Ádáz támadást indított a Pokoli kohó ellen (…), de a Káosz erői legyűrték őt, és a Sötétség úrrá lett rajta – efféle furcsa mondatokat is találhat az interneten bóklászó, ha a „kohó” kifejezést beüti a keresőbe. Érthető, hisz e szó – eredeti jelentése tűzálló falazatú kemence – misztikus jelentéssel is bír.
Múlt hét végi „bulvárhír”, hogy beomlott a Prágától 25 kilométerre lévő, már nem működő kladnói kohó tetőzete, maga alá temetve az ott-tartózkodókat. Ketten meghaltak, többen megsebesültek, illetve eltűntek. Az áldozatok ócskavasat gyűjtöttek. A rendőrség néhány nappal ezelőtt már kivezette a csarnokból a gyűjtögetőket, ők azonban visszatértek az elhagyott épületbe.
„A prágai vasipar-társulat kladnói vasgyára” 1856-tól üzemelt, 1869-től kielégítette az épülő vasúti hidak anyagszükségletét, de az öntött áruk termelése sem maradt el ettől, „mint a bécsi forrásvízvezeték öszszes csövei is tanúsítják” – tudjuk meg a Csehország közgazdasági élete című kiadványból. A Poldi kohó művészeket is megfogott: Bohumil Hrabal, aki ötvennégyben elszenvedett balesetéig vasmunkásként dolgozott itt, szimbólummá emelte, totális realizmusnak nevezve írói módszerét, amelyre az egyszerű emberek világában lelt; nyomában Jirí Menzel megfilmesítette, hangsúlyozva az ötvenes évek abszurditását, azt a – megfogalmazásában – „hülye rendszert, amely deformálja az emberek életét”; Václav Jirásek Industria című kiállítása 2006-ban fotókon mutatta be a gyárat a prágai Galerie Rudolfinumban.
Hrabal tudatosan az emberi lét perifériájára vonult ki, hogy „bemaszatolódjon a környezettől”, és időnként „gyöngyszemre bukkanjon az ember mélyén”. A vaskohó A szép Poldi című elbeszélésében kínzókamrává lényegül át: „a Szép Poldi hízik. Ifjak a tüzes kemencében”. De eposzban is megénekelte: „Kladnóra menet / műlábat is vittem magammal […] / Megyek, bácsikám, társadalmi munkára, a kladnói Acélműbe, / Prágában átszállás előtt még veszek hozzá / egy műkezet is, biztos, ami biztos.”
A Pacsirták cérnaszálon című, húsz évre „bedobozolt” Menzel-szatírában a termelés falja az „ócskavasat”, a polgári világ rekvizitumait: írógépeket és feszületeket hánynak kupacokba a „szép új világból száműzött” kényszermunkások. A bizalmit szenzációsan alakító Rudolf Hrusinsky rosszul viselt öltönyben, kopott aktatáskával tűnik föl, küldetéstudattal tesz mindenkiért. Szabad idejében is „közösségi”: cigányokat fürdet, „atyaian” nevelve őket a higiéniára. Ám ha „szükséges”, a cseh ÁVH-val elviteti a proletárdiktatúra selejtjeit, akik sorra tűnnek el a nagy fekete autóval.
Hazánkban is volt idő, amikor a kohászat a napi hírekben szerepelt. Az ötvenes évek különösen nem történelmünk dicső korszaka. A hagyományosan mezőgazdasági országból a hidegháború idején a vas és acél országát hozták létre mesterségesen. A tervidőszakban széncsata dúlt, munkaverseny zajlott, és „fekete vonatok” is jártak. (E rendszerré szervezett irracionalitás idején éheztek az emberek.) A Monarchiában még csodálatosan működő kohókat – például a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt.-t, a Ganz és Társa Villamossági Gép-, Vagon- és Hajógyár Rt.-t, a Weiss Manfréd Acél- és Fémműveket – már 1946. december 1-jén „állami kezelésbe vették”. S hova lettek? – tehetjük föl a villoni kérdést. A válasz is balladai, elég a rendszerváltáskor önmagukba zuhant szörnyszüleményekre gondolni: mondjuk az ózdi, a diósgyőri, a csepeli, a várpalotai, a tatabányai, az ajkai monstrumokra. A Dél-Erdélyben éktelenkedő pusztakaláni, vajdahunyadi, ruszkabányai kohókra. Vagy épp a kladnóira.
Ahol eddig ócskavas-feldolgozással foglalkoztak, maga is ócskavas. Már nem „fúj a gyár”, de még szedi áldozatait a rozsdatemető. Az esztétizáló Hrabal és Menzel hőseit megvédte kultúrájuk, humanizmusuk, de mi védi meg a XXI. századi roncslopókat?
Menczer Tamás: Kiállunk Sebestyén József családja mellett
