Rabszabadítók

Fáy Zoltán
2007. 09. 07. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ha igaz a különféle kultúrák összecsapásáról szóló, ma már többfelé ágazó teória, amely – főként az iszlám és a kereszténység közötti szakadék miatt – a közeljövőre sokféle, gyakran terrorista akciókban megnyilvánuló konfliktust jövendöl, könnyen lehetséges, hogy egy középkori alapítású, hajdan nagy és jelentős szerzet, a trinitáriusok rendje ismét virágba borul. A Mathai János és Valois Félix által alapított szerzetesrend ugyanis a fogságban sínylődők kiszabadítására jött létre, és a híreket hallva mintha egyre gyakrabban lenne szükség a túszok érdekében önfeláldozóan tevékenykedő szerzetesekre. A trinitáriusok eleinte főként a Szentföld felszabadításáért indított keresztes hadjáratok során rabságba jutottak megmentéséért tevékenykedtek, később azonban minden rabságban sínylődőért felléptek, közvetlen és átvitt értelemben egyaránt.
A legenda szerint Mathai János már első miséjén látomást kapott: úrfelmutatás közben egy angyal jelent meg előtte fehér ruhában, melynek mellrészén vörös és kék szárú kereszt volt látható. Jobbján és balján egy fehér és egy fekete bőrű, rabláncra fűzött fogoly állt. E látomásból Mathai János megértette hivatását, annál is inkább, mivel a probléma, akárcsak napjainkban, a „levegőben volt”, a fogságból szabadultak rettenetes állapotokról számoltak be, és e híresztelések a kor információs csatornáin sokszorosukra erősödtek.
Mathai János, a fiatal klerikus elindult, hogy szövetségeseket nyerjen meg elgondolása számára. Gandel városa mellett, Cerfroid pusztaságában találkozott a királyi vérből, a Capetingek családjából származó remetével, a hajdani keresztes lovaggal, Valois Félixszel. Egy patak partján ülve ecsetelte látomását és terveit, amikor különleges szarvas jelent meg előttük. Ez az erdei vad, Szent Hubertus szarvasához hasonlóan, agancsai között keresztet viselt, ám ennek egyik szára vörös, a másik kék volt. A két rendalapító legott Rómába indult, III. Ince pápa udvarába, hogy engedélyt kérjenek. Túl sokat nem is kellett győzködniük az egyházfőt, ugyanis a legenda szerint misézés közben a pápa is látta az angyalt két rab között, ezért 1198-ban hozzájárult a fogolykiváltó rend megalapításához. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy III. Ince pápa ifjúkorában, amikor még Segni Lothar grófnak hívták, Párizsban iskolatársa volt Mathai Jánosnak. Persze az azóta eltelt sok-sok évszázad és a rengeteg legendás elem homályossá teszi a történetet, egyes kutatók szerint Valois Félix például sohasem élt, költött alakja csak a vállalkozás nemes voltát hivatott hangsúlyozni az eredettörténetben. A pápa pedig mosolygott az alapítók idealizmusán, s csak amikor újabb adatokat kapott a tervekről, akkor engedélyezte a rend működését.
Egyes források szerint a pápa egyetlen kikötése az volt, hogy az új rendet a Szentháromságról nevezzék el. Öltözékük természetesen az angyaléhoz hasonló fehér tunika lett, melyen vörös és kék szárú kereszt látható. Mások viszont úgy vélik, hogy a három szín, a fehér, a vörös és a kék miatt lett a nevük trinitárius, és a Szentháromságra utaló jelentés e hármasságból következik.
Mindez tulajdonképpen másodlagos, az azonban biztos, hogy a rendalapítók (vagy csak rendalapító?) visszatértek Franciaországba, és hamarosan munkához láttak. Első kolostorukat, királyi rendeletre, azon a helyen építették, ahol látomásukban a szarvas megjelent. A munkát azonnal megosztották: Valois Félix a kolostor építését és a rend szervezését irányította, Mathai János pedig Tuniszba utazott, hogy az összegyűjtött adományokból száz keresztény rabot váltson ki a mozlimok fogságából. A trinitárius rend igen gyorsan terjedt, annak ellenére, hogy a szerzetesek három fogadalmuk, a szegénység, a tisztaság, az engedelmesség mellé egy szigorú negyediket is tesznek, amely szerint vállalják, hogy a rabok kiváltásáért készek váltságul ajánlani magukat. Ennek az önfeláldozó szellemiségnek lett a következménye, hogy a rend történetének első négyszáz évében mintegy 7200 trinitárius szenvedett vértanúságot.
