Megszállók

A betonfej még a páncélökölnek is ellenáll, s a kormány intézkedéseiben ez napról napra igazolódik. Hiába bizonyítja az élet szomszédaink, s egyben versenytársaink valódi adóreformjainak helyességét, amely többek között a működő tőke beáramlásában is megmutatkozik, hiába lendítették fel gazdaságunkat a polgári kormányzat járulékcsökkentő törvénymódosításai és a hazai vállalkozások feltőkésítését segítő programjai, a szocialista–szabad demokrata koalíció ötéves regnálása alatt az addig egyre kedvezőbbé váló mutatóink 180 fokos fordulatot vettek.
Ilyen körülmények között persze a külvilág szemében is nagyot zuhant az ázsiónk, nem véletlen, hogy szerdán a Neue Zürcher Zeitung azt az itthoni helyzettel tisztában lévőknek optimistának tűnő címet adta a hazánkról szóló cikkének, hogy „A magyar gazdaság elérte a mélypontot”. A tekintélyes svájci lap megállapította, hogy a bajokért leginkább az a 2002 és 2006 közötti, túlságosan is lazán kezelt fiskális politika okolható, amely alkalmas volt ugyan a szavazópolgárok megnyerésére a különböző választásokon, ám egyszersmind veszélyes mértékben felduzzasztotta az államháztartási deficitet. Tegnap pedig az unió statisztikai hivatala, az Eurostat röppentette hírül, hogy Magyarországnak ismét sikerült a legrosszabb makrogazdasági mutatót produkálnia: ezúttal a pénzromlás gyorsasága lett nálunk a legmagasabb az unióban, 7,7 százalékos aránnyal.
Közben a szó jelentését meghamisítva folyamatosan reformokról szónokol a kabinet, amely a gyakorlatban nem más, mint a megszorítás kifejezés szalonképesebb változata. Jellemző, hogy már jó ideje beszélnek az adórendszer megváltoztatásának szükségességéről, ám adóemelésen és új közterhek bevezetésén kívül nemigen történt semmi. Újabban tervezeteket kiszivárogtatva szondázzák a közvéleményt – most éppen egy olyan csomag látott napvilágot, amelyet szakértők visszatáncolásnak minősítenek –, ugyanakkor az ország számára ismét előnytelen lépésre szánta el magát a kabinet. A „munkacím” szerint az állattartó telepekkel rendelkező cégeket juttatná földhöz, amiről a szakminiszter is úgy nyilatkozott, hogy lehetővé teszi a külföldiek hazai térhódítását. A jogi személyek, társas vállalkozások között ugyanis az uniós és más nemzetközi szabályok alapján hazánk nem tehet különbséget aszerint, hogy azoknak magyar vagy külhoni tulajdonosa van.
Mindeközben a Neue Zürcher Zeitung által említett „túlságosan is lazán kezelt fiskális politika” árát a kormány a vállalkozásokkal és a lakossággal fizetteti meg. A már említett adóemelések mellett – amely során az élelmiszerek áfájának növeléséről sem feledkeztek meg – többször drágult drasztikusan a földgáz, nem véletlen, hogy a lakosság eladósodása alaposan megugrott. A szabad felhasználású jelzáloghitelek állománya például két év alatt a négyszeresére növekedett. A hazai tulajdonú vállalkozások helyzete sem rózsásabb, amelyet az is jól szemléltet, hogy egyre több a csődeljárások és végelszámolások száma. A munkanélküliség is jelentősen megemelkedett az évek során, amely többek között az élőmunkára rakódó magas közterheknek is „köszönhető”.
Zinaida Hyppiusz grúz költőnő írta 1918-ban Szentpéterváron: „Mintha idegen csapatok szállták volna meg a várost, pedig a mi katonáink egyenruháját viselik. Egy három-négy év körüli kislány a hentesbolt falán lévő táblát rugdosta sírva, amelyre kolbászok és egyéb húsféleségek voltak festve. Miért rugdosod? – kérdeztem tőle. Mert nem hagyják elvenni magukat – zokogta a leányka.”
Manapság sajnos mi is elmondhatjuk: mintha idegenek szállták volna meg a közintézmények vezető posztjait.