Irreális reálbérek Magyarországon

A mai magyar közbeszéd egyik döntő fontosságú toposza, hogy az állam és annak polgárai kórosan túlfogyasztottak, ezért most az egyensúly helyreállítása érdekében forrásmegvonással kell őket büntetni. A véleményformáló politikai, gazdasági és kulturális elitek szinte kivétel nélkül osztják ezt a nézetet. A különbség csupán annyi, hogy a hamis törésvonal két oldalán elhelyezkedve kölcsönösen egymást vádolják cinizmussal, felelőtlenséggel és hozzá nem értéssel, hangsúlyozva, hogy valójában ez vezetett a jelenlegi helyzet kialakulásához. Írásom gazdaságtörténeti tényekkel próbálja bizonyítani, hogy mindkét állítás hamis, pontosabban, hogy ugyanazon hamis állításnak két, csupán látszólag különböző megjelenésével van dolgunk.
Arra teszünk kísérletet, hogy az 1914 és 2014 közötti évszázad nemzetijövedelem- és reálbértrendjeiből próbáljunk kiolvasni néhány olyan tendenciát, amely egészen más megvilágításba helyezheti a kérdést, mint ahogyan azt a politikai és közgazdasági diskurzust meghatározók értelmezik. A legújabb kori magyar kapitalizmus hatalomszerkezetének elosztási viszonyokban való megjelenését tanulmányozzuk tehát, hogy közelebb kerüljünk a nemzet-újratermelési válságnak a megértéséhez. 2014-ig ugyan még hét év hátravan, de éppen azt (is) próbálom bizonyítani, hogy a hosszú távú trendek elképesztő meghatározó erővel bírnak.
Vizsgálatunk alapvető tárgya a nemzeti jövedelem termelése és elosztása. Ez utóbbit a reálbérek alakulásával igyekszünk szemléltetni. Könynyű belátni, hogy ha a reálbérek hosszú távú növekedése jelentősen elmarad a nemzeti jövedelem növekedésétől, akkor ez azt jelenti, hogy a munkaerő- és tőketulajdonosok közötti osztozkodás az utóbbiak javára módosul. Nos, tekintettel arra, hogy 1914 és 2007 között az egy kereső által előállított nemzeti jövedelem közel a tízszeresére nőtt, az egy keresőre eső reálbér viszont alig több mint a kétszeresére (!), a kettő hányadosa jelenleg nagyjából 4,5. Ez azt jelenti, hogy a munkaerő-tulajdonosok relatív jövedelmi pozíciója négy és félszer rosszabb 2007-ben, mint 1914-ben volt. Mindezt persze ellensúlyozza az a tény, hogy ez az elképesztő történelmi léptékű romlás együtt járt a tőkejövedelmek fokozódó megadóztatásával is. Az így képződő erőforrások aztán többnyire állami transzferként (például ingyenes oktatási-kulturális, egészségügyi-szociális rendszerek) fékezték a humánreprodukció egyébként kezelhetetlen méretű lepusztulását. Mielőtt azonban bemutatnánk, hogy a lepusztulást csak fékezni tudta, de megállítani nem, illetve hogy az állami közszolgáltató rendszerek szisztematikus felszámolását célzó „reformok” valójában a XIX. századi vadkapitalizmus visszaalakítását próbálják elérni, lássuk az évszázad főbb adatait.
Az adatok tükrében az 1914–2014 közötti évszázad három jól elkülöníthető szakaszra osztható. Az első 1914-től 1954-ig tart, a második 1955-től 1978-ig, és végül viszonylag homogénnek mondható az 1978-tól napjainkig, illetve várhatóan 2014-ig tartó periódus.
