Vegyes vágott

Kapo(l)cs
Nem jó kimozdulni egy regényből. Még ha már ismeri az ember az utat visszafelé, akkor se. De hát a halandó tartozik a barátjának annyival, hogy a filmbemutatójára elmegy. Ha Kapolcsra, hát oda. Hála istennek, légkondis a mikrobusz, estére pedig már esik is. Valaki még a buszon kinevetett, amikor meglátta a hátizsákomban Ernőt.
Iszonyú sok az autó, bár egyre több a bicikli. De sajnos sokan a biciklit is autóval hozzák. Már a focipálya is megtelt. A (kényszerűségből) lemondott programok ide vagy oda, legalább annyian vannak, mint tavaly. Ez az ember érzése.
A bemutatott film (Tolvaly Ferenc: Boszporusz felett a híd) a mozlim vallásról, de legfőképp az időről szól (a katolicizmus és a tibeti buddhizmus után, a sorozat harmadik darabjaként), és a kapolcsi katolikus templomban láthatta, aki befért. A többség persze nem fért be.
Utána vacsora, borok, pálinkák. Fogadás jobbról, balról. Régi, ismerős arcok, újak is. Mulatérozás, éneklés. Én nem énekelek. Márta Pista egyszerre húsz helyen van. Komoly támogatók léptek vissza, de a völgy másik emblematikus figurája, Galkó Balázs (szintén az Ortega Y Gasset Társaság tagja) somolyog a bajsza alatt. Tapolcán, a wellness szállodában kiderül, hogy egy pótágy kerül a szobánkba. Végül egy menekült is helyet kér (kizárták a szobájából). Egy barátom és közöttem tölti az éjjelt. Fél négy felé elalszom. Reggel jövök rá, hogy a légkondi leállt, mert nyitva maradt az erkélyajtó. Persze, a bagó! Füstjelző van a szobában. A fürdőgatyám otthon hagytam, bánhatom. Reggelre üres az ágy, csak a másik barátom hortyog a pótágyon.
Gondold meg, kinyitod-e madárkalitkát. Vagyis a szíved. Mondom magamnak a liftben, reggelizni menet. A menekült szeme szőke, mint a nap. A hajával is tud mosolyogni. Heg is van arcán, inkább a nyakán. Veszélyesen emlékeztet – két emberre. Egy szerelmemre és egy szeretőmre. A szeretet a híd, a féltékenység a híd felrobbantása. Nyugtatom a szívem. Hazafelé beugrunk Sajkodra, ahol Fehér Béla ír, egy Németországba származott magyar jóvoltából. Meg is látogatjuk őt és feleségét, három házzal odébb. Saját készítésű szárazkolbásszal kínál, kitűnő. A disznó német volt, de a paprika szegedi. Kár, hogy nincs idő már egy marhapörköltre a kocsmában. A. vonata elé sem tudok már kiérni. Nem ígértem, épp ezért jó lett volna fogadni.
A Genesisből
Most, hogy visszatértem a katolikusok közösségébe, már merek humorosan írni akár a teremtésről is. Még hogy a katolikusoknak nincs humoruk!
A Genesis eddig ismeretlen részletére találtak egy franciaországi mozlim mecsetben.
Rövidített változata így hangzik:
És Ádám mondá: Amikor a Paradicsom kertjében sétáltál vélem, Uram, jó volt énnekem. De most már nem láthatlak. Nagyon magányos vagyok itt, és nehéz arra visszaemlékeznem, mennyire szerettél engem.
Az Úr pedig imígyen szóla: Semmi baj. Teremtek neked egy társat, aki mindig veled lesz, és eszedbe juttatja irántad érzett szeretetemet, és így akkor is szerethetsz engem, ha nem is látsz. Függetlenül attól, hogy milyen önző, gyerekes és szeretetlen vagy, ez az új társ olyannak fogad el téged, amilyen vagy, és úgy szeret, akárcsak én, annak ellenére, hogy olyan vagy, amilyen.
És az Úr teremte egy állatot, hogy Ádám társa legyen. És úgy lőn.
És látá Isten, hogy jó. És monda: legyen a neve kutya.