Bár az egész világon rendkívül népszerűek voltak, térségünkben csak meglehetősen későn, a török hódoltság után telepedtek meg. A „körösztös barátoknak” akadt itt is bőven munkájuk, hiszen a visszavonuló törökök nem kevés magyar foglyot hurcoltak magukkal, és az ország felszabadulása után még hosszú-hoszszú időn keresztül zajlott a keresztény rabok visszavásárlása, amíg a császári rendelet pontot nem tett e „haszontalan pénzpocsékolásra”.
A rend népszerűségét és a szerzetbe jelentkezők magas számát részben annak köszönhették, hogy a kiszabadított és hazautaztatott rabokat jól szervezett hálaadással mutatták be ismét a közönségnek. Amikor a trinitáriusok történetének hajnalán az első rabok Marseille-be érkeztek, valóságos ünnepélyt rendeztek a fogadásukkor, és az egész város Mathai János rendjéről beszélt. Így szervezték Magyarországon is a munkájukat. Amikor egy-egy nagyobb településre érkeztek, zászló- és kereszterdő fogadta a megszabadultakat, a meggyötört rabok ez alkalomból ismét viselték láncaikat, hogy szörnyű sorsuk jól látható legyen mindenki számára. Egy feljegyzés szerint 1720-ban a trinitáriusok fáradozásának gyümölcseként kilencvenhat magyar gyermeket sikerült kiszabadítani a török fogságából. A hazatérőket Mártonffy György erdélyi püspök fogadta Gyulafehérvárott, meghúzták a város harangjait, és a székesegyházban tedeumot tartottak.
De hiába szerették őket mindenütt, és hiába láttak el fontos közfeladatot, ha a kalapos király, II. József úgy vélte, kár a szedett-vedett rabokért pénzt kivinni az országból. Ostoba szűklátókörűség volt ez, hiszen minden ember élete egyformán érték, ráadásul a történelem során olyan kiválóságok életét és szabadságát sikerült visszaszerezniük a trinitáriusoknak, mint Miguel de Cervantes, akiért 1580-ban huszonötezer livrét fizettek ki. Mindenesetre a császár rendeletével 1783. november 20-tól beszüntette a trinitáriusok működését a fennhatóságához tartozó országokban.
Pedig a birodalom országaiban ez volt a rend fénykora. A Szent Józsefről nevezett rendtartományukban egyre több rendházuk létesült, és a fogolykiváltás mellett egyéb karitatív és tudományos munkát is folytattak. Komáromi házuk könyvtára 1369 kötetet tartalmazott, és még különleges ásványgyűjteményük is volt, jelezve természettudományos érdeklődésüket. A rend teológusai egyetemeken tanítottak. Legismertebb tudósuk Marianus ab Angelis teológiai tanár volt, akinek morális tankönyvét, az Examen theologico-moralét legalább nyolc alkalommal nyomtatta ki Matthaeus Rieger augsburgi könyvkereskedő.
E könyvekből Magyarországon is rengeteg példány található, hiszen nem csak a trinitáriusok teológiai oktatására használták Marianus ab Angelis praktikus összefoglalóját. A könyv nyolcadik, 1789-ben megjelent kiadásának szennylapján egy XVIII. század végi, XIX. század eleji magyar nyelvű egyszerű verset találtam: „Miis újra kezdjük pályafutásunkat, de nem tudjuk meddig járhatjuk utunkat, Azért is az időt használni siessünk, nem hagyván holnapra amit ma tehetünk. Hiszszük a jó Istent, hogy belé nem fárad, sőt súgári által ránk bő áldás árad.”
Úgy látszik, jóval a rend eltörlése után is forgatta valaki Marianus ab Angelis könyvét. Talán nem közvetlenül a trinitáriusok tevékenységével vagy a bilincseiktől megszabadult emberek sorsával áll összefüggésben a vers, inkább minden bűnbánó keresztény életéről akart a hajdani szerző valami szentenciát megfogalmazni.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.