Az első időszak a háborúk kora, a két világháború (benne Trianon, holokauszt, kitelepítés, malenkij robot), az 1929–33-as gazdasági világválság és az 1952–53-ra kialakuló polgárháborús helyzet jól jelzik ezt. Ebben a negyvenéves periódusban a nemzeti jövedelem éves átlagos növekedése rendkívül alacsony, mindössze 1,6 százalék, valójában hatalmas gazdaságtörténeti hullámvasútban ült az ország, pusztítások és újjáépítések váltakoztak. Még megdöbbentőbb viszont, hogy az egy keresőre eső reálbér 1954-ben alig volt magasabb, mint 1914-ben. Az átlagos éves növekedési ütem így a negyven év egészében 0,2 százalék (!), holott évi két százalék alatt inkább stagnálást éreznek az emberek. Mindebből kitűnik, hogy e hosszú háború minden terhét a bérből és fizetésből élők viselték, jövedelempozíciójuk, kifosztottsági rátájuk kétszer olyan rossz volt az időszak végén, mint annak elején.
A második időszak 1955-től 1978-ig a magyar gazdaságtörténet leggyorsabb növekedést produkáló időszaka, a nemzeti jövedelem éves átlagos növekedési üteme 6,3 százalék. Figyelemre méltó, hogy a reálbérek növekedési üteme, bár jelentősen elmarad az összjövedelem növekedésétől, de 4,2 százalékot tesz ki. Ráadásul ebben az időszakban a tőkejövedelmek állami újraelosztásának terjedelme a munkaerő-tulajdonosok felé jelentősen bővült, és ez lényegében ellensúlyozta a reálbérek növekedési ütemének relatív elmaradását. Az időszak nagyobbik felében a reálbérek növekedési üteme meghaladta az összjövedelem növekedését is. Mindennek komoly szerepe lehet abban, hogy a magyar társadalom ekkor felnőttkorba lépő generációi ezt az időszakot máig is pozitívan ítélik meg, de erre még visszatérünk.
A harmadik időszak az 1978-tól máig, illetve várhatóan 2014-ig tartó periódus, amely két fő mutatóját tekintve sokkal közelebb áll az első háborús szakaszhoz, mint a fenti másodikhoz. 2007-ig bezárólag a nemzeti jövedelem növekedése alig haladja meg az évi két százalékot, a reálbéreké pedig a fél százalékot. És mivel a 36 évből 29 már letelt, a 2014-ig mutatkozó kilátások ezt alapvetően már nem képesek módosítani, mindkét mutató alacsony marad. S ami ennél is drámaibb, a reálbérek növekedési üteme a korszak egészében az összjövedelem növekedési ütemének az egyharmadát sem fogja elérni. Ráadásul a hatalmi tendenciák most éppen ellentétesek, tehát az állami szociális transzferek radikális visszametszése tovább rontja a munkaerő-tulajdonosok amúgy is gyorsan romló pozícióit. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy bár látszólag békés időszakról van szó, a magyar társadalom a 70-es évek vége óta egy rejtett globális „háború” áldozata, anélkül, hogy egyáltalán esélye lenne az ellenfél azonosítására és saját védelme megszervezésére. A népesedési és egészségtrendjeink katasztrófát előrevetítő mutatói, az általános morális, mentális, intellektuális és spirituális lepusztulás már e háború veszteséglistáját jelzik.
Mindezek alapján, ha az évszázad egészét tekintjük, azt mondhatjuk, hogy a reálbérek növekedése nagyjából az egyötöde lesz az összjövedelem növekedésének, ráadásul a század második felében kiépített állami újraelosztó rendszer, amely legalább némileg tompítani tudta a munkaerő-tulajdonosok tőke általi kifosztását, 2014-ig szinte bizonyosan szétesik. Így a munkaerő-tulajdonosoknak 2014-ben ötször rosszabb jövedelempozícióból és nagyjából a múlt század elején jellemző szociális transzferekkel, szervezetlenül és reményt vesztve kell nekivágniuk a legújabb kori magyar kapitalizmus második évszázadának.
1990 és 2010 között a kifosztási ráta, tehát a reálbérek relatív elmaradása 25 százalékkal növekszik, amelyből a szocialista–liberális koalíció valójában 30 százaléknyi rontást tekinthet a magáénak, mert a két polgári kormány néhány százalékponttal csökkentette a kifosztási rátát. Igaz, ez teljesen az Antall-kormány érdeme, mert a Fidesz-kormány kismértékben ugyan, de szintén rontott rajta néhány százalékot (négy százalék). Az MSZP–SZDSZ-dúláson az sem változtat, hogy 2002–2006 között tíz százalékkal javították a kifosztási rátát, mert 1994–98 között viszont egyetlen ciklusban 24 százalékkal rontották a Bokros-csomag segítségével.