És a kutya szerette vala Ádámot, vele élt, és Ádám elégedett volt. A kutya csóválta a farkát, ha Ádámot látá. És látá Isten, hogy jó.
Egy idő múlva Ádám őrzőangyala megjelent az Úr előtt, és mondá: Uram, Ádámot megszállta vala az önzés, és tele van büszkeséggel. Már-már azt hiszi, hogy imádásra méltó. A kutya valóban megtanította neki, hogy szeretik, de talán túlságosan is elhitte vala.
És szóla az Úr: Semmi baj. Adok neki egy társat, aki mindig vele lesz, és olyannak látja, amilyen. A társa emlékeztetni fogja korlátaira, és arra, hogy nem mindig méltó az imádásra. És az Úr megteremté a macskát. A macska nem engdelmeskede Ádámnak. Ha belenézett a szemébe, látta, hogy nem imádja őt. Rájött vala, hogy ő nem felsőbbrendű teremtmény. És Ádám megtanulá az alázatosságot.
És látá Isten, hogy jó.

Két halál
Bergman (89), Antonioni (95). Egy nap különbséggel halt meg a film két főpapja, akiknek nem is kell soká várniuk a szentté avatásra. Mindkettő túlkoros kamasz volt. Bergman az 58. életévet tartja a kamaszkor végének. (Lehet, hogy nekem is bejön, s elmúlik végre?) Nekem ők A Fanny és Alexander és a Nagyítás. Jó, ha egy évben egyszer meg merem nézni őket videón, nehogy elkoptassam a sóvárgásnak, a szeretetnek, a hiánynak ezt a csak képekkel elmondható érzését.
Be
Egész Kapolcson meg oda- és visszamenet gyűjtöttem ezt a mind diadalmasabban előretörő igekötőt, amely főleg két társát, a „meg”-et és az „el”-t támadja. Persze elveszítettem a cetlit. De nem a kedvemet.
Kezdetben vala BEbukik. (A „le” helyett.) Aztán jött a többi, feltartóztathatatlanul. Most – jegyzetek nélkül – ami BEugrik:
BEelőz, BEhal, BEájul, BEsápad, BEjósol, BEdőlt, BEáll, BEújul/jít, BEfélemlít, BEfordít, BEhazudtol, BEéhezik, BEmacskásodik, BEtámad, BEszakít, BEkérdez, BEegyszerűsít, BEhanyagol, BEhány, BEsértődik, BEszédül stb. stb.
Egy író csak rögzíti, de nem véleményezi az új nyelvi jelenségeket. Egy biztos: az egyszínűség, veszteség. És nem is biztos, hogy mind megmarad. De azért gyűjtöm őket tovább.
Móra
Regény közben más művét, ha jó, ha rossz – én nem olvasom. Újságot, kommerszet, idegen nyelvűt – igen. Most is mást kerestem, de kezembe akadt Móra Ferenc ásatásairól szóló, összeválogatott karcolatainak könyve. (Kiadta a Móra Könyvkiadó 1979-ben, 50 ezer példányban. Vajon ma mennyiben menne el?)
Az egész könyvről nem tudok szólani, pedig megérné. Csak két dologra hívom fel a figyelmet.
Az egyik, hogy az előmagyarság – Móra és az ásatásai szerint – fantasztikusan jó ötvözete volt a germánoknak, a jazigoknak, a szarmatáknak, a gepidáknak, a hunoknak (itt volt a központjuk a nagy-széksósi aranykincs szerint is), az avaroknak, az alánoknak, a longobárdoknak, a gótoknak, a keltáknak. A szlávok egy részét se hagyjuk ki. Attila sírját nem kell keresni, mert régen megtalálták, és ki is rabolták.
A másik, hogy „A szent királyok korában, úgy látom, nem volt ilyen nagy leépítés.” (…) „Van azonban három olyan fejes ezüstgyűrűnk, amikért jó pénzt kaphatunk, ha a magyar kultúra leépítésében odáig megyünk, hogy eladjuk a múzeumainkat. (Nem sok lépés van már addig, s az igen nagy meglepetés lesz, amikor ki fog derülni, milyen sokat érnek azok – Amerikának. Igaz, úgy is lehet majd magyarázni a dolgot, hogy milyen bolond ez az amerikai.)”
