Osztrák nábob, magyar kézcsók

Egy magyar falu, Bárdudvarnok osztrák kézben van. A helybéliek egykor bevitték a tulajdonukat a téeszbe, amelynek földje a hetvenes években az állami gazdaság használatába, majd egy fondorlattal tulajdonába került. Az 1993-as privatizáció során a földeket közterestől, utcástól, „falustul” egy jóhiszemű vásárló, egy osztrák vállalkozó vette meg. A jelenlegi tulajdonos is osztrák, és bár nem sokat tesz az itt élőkért, kezet lehetne csókolni neki.

Ma már nehéz lenne megmondani, hogy hogyan eshetett meg az a csúfság, hogy a bárdudvarnoki Munkásőr Termelőszövetkezet és az állami gazdaság vagyonához nem a helybéliek, hanem egy osztrák vállalkozó jutott hozzá. Nincs is ebben semmi különös. Ez önmagában nem egyedi, inkább azt mondhatni, szokványos eset a hazai privatizáció történetében. A Kaposvártól tíz kilométerre található Bárdudvarnok mégis különleges a tekintetben, hogy a település utcái, parkjai, közterei is osztrák tulajdonba kerültek. E korántsem mulatságos helyzetet még az is tarkítja, hogy a település és környéke Somogy megye egyik legnagyobb közigazgatási területe, hiszen több négyzetkilométeren szétszóródva országosan is egyedülálló módon tizenhat településrész tartozik hozzá. Csak a történelmi hűség kedvéért, Bárdudvarnok részei: Bárd, Bárdibükk, Csermány, Bánya, Dada, Kaposdada, Kaposszentbenedek, Lipótfa, Kopaszhegy, Mihálypuszta, Nagypuszta, Olajhegy, Öregzsippó, Szendihegy, Szendipuszta és Újzsippó.
Bárdudvarnok térségére a szelíd dombok és lankás völgyek váltakozása jellemző. Erdőségben gazdag a terület. A gyönyörű táj, a természetes és mesterséges tavak, a tiszta vizű patakok igazán ideális környezetet nyújtanak a felüdülésre vágyóknak, az egészséget védő és a kulturális értékeket hordozó újszerű vállalkozásoknak. A térség nagy turisztikai vonzerővel bír.
A település részletes, földhivatali térképét simítja ki előttem Forintos László bárdudvarnoki polgármester. Kékkel satírozták be az osztrák tulajdonú földeket, bizony az összefüggő településrendszer hetven százaléka került 1993-ban osztrák tulajdonba. – A bárdudvarnoki utcák kilencvenöt százaléka osztrák kézben van, ez az út az kivételesen államé – nyugtat meg a Lada Niva terepjárót vezető polgármester.
– Ez az utca állami, az már osztrák, és csak azon keresztül közlekedve mehetnek be a helyiek a házaikba. Sokak kertje osztrák földbe nyúlik, aki teheti, kibérli a földet a Felső-Ausztriában élő tulajdonostól. Ez itt a községi vízmű, az osztrák vállalkozó földje veszi körbe – magyarázza tovább. Kakaslábfüvet, katángkórót, acatot, vadszedret fújdogál a szél.
– Igen gazos – jegyzem meg diszkréten.
– Ha van rá kapacitásunk, lekaszáljuk – feleli a polgármester.
Kicsit parlagfüves, de nincs feljelentgetés, mert az osztrák vállalkozó gyakorlatilag a markában tartja az embereket. Csak részletkérdés, hogy ez már nem az az osztrák, aki 1993-ban a szövetkezeti vagyonhoz jutott, attól egy Ausztriában óriási vágóhidakat tulajdonló férfi vette meg a magyar földet. Meg a magyar utcákat, köztereket, parkokat. És bónuszként helyben egy kicsi kastélyt, vagy inkább nagy kúriát, amely azóta is lakatlan.
Jóban kell lenni a távol élő külföldi birtokossal. Nem is tiltakozik a polgármester, amikor azt mondom neki, hogy kezet is lehetne csókolni neki. Bármikor sorompóval lezárhat egy utcát, s attól fogva csak pénzért hajthatnak be portáikra a helybéliek, de ha kedve úgy tartja, még a temetőbe vezető úton is szedhet pénzt a szeretteik sírjához látogatóktól.
Az osztráktól bérlik a kukoricaföldeket a helyi gazdák is. Elemi érdekük, hogy az ne emeljen, csavarjon a bérleti díjon. Sajnos a temető bővítésére már nincs hely, körben osztrák föld veszi körül. Tizenhárom sírhely van még, de hamar betelik, hiszen a héten is két temetés volt.