Befejezésül térjünk vissza annak a kérdésnek a tisztázásához, hogy miért volt más az 1954–78-as korszak, és más volt-e egyáltalán. Az egész évszázadból a többi 76 év háborús korszakában átlagosan alig több mint két százalékos nemzetijövedelem-növekedés és alig érzékelhető, 0,4 százalékos reálbér-növekedés adódik, 1954 és 1974 között viszont hat százalék feletti összjövedelem-növekedés mellett négy százalékot meghaladó reálbér-növekedés játszódott le, vagyis a nemzeti jövedelemnél háromszoros, a reálbérnél tízszeres (!) az eltérés. A legfőbb ok, hogy e negyed század során fokozatosan valamennyi globális és helyi hatalom érdekeltté vált abban, hogy végzetesnek bizonyuló külső és belső adósságokkal, de létrejöjjön ez a kirakat-Magyarország, a gulyáskommunizmus legvidámabb barakkja. Az eastern globalitás szovjet birodalma azért, mert ezen a csatornán keresztül jutott hozzá sok, számára közvetlenül nem hozzáférhető technológiai jószághoz, Magyarország volt tehát az (egyik) ablak. Ráadásul még PR-fogásnak sem volt utolsó, hiszen a birodalom türelmét és a szocializmus sikeres alternatívaként való bemutatását is szolgálta. A western globalitás angolszász birodalma azért volt érdekelt, mert a nyitás segítségével volt felépíthető az az adósságcsapda, amelynek pusztító következményeivel az előttünk álló évtizedek magyar társadalma fog igazán szembesülni. Az „eastern vonal” az Apró, Komócsin, Biszku, Grósz, Horn történelmi íven formálódott, a másik Nagy Imre, Aczél György, Nyers Rezső és Tardos Márton nevével fémjelezhető. Az előzőből formálódott a későbbi MSZP első vezető magja, az utóbbiból az SZDSZ és a ma már meghatározó eszdéeszesített MSZP-szárny. Kádár csupán arra kellett a két birodalomnak és azok belső, már említett ügynökhálózatának, hogy egyfajta ütközőzónát képezzen a birodalmak és belső párttársadalmi oligarchiáik között.
Az élet anyagi struktúráinak gyarapodása valóságos volt ugyan, csak az volt a legszigorúbban védett államtitok, hogy mindez olyan gigantikus külső és belső adósságokkal épül, amelyek néhány évtized alatt történelme legsúlyosabb reprodukciós katasztrófájába hajszolják a magyar társadalmat. A külső adósság súlyosságát jól jelzi, hogy az államadósság ma ötvenmilliárd dollárral nagyobb, mint harminc évvel ezelőtt, miközben kifizettünk 150 milliárd dollár kamatot, és eltűnt százmilliárd dollárnyi közvagyon. Közben feléltük az agrárium öko-szociokulturális készleteinek jó részét. Ezt és alapinfrastruktúráink javát (energetika, víz, csatorna, közlekedés, kereskedelem, bankbiztosítás, telekommunikáció, informatika, média stb.) ma már a globális birodalom hatalomgazdasági struktúrái ellenőrzik.
Aligha véletlen, hogy az anyagi gyarapodással párhuzamosan már a hetvenes években drámaian felgyorsult a népesedési és egészségvagyonunk lepusztulása. Ma már Európa legbetegebb és egyik leginkább jövőfelélő nemzete vagyunk, és a java még csak most jön. A színjáték ugyanis a vége felé közelít. Az 1964 óta töretlenül kormányzó SZDSZ–MSZP-nagykoalíció (Nyers Rezső–Tardos Márton) leváltásához arra van szükség, hogy helyzetünket feltárjuk, és a kifosztott többség nevében a minket függésben tartó globális birodalmi struktúrák figyelmébe ajánljuk: Etetni is kell a birkát, ha nyírni akarjuk, jó urak!

A szerző közgazdász, egyetemi tanár