Zsűri

A Somló kétségkívül szakrális hely, s nemcsak emlékezetes zamatú borai miatt. (Bár juhfarkjával aligha versenyezhet más szőlővidék.) Csonka bazaltkúpja távol esik a Tapolcai-medence történelem előtti tanúhegyeitől, így szentséges mivoltához még a magányosság képzete is társul: a Somló úgy emelkedik ki a síkságból, mint az ausztrál bennszülöttek nagy vörös szent hegye, az Uluru.
Borszörcsök már nem is a hegy szoknyáján, hanem a lapályon elterülő somlai község – ahogy hivataloskodva mondják: síkvidéki úti falu. A nemesi eredetű színkatolikus települést valaha csaknem ezren lakták; ma a lelkek feleannyian sincsenek. A néphit persze összehozta a nevét a borszürcsöléssel, de ennek semmi alapja: a Bors család rejlik az előtagban, az utótag meg a szláv eredetű galagonyára utal. Van a faluban néhány figyelemre méltó népi építészeti emlék; ökogazdaságában mangalicát és szürke marhát is tartanak. Széptornyú temploma mellett dombon álló kicsiny kápolnával is büszkélkedhet, ami elé nemrég faragott míves stációképeket a dobai Bálint tanár úr. Nemcsak hősi halottjaiknak és 1956 forradalmárainak emeltek emléket, de Modori László polgármester vezetésével egy szabadtéri színpadra valót is összepályáztak. Főként ez adott helyet a Szent Anna-búcsúhoz csatlakozó falunapi vigasság programjainak, amelyek sorában – a kispályás futballtorna és az esti tábortűz mellett – énekes és színjátszó előadásokkal, tánc- és mazsorettbemutatókkal kényeztették a publikumot. Ne feledkezzünk meg azonban a borszörcsöki főzőversenyről sem, hiszen a szem és fül gyönyörködtetése mellett a szájnak és a gyomornak is meg kell adni, ami az övé.
Talán túl könnyelműen mondtam igent a falunapi főzőverseny zsűrijében való részvételre, nem gondolván bele, micsoda felelősséget veszek vele a nyakamba. A füzesmenti kondérparádé termékeinek végigkóstolása a tűző napon zajlott, s hirtelen át tudtam érezni a régi Ki mit tud?-os zsűritagok dilemmáját: miként lehet összehasonlítani egy parodista produkcióját a zenére való karikásostor-pattogtatással? Ehelyütt remekül eltalált sertés-, marha- és birkapörkölteket kellett összevetni, nem is szólva a mexikói és magyar stílusú babgulyásról, pincepörköltről, tarjáról, nyúlfasírtról, sőt csülkös pacalról. Tudom, ez így, egy mondatban némiképp koleszterinbombának tűnik, s a valóságban is az volt. Itt kiköpni semmit nem ildomos, mint a borkóstolásnál: sok kenyér és somlai bor szükséges a kellő objektivitáshoz…
Ahogy az ember mind élemedettebb korúvá válik, úgy fogyatkoznak dédelgetett álmai, amelyeket feltétlenül szeretne valóra váltani. Ha előre tekint a gomolygó jövőbe, elfogja ugyan a jeges rettenet, hogy ez a minimális program is kitelik-e vajon a hátralévő, szűkre szabott idejéből – ilyenkor azonban tanácsos a mértéktartó polgári józansághoz folyamodni. Elvégre ültettem diófát, írtam könyvet, nemzettem lányt és fiút; olyan nagy baj tehát már nem lehet a mérlegkészítésnél. Lám, már részt vettem főzőverseny zsűrijében is, noha az ízlelőbimbóim ösztönös hedonizmusán túl vajmi keveset konyítok a gasztronómia fennkölt művészetéhez. Jó volna még – így, tisztes őszes halántékkal – egyszer egy szépségverseny zsűrijébe is beülni, tudálékosság mögé rejtve a kamaszos felajzottságot, komoly képpel méregetni a teremtés jókedvéből létrejött idomokat, mintha az intuíción túl bármi egyebet hozzáfűzhetne a gyarló férfiember az érzékiség esztétikumához. Persze a hiúság vására is csak akkor gyönyörködtet, ha érdek nélkül való. Mindazonáltal csökönyösen ragaszkodnék hozzá, hogy a kifutón lehetőség szerint hölgyek legyenek.