Puha diplomácia

Líbia visszatérését a nemzetközi vérkeringésbe mindenki várta, de senki sem tudta, hogyan kezdjen hozzá a visszacsalogatáshoz. Franciaország történelmi szempontból mindig otthon érezte magát Észak-Afrikában, s manapság diplomáciája is az egykori gyarmatokon a legsikeresebb. A helyi arab lakosság valaha elnyomóként gondolt a franciákra, mára némileg nosztalgikusabb a hangulatuk. Líbia ugyan nem volt sokáig Párizs uralma alatt, s kulturális hatása sem mérhető az algériai vagy tunéziai helyzethez, ám Tripoli nem utasítja el a francia közeledést. Tony Blair volt az első, aki a nagy líbiai nyitás után ellátogatott Moammer el-Kadhafi sirtei sátrába, legitimizálva ezzel az ezredest és megfoghatatlan rendszerét.
Az Egyesült Államok 2004-ben oldotta fel az embargót Tripolival szemben, ám Nicolas Sarkozy volt az, aki komoly üzleti megállapodásokkal szinte a nemzetközi közösségbe rángatja Líbiát. A kétoldalú kapcsolatok egy pillanatra sem szűntek meg létezni. A franciáknak szükségük volt a líbiai olajra, így már a kilencvenes években voltak tárgyalások és üzleti megállapodások a két ország között, persze áttételesen, nehogy a nemzetközi embargót megsértsék. Az akkori „puha diplomácia” eredményei értek be mára, előnyt adva a francia cégeknek versenytársaikkal szemben.