De azért lehet beszélni a befektetővel. Mert van neki szíve is. Így esett meg, hogy az önkormányzat a hősi emlékmű területét visszavásárolhatta, azaz kicserélhette egy másik földrészre. Bánatra ad okot viszont az, hogy a tűzoltószertárt, a helyi tűzoltóság központját még nem sikerült viszszaszerezni, s az most is osztrák tulajdonban van.
A polgármesternek két bánata van. Az egyik, hogy 1993-ban egy rövid ideig a jog is lehetővé tette, hogy kiárusítsák az országot, s a külföldiek lesték is az alkalmat. Bár a helyi téesz is meg volt hirdetve, az itt élők, egykori tsz-dolgozók – darabokban ugyan, de – megvásárolták volna a szövetkezeti vagyont. Ki tudja már, milyen okból, de mégis az osztrák jelentkezőt részesítették előnyben. Forintos László volt akkor is a település polgármestere, de mint mondja, az önkormányzatot kihagyták az értékesítés folyamatából, a történésekbe nem volt beleszólásuk.
Az önkormányzat és a bárdudvarnokiak azt sem tudták, hogy pontosan mit adott el a felszámoló. Később az önkormányzat fejleszteni szeretett volna, s a földhivataltól kikérték a tulajdoni lapot, abban a hiszemben, hogy a terület az önkormányzaté, de megrökönyödve fedezték fel, hogy már az is az osztráké.
A privatizációs sandaság gyanúját erősíti, hogy a kilencvenes évek elején a kárpótlás céljára 1007 aranykorona értékű földet különítettek el a helybeli gazdáknak. Mivel kevésnek tűnt, vizsgálatot kértek, melyből kiderült, hogy egy nulla hiányzik, azaz 10 070 aranykoronára lett volna igény. Csakhogy addigra a kimaradó részt is eladták az osztrák befektetőnek. A Legfőbb Ügyészség végül azzal zárta az ügyet, hogy az elkövető – azaz a nullát lehagyó ember – személye ismeretlen. Másik ok a bánatra, hogy tizennégy év alatt gyakorlatilag nem sok minden történt: a kiszolgáltatott helyzet megmaradt. Az előző kormányzati ciklusban szóban ötvenmillió forint támogatást kapott a falu, hogy visszavásároljon 70 hektárnyit a saját közterületeiből. Csakhogy a külföldi tulajdonos hárommillió forintot kért volna hektáronként, az önkormányzat pedig a tizedét tartotta reálisnak, így nem jött létre az alku.
Ha megkapnák az ígért ötvenmilliót, évekig tartó peres úton, de kisajátítással szereznék meg a kívánt közterületeket.
A helybéliek sokszor nem is tudják, hogy hol kezdődik és hol végződik a határ. Olyan férfiakkal találkozom, akiknek Virág utcai kiskertjükről nemrégiben kiderült, hogy az is osztrák tulajdonban van. M. József az elsők között bérelt földet, kertje végét az osztrák földbirtokostól. A 4500 négyzetmétert évente nyolcezer forintért kapta meg, s most el kellett döntenie, hogy jövőre is bérelni akarja, vagy megvásárolja inkább. Töredelmesen bevallja, szeretnék inkább megvenni, s 750 ezer forintot ajánlottak érte.
A község pazar természeti környezete a kiemelkedés záloga is egyben, hiszen a vezetők a turizmust látják a legnagyobb falufejlesztő eszköznek. A falusi turizmus meghonosítása jövedelmet biztosíthat a helybelieknek, s létrejöhet az igazi térségi turisztikai övezet.
Milyen kár, hogy Bárdudvarnokon semmilyen fejlesztést nem tudnak elvégezni anélkül, hogy erről ne kérnének engedélyt az osztrák tulajdonostól, aki eddig nem nagyon hajlott az együttműködésre. Se együttműködés, se segítség. A polgármester hangsúlyozta: sokszor fordultak az államhoz segítségért, hiszen szerintük a problémájukat is az állam okozta azzal, hogy eladhatóvá tette a magyar földet. Már több kormány is ígéretet tett arra, hogy kihúzza a falut a kelepcéből, de eddig nemigen történt érdemi változás.
Szerettük volna H. Herbert osztrák vállalkozó Bárdudvarnokon bejegyzett, ingatlan és földterület bérbeadásával foglalkozó kft.-jének képviselőjét is megszólaltatni, ám többszöri próbálkozásunk ellenére sem tudtuk elérni. Mivel Herbert úr jogszerűen birtokolja tulajdonát, így nem is biztos, hogy lett volna mit üzennie.