Mintha csak a máról írna. Ha valaki megérdemelte az „igazlátó” nevet, hát ő volt.
Kongresszus
A Pallas lexikon lapozása – mindenkinek ajánlott – egyszer csak egy ilyen címszót dob az ember elé:
Munkavédelmi kongresszus
„A német császár kezdeményezésére(!) 1890. márc. 15–30-ig Berlinben tartatott, melyen Orosz- és Törökország kivételével valamennyi európai állam képviselve volt. Magyarországot képviselték: Graenzenstein Béla és Schnierer Gyula miniszteri tanácsososok, és Szterényi József iparfelügyelő. A kongreszszus főbb tárgyai voltak: a nők és gyermekek alkalmazása bányaüzemekben; a nők és gyermekek napi munkaideje, a vasárnapi munkaszünet és a munkásvédelmi törvények végrehajtása. A kongresszus tanácskozásai külön kötetben jelentek meg.”
A szócikket szerényen Szterényi József jegyezte.
Nem ismerős ez valahonnan?
Mellékhatások
Megnéztem két gyógyszerem tájékoztatóját. Mellékhatások a kezelés alatt: nappali álmosság, csökkent éberség, zavartság, fejfájás, szédülés, izomgyengeség, járászavarok, kettőslátás, gyomor- és bélrendszeri panaszok, szexuális vágy csökkenése, depresszió, gógyszerfüggőség, gyors és rendszertelen szívverés, fokozott éhségérzet, elhízás, alvászavar, émelygés, hányás, bőrégés, feszültség, impotencia, remegés, izzadás, szájszárazság, látászavar stb.
Akinek ennyi jó kevés…
Koksz
Legközelebb én is indulok a Tour de France-on egy dobkályhával. Ha megkérdeznék, miért, csak a fél tonna, magam után vonatott kokszra mutatnék. Velem nem volna gond, hogy verseny közben, rögtön a győzelem pillanatában, a verseny után egy stb. évvel tiltsanak el kokszolásért.
Mártonlaci
Szia, Feri!
Nem is írtam előző villámpostámban, hogy mennyire felelevenítette az emlékeimet az, amit a hollandokról írtál. Amszterdam az más, az Európa nemzetközi, szabadelvű szórakoztató fővárosa, ahol az ember teljesen elengedheti magát. Az igazi Hollandia a társas magány országa, ahol az emberek elmegyógyintézetekbe mennek be igazi társas életet élni. Ahogy gyerekkorában már Izraelbe alijázott munkatársam mondta: „Bavátom, ez itt edj pszicológiai sivatag, nem embeveknek való.” Ahol a nagymama szomszédban lakó fiához havonta egyszer kiöltözve ment át az előre megbeszélt vacsorára, unokákat ajándékozni és ajándékot osztani. Ahol amikor törött bokával egy lábon ugrándozva próbáltam a baleseti sebészetre eljutni, s amikor időnként az úton fekve gyűjtöttem erőt a tovább ugráláshoz, de senki se jött oda segíteni, mert nem akartak zavarni…
Inkább az amszterdami élményeimre szeretek emlékezni.
Remélem túlélted a hőséget.
Várom az új fejezetet,
Ölel,
Mártonlaci
Lajoska telefonja
Honolului emberünk egy óráig tartó telefonhívással lepett meg. Elmondta, az éve eddig jó volt, mert egy gazdag és fantáziadús japán mecénásnőre akadt, rengetet dolgozott, s ami fő, eredeti munkákat. Egyszer valaki hozott egyet, hogy ilyet szeretne. Ez szép, mondta Lajoska, ki csinálta? Hát maga, mondta a fószer.
Szeressük a munkát, és a munkánk is szeressen minket, mondta. A végén megkérdezte, hogy igaz-e, amit az amcsi sajtóban olvas, hogy nálunk nagy az antiszemitizmus.
Egy szállal több begőzölt sincs nálunk, mint akármely más országban. Sokan telepszenek haza Izraelből. És végül: te mondod ezt, aki minden évben hazajössz? Nem látsz a szemedtől?
Hát ennyit a média hatalmáról.