Feléleszteni Törökország uniós álmait

Amikor Törökország és az Európai Unió fél évszázadig tartó közeledése egy évtizeddel ezelőtt akadályokba ütközött, a törökök öszszeszedték magukat, az EU pedig félúton találkozott velük, s megkezdődött a reform forradalmi időszaka. Most Európán a sor, hogy állást foglaljon. Ehelyett megbotlott, a bővítést divatjamúltnak tartja, fél a bevándorlástól, és az EU-ban élő, nem beilleszkedett törököket magával Törökországgal téveszti össze.

Semmi szükség arra, hogy az európaiak tartsanak Törökország csatlakozási célkitűzésétől, ahol mindenki tudomásul veszi, hogy az ország messze nem felkészült, a tagság legkorábban egy évtized múlva esedékes, ráadásul a legnehezebb feltételeket kell teljesítenie, amit egy tagjelölttől megkívánhatnak. Az EU bármelyik kormánya megvétózhatja a tagságot, a franciák pedig elutasíthatják egy népszavazáson. Ha Ankarának sikerül elérnie, hogy az EU-ban szívesen lássák, a szuverenitásukhoz ragaszkodó törökök is – nem is titkolják – erősen el fognak gondolkozni az utolsó lépésen.
A törökök meglehetősen gyakorlatiasan állnak az iszlámhoz, félni tehát ettől nem kell. Abdullah Gül volt külügyminiszter, akit a parlament nemrég választott államfővé, ígéretet tett, hogy megóvja Törökország politikai rendszerének szekuláris jellegét. Gül felesége viseli ugyan Törökország új mozlim konzervatívjainak fejkendőjét, de idővel ez a szimbólum valószínűleg ugyanolyan jelentéktelenné válik majd, mint Erdogan feleségéé, amely hasonló vitákat gerjesztett, amikor négy évvel ezelőtt ő lett a miniszterelnök. Az áprilisi–májusi szekuláris tömegdemonstrációk azt mutatják, hogy Törökország még mindig befolyásos kemalista szervezete és éber társadalma elsőként fogja megakadályozni egy teokrata rezsim felállítására tett bármilyen kísérletet.
Az európaiaknak különbséget kell tenniük a jelen és a jövő között, és emlékezniük arra, hogy az uniós tagság célkitűzése ösztönözte és motiválta az 1999–2005-ös török reform aranykorát. Ironikus módon, éppen az ezen idő alatt sok területen tapasztalt fejlődéssel illusztrálják a török csatlakozás kritikusai Európában, hogy miért nem válhat uniós taggá Törökország. Leginkább a szegénységet, a rosszul működő kormányzatot, illetve a vallási és más szabadságjogok hiányát emlegetik.
A fejlődés azonban szemmel láthatólag az európai érdekek előnyére vált. A gazdasági növekedés öt éven keresztül 7,5 százalékos volt, az egy főre jutó jövedelem megkétszereződött, és a külföldi befektetések példa nélküli növekedése volt tapasztalható. Európai – elsősorban németországi – vállalatok vezető szerepet játszották szupermarketek megnyitásában, illetve bankok, élelmiszer-vállalatok és biztosítótársaságok megvételében. Az Európával létesített vámunió 1995-ös megalakulása óta Törökország összkereskedelmi volumene a négyszeresére nőtt, ennek a felét az EU-val való kereskedelem teszi ki.
Törökország magáévá tette Európa közös kül- és biztonságpolitikáját. Jelentős közreműködője lett az afganisztáni, a kongói, a libanoni és a volt Jugoszlávia területén zajló békefenntartó műveleteknek. Továbbá növelheti az európai energiabiztonságot olyan útvonalak közrefogásával, amelyeken keresztül az EU egy napon talán Európa olajának és gázának akár 15 százalékát is szállíthatja.
Az EU reformtörvényeinek a történelmi lavinája hozzájárult a török társadalom átalakulásához és demokratizálódásához. Az európai jogi normák átvétele lecsillapította a régóta tartó etnikai kurd feszültségeket. 2004-ben az EU–török viszony új szintre lépett, amely révén rövid ideig a fagyos ciprusi konfliktus megoldása is lehetőségként merült fel. Ez az esély még visszatérhet. Mindenesetre, Törökország és Görögország egykor feloldhatatlannak tűnő keserű viszonya az EU védőernyője alatt múlttá vált.
2005 után azonban az unió elvesztette a türelmét, s ez a tény nyomás alá helyezte a folyamatot. Az Egyesült Államok vezette iraki háború még inkább felserkentette Törökországban a Nyugat-ellenes hangulatot. Ez ellenséges lépéseket váltott ki nacionalista török ügyészek és autoriter tábornokok körében, amelyek eredményeképpen új európai kritikát provokáltak ki.
A török politikusok ma már kerülik az Európa-párti hozzáállás hangoztatását. A hadsereg lelassította beszerzéseit Európából, ami miatt különösen a francia vállalatok szenvedtek veszteségeket. A vallási és az etnikai kisebbségek újra nyomás alá kerültek. A Ciprussal kapcsolatos viták egyre inkább károsítják az EU és a NATO diplomáciáját. Katonai ügyekben a jelek szerint Ankara különutas politikát folytat, különösen Irak északi részén, ahol törökországi kurd lázadók rendelkeznek támaszpontokkal.
Ezt a trendet azonban még nem túl késő megfordítani. Az EU jogszabályainak átvételével kapcsolatos szakmai munka folytatódik a török fővárosban, és áprilisban az AKP felvázolta az uniós normák átvételének országos tervét. Recep Tayyip Erdogan nem alakított ki az Európai Unióban csalódott újnacionalista irányzatéhoz hasonló véleményt, győzelme utáni első beszédében ígéretet tett, hogy új, erős mandátumával újraindítja az EU-reformokat.
Ennek a megvalósulásához Európának komolyan és őszintén kezet kell nyújtania, eközben nem szem elől tévesztve a tagságot mint célkitűzést. Egy francia politikus nemrég megfogalmazott kijelentésével ellentétben a török csatlakozási folyamat nem laza flört vagy elkötelezettség. Mint két város, amelyek eggyé váltak, Törökország és Európa is egykor eltérők voltak, most azonban átfedik egymást, olyan mértékben, hogy nem már lehet elválasztani őket.

A szerző az International Crisis Group (Nemzetközi Válságcsoport) vezető elemzője