Irredenta hárfa

S z i g e t v i l á g

Radu Urlatianu Bukarestben született 1895-ben, előkelő román családban. Apja magas rangú katonatiszt volt. A művészi érzékenységű fiú zenei tanulmányait Drezdában és Berlinben végezte, majd szülővárosában zenekritikusként újságíróskodott, később Varsóba szerződött az operaház segédkarmesterének. Rövid ideig a chisinaui opera igazgatója volt, aztán 1925-ben mint a Curentul című fővárosi lap bánsági tudósítója Temesvárra költözött.
Temesvárt az Osztrák–Magyar Monarchia idejében kis Bécsnek nevezték: ez egyaránt utal német többségű, de vegyes, magyar, román, szerb lakosságára és kulturális meg műszaki fejlettségére. Ez a jellege Trianon után, a román uralom alatt is sokáig megmaradt. A németül tökéletesen beszélő és magyarul is egykettőre megtanuló, kitűnő modorú és nagy műveltségű Urlatianu hamar megkedveltette magát a város értelmiségével. Gyökeret eresztésének újabb állomása volt, hogy nemsokára megnősült: a német ajkú színésznőt, Ally von Artnert vette el.
Kilencszázhuszonhatban Temesváron hangversenyezett Szatmári Tibor (1894–1942) budapesti zongoraművész. Koncertjéről Urlatianu elragadtatott hangú méltatást írt. Levelezni kezdtek, és Szatmári 1928-ban meghívta őt a fővárosba. Urlatianu lapjának meleg hangú tudósításokat küldött a magyar zenei életről. Útja azért vált különleges jelentőségűvé, mert megismerkedett Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal, s általuk megszerette a népzenén alapuló új magyar zenét. Fölhagyott tudósítói munkájával, és a temesvári színház karnagya lett. A helyi zenebarátok egyesületének karmestereként a temesvári zenei élet kovásza lett. Zenekarával már 1933 októberében bemutatta Kodály Marosszéki táncok című művét. Utána tervbe vette a Psalmus Hungaricus bemutatóját. Erre ment rá az élete.
Mihelyt ugyanis a bemutatónak híre ment, a szélsőjobboldali, vasgárdista, nacionalista lapok támadást indítottak ellene. Hiába tűzte a Psalmusszal együtt műsorára Enescu, Blancafort, Glazunov, Pahlen, Lányi Ernő műveit, a helyi Vestul, Generatia Noua, Tara dühödt cikkeket közölt róla. Hazaárulónak, a magyar irredenták bérencének bélyegezték, amiért „Kodály irredenta művét” műsorára tűzte. Azzal a máig ismerős ürüggyel vádolták, hogy „veszélyezteti Románia nemzeti integritását”.
Urlatianu a Temesvári Hírlap 1933. karácsonyi számában Dávid király irredenta hárfája címmel fölényes szellemességgel válaszolt. Finom gúnnyal mutatta ki, hogy az „irredenta” mű eredeti szerzője, Dávid király „júdeai származású, lakóhelye ismeretlen”. „Egy kissé régen élt, valamivel a trianoni békeszerződés aláírása és a kisantant megalakulása előtt. A Psalmus Hungaricus című, közrendet veszélyeztető alkotást a betűvetés és olvasás tudományában otthonosak ismerik 55. zsoltár elnevezés alatt” – írta. Megzenésítette Kodályon kívül Mendelssohn, Florent Schmitt és még a zenetörténet sok más jelese. Magyar zsoltár azért, mert Kecskeméti Vég Mihály fordította magyarra a XVI. században, és zenéjét a szintén magyar Kodály szerezte a XX. században.
A támadások ellenére Urlatianu azt akarta, hogy az 1934. január 3-i temesvári bemutatón legyen jelen Kodály Zoltán is. Óhajával a hangversenyrendező, Aurel Tