatottabb helyeken számos esetben előfordulnak fegyveres rablások is. Mint írják, a fegyveres rablóknak ne próbáljunk meg ellenállni. Mindig legyen kéznél 20-30 amerikai dollárnak megfelelő készpénz, amit rablás esetén késlekedés nélkül át lehet adni – tudtam meg a honlapot tanulmányozva. Megnyugtatásul azt is olvastam, hogy „vétlenül is komoly tűzharcokba keveredhet a gyanútlan turista, főleg Rio de Janeiro és Sao Paulo egyes városrészeiben”.
Amint hetekkel később a repülőgép leereszkedett az elővárosaival 12 millió lakosú Rio de Janeiro térségébe, azonnal látszott: ez egy áttekinthetetlen nagyságú város a félszigeteivel, magas, kopár hegyeivel együtt, amelyek gondoskodnak arról, hogy két közeli városrész közötti távolság is órákra nőjön.
Brazíliába érkezésünkkor az útlevélkezelő hosszasan forgatta a magyar dokumentumot, majd elismerően megjegyezte, hogy milyen kitűnő úszóink vannak, mit például Egerszegi Krisztina és Cseh László.
A taxiban féltem, lenyomtam az ajtózárat, a fényképezőgépemet egy nejlonzacskóba rejtettem. Szállodánknál, amely egy háztömbnyire volt a Copacabanától, saját kezemben cipeltem a bőröndöket, nehogy valakik elrohanjanak vele.
A szálloda kulturált volt, tágas, légkondicionált szobákkal és elegáns étteremmel, úszómedencével az épület tetején. A portaszolgálat megbízható, figyelmes. Lassan merészkedtünk ki ebből a várból, az órát, láncot, elegáns ruhát otthon hagytuk. A Copacabanán senki nem szólt ránk, rossz tekintetekkel nem találkoztunk. Este már egy óceánpart közeli utcában sétáltunk. Félelmünk eleddig annyira nem igazolódott be, hogy még egy utcai teraszos étterembe is beültünk.
Másnap rövidnadrágom öt zsebében és ingem két zsebében rejtettem el a fogpiszkáló vékonyságúra göngyölt papírpénzeket. Először a Cukorsüveg-hegyhez mentünk el gyalog, és a csúcsáról elénk táruló páratlan látványban gyönyörködtünk. Innen nézve második úti célunk, a Megváltó amúgy hatalmas, mégis szinte repülni látszó szoboralakja csak picinek tűnt, mi mégis nekivágtunk, hogy félnapos gyalogtúrával eljussunk oda. Egy ideig egy taxis követett minket, és magyarázott valamit egyre türelmetlenebbül nekünk. „Nem, nem!” – kiabáltam vissza neki egyre gorombább képet vágva. Csak később tudtam meg, hogy azt szerette volna portugálul megértetni, hogy mi a kizárólag biciklisek számára fenntartott járdán gyalogolunk. Haladtunk az elképzelt irányba, plázákban vettünk hűsítőt, s gyönyörködtünk az ezerarcú metropolis utcáiban. Időnként buszra ültünk, s úgy tettünk meg néhány kilométert. Rocinha, Flamengo, Leblon, csak hogy néhány városnegyed nevét említsem. Estére érkeztünk a Corcovado-hegy lábához, amelyre a Megváltó szobra épült. A Rio de Janeiróban születetteket szokták kariókáknak nevezni. Ilyen egyenpólós kariókák próbáltak üzleti ajánlatot tenni nekünk valamiről, de elhessegettük őket.
A pénztárnál derült ki, egész napos költekezésünk miatt nem tudjuk kifizetni a szoborig tartó vasúti utazás árát. Mivel bankkártyáinkat óvatosságból otthon hagytuk, bosszúsan, de néhány buszjárattal visszamentünk a szállodánkhoz, hogy pénzt vegyünk magunkhoz. Aztán újra, immáron tömegközlekedéssel eljutottunk a Krisztus-szoborhoz. Az utolsó járattal feljutottunk a hegyre, s már a lemenő nap fényében, nem a legideálisabb fényképezési körülmények között tudtuk megörökíteni a város panorámáját. Később tudtuk meg, hogy a hely lábánál „zaklatók” egy sokkal olcsóbb feljutási lehetőséget, utazási irodájuk kisbuszát ajánlották volna. Csodálatos volt az itt eltöltött néhány nap, és csak elutazásunk napján derült ki, hogy egy egész napos szervezett városnézés jóval olcsóbb lett volna, mint a mi Megváltó-szobros magánutunk.
Újév napján, 1502-ben egy portugál hajós betért egy öbölbe. A hajós összetévesztette az öblöt a folyó torkolatával, és elnevezte Rio de Janeirónak, ami Januári folyót jelent.
Mi ott tanultunk meg félni, s ott győztük le a félelmet is.