időjárás 24°C Annamária, Tihamér 2022. július 1.
logo

Bevezetés a semmiológiába

Molnár Miklós
2007.10.22. 22:00

Lelkében nagyot fohászkodott, és így szólt: „Mi az oka, hogy e nemzedék jelt kíván? Bizony, mondom néktek, nem adatik jel ennek a nemzedéknek.”

A szemiológia vagy szemiotika (nem a latin „semi-”, ’fél’, ’félig’ és nem is a magyar „szem”, illetve mint sokan hiszik, a „szemét”, hanem a görög „szemeion”, ’jel’ szóból) a jelek: jelvények, jelzések, jelzetek, jelzettek, jelöltek, jellegek, jellemek, jelképek, jelszók jeles tudománya. Azzal bíbelődik, miként keletkezik és mit jelent például a gumibot. Mi a közös a szavakban, a reklámokban, a politikusok retusált fényképeiben, a kirúzsozott szájban, a köztéri tiltótáblákban („Ne dobáljunk nagy címletű bankjegyeket a majomketrecbe!”; „A parkban sétáltatott kutyákat Gyurcsány Ferenc hangos éltetésével felingerelni életveszélyes és tilos!”) és a gumibotban? Mind-mind jelek, vagyis – Charles Sanders Peirce szavaival („Peirce” ugyanúgy ejtendő, mint az ’erszény’ jelentésű „purse” szó) – „valaki számára helyettesítenek valamit valamilyen tekintetben”. A „börtön” szó például e helyett áll: ’szándékos bűntettért vagy ismételt vétségért szabadságvesztésre ítéltek fogva tartására létesített intézmény’. A „gumibot” a ’kemény gumiból való, kb. fél méter hosszú rendőrségi fenyítőeszköz’-t helyettesíti, és a hatalom meghitt közelségét jelzi – és így tovább. A legyek Luther Márton szerint az ördög és az eretnekek jelei: „Ha fölnyitok egy szép könyvet, hamarosan rászáll egy légy, és a seggét szánkáztatja rajta. Hasonlóképp cselekszik az ördög is: amikor a szívek a legtisztábbak, akkor szarik beléjük.” Umberto Ecótól származik az igencsak tág keblű definíció, hogy „a szemiotika mindennel foglalkozik, ami jelként értelmezhető, és fáj vagy büdös”.
A nyelv csak akkor lehetséges, ha egyértelmű a jeltársítás. A jel legrégebbi meghatározása Hippokratésztől ered, aki „szemeion”-on kórjelet értett („kificamodott váll, kilőtt fél szem vagy sérült hátgerinc tüntetéseken való részvételt jelez”). Azóta próféták és bölcselők sokasága foglalkozott a jelekkel. Ám a jelisme csak a XIX. század végén és a XX. század elején fejlődött önálló tudománnyá, egy svájci nyelvész, Ferdinand de Saussure és a már említett amerikai filozófus, Charles Sanders Peirce jóvoltából. Említést érdemel Vlagyimir Uljanov Vörös jelek a bolsevizmus habtestén és Joszif Dzsugasvili A burzsoá hamis tudat formái: szemiotika és antiszemiotika című értekezése is.
A jelek legismertebb osztályozását is Peirce mester dolgozta ki. Fogott három léggömböt, és mindegyikre rápingált egy szót: – Na, pupákok, ebbe a három lufiba az egész mindenség belefér! Az ikon a hasonlatosság alapján jeleníti meg a világot: a bűnügyi nyilvántartóban tárolt fényképetek hasonlít a fizimiskátokra; a „kukurikú” szó hasonlít az ostoba kukorékolásotokra. Az index ráutalással jeleníti meg a dolgokat: a füst fojtógázt vagy könnygázbombát jelent – vagy pedig tüzet: hogy ég a nemzet lelkiismerete, mint a rongy; kinyújtott mutatóujjam jelzi az irányt, amerre elkotródtok, ha nem értetek a szép szóból. A szimbólum közmegegyezéses jel, például a középső ujj fölmutatása („kapjátok be!”), a fél karral való beintés vagy a fityisz („ezt nektek!”). De a legtöbb verbális jel is ilyen, ha nem tudnátok; a szavak a valóságnak mutatott fityiszek.
Egy másik amerikai jelkutatónak, Charles W. Morrisnak is három réteget sikerült lehámoznia a szemiológia léggömbjéről. Az ő működése óta hívják e diszciplínát semmiológiának: „úgy szállong a semmi benne, mintha valaminek lenne a pora”. Morris szerint minden jelnek három dimenziója van: szintaktikai (a jel kapcsolata egyéb jelekkel), szemantikai (a jel kapcsolódása a jelöltekhez) és pragmatikai (a jel kapcsolata azokkal a személyekkel, akik használják és értelmezik). Szintaktikai értelemben a „barom” szó meghatározott sorrendű öt betűt jelent; szemantikai szempontból „nagyobb háziállat: tehén, ökör vagy ló” a jelentése; pragmatikai értelemben a szó hallatán a regnáló kormány feje jut az emberek túlnyomó többségének eszébe.
Nézz be az ágyad alá: ott lapul egy szemiológus. A jelek tudákosai az élet minden területére kiterjesztik ádáz figyelmüket. Nem maradhatnak tőlük nyugton sem az irodalmi műalkotások, sem az elmebajok, sem az állatok kommunikációja, sem a molekuláris biológia, de még a vécépapírgyártás sem. Töviről hegyire megvizslatják a szövegek szerkezetét („strukturális szemiotika”), valamint a szövegek generálta különféle társadalmi jelentéseket („társadalomszemiotika”); „szövegen” közvetített üzenetet értenek: jelek – szavak, képek, hangok, ízek, szagok, gesztusok, ütések, rúgások, agymosások, genetikai utasítások – együttesét.
A jelturkászok zöme hímnemű. Módszeresen gyötrik a főiskolai és az egyetemi hallgatókat („inkvizíciós szemiotika”), főként azonban a többi jelturkásznak akarnak befűteni vagy imponálni („rongyrázó szemiotika”). Általában igen nagy a mellényük: azzal kecsegtetnek bennünket, hogy föltárják az ideológiák, a hatalom, a nemi szerepek stb. mögött rejlő összefüggéseket. Hát csak rajta, szemiológus urak, lássuk a medvét, „fürtöset, sok-fogú nevetőset, fényes ribizke-szeműt, déjjana, déjjana, dé!”
A jelekkel való zsonglőrködés közben úgymond „értelemmel telítődik a világ”. A szemiológusok mindig a legkézzelfoghatóbb (a leginkább „valóságosnak” látszó) jelentést próbálják megragadni, jóllehet a jelentések közvetített („mediatizált”) formában penderülnek elénk, a szövegként értelmezett jelek ugyanis mindig „mediatizáltak” (a kommandósoktól kapott fejbe rúgás kevésbé „mediatizált”, mint a tévéhíradó). Nem győzik hangsúlyozni a jelek szerepét a ’valóság’ megkonstruálásában, és igyekeznek megmutatni, miként vonhatjuk kérdőre, sőt változtathatjuk meg a világot (a kommunisták is ezzel kezdték). Ha hihetünk nekik, segítségükkel megérthetjük önmagunkat, megérthetjük, hogyan teszünk szert az „identitásunkra”. Meglehet persze, hogy épp ettől leszünk még gőgösebbek, ettől dagad még nagyobbra a nárcisztikus énünk, következésképp tovább vastagodik a fátyol, amely elválaszt minket az ’önvalótól’… Mert a szemiológia útja: a betű útja. Nem a szív világossága, hanem betűk sötétsége. Márpedig, ahogy Niffari mondja a Stációk Könyvében, „a betű a sátán útja”.
Szemléltessük a mondottakat egy rövid példán!

Dzsá gulbe rár kicsere
áj ni musztasz emo
áj ni mankütvantasz emo
adde ni maruva bato! jaman!

Weöres Sándor versének „pragmatikai” értelemben véve se füle, se farka. A szöveg persze többféle „pragmatikai” reakciót is kelthet aszerint, hogy értünk-e „barbárul”, netán anyanyelvünk a halandzsa. Egy ismeretlen, alighanem kitalált „barbár” nyelven szól hozzánk az idézett szöveg. Bár nem értjük pontosan, mit mond, mégis érezzük, hogy féktelen indulatok hevítik. A költő úgy állította „szintaktikai” hadrendbe szavait, hogy egy invektíva (szatirikus káromló vers) kerekedjék ki belőlük. (Invektívát akkor ír az ember, ha bele akar rúgni a valóságba. Ahogy Juvenalis mondta: Si natura negat, facit indignatio versum – „ha a természet bedobja a törülközőt, a fölháborodás írja a verset”.)
A versben nincsenek valódi rímek, a két középső sor egybecsengése („emo – emo”) szóismétlésből adódik. Alkalmasint a kétségbeesetten szitkozódó ember nyers, tagolatlan dühe jelenik meg ebben is, akárcsak az „áj ni” szintagma ismétlődésében.
Bár a jelek szemantikai vonatkozásai nem világosak (fityiszt mutatnak a valóságnak), mégis intim közelségbe hoznak bizonyos jelölteket. Gyorsan, csattanósan, a lehető legkevésbé „mediatizáltan” teremtenek kapcsolatot a jeltest által közvetített jelentés, valamint a jeleket használók közössége között. Magyarán a költőnek, miközben egyszerre élt ikonokkal („bato”), indexekkel („jaman!”) és szimbólumokkal („dzsá gulbe”; „rár kicsere”), sikerült elérnie, hogy olvasóiban a lehető legerősebb legyen a ráismerés, az azonosulás és az önmeghatározás élménye: adde ni maruva bato!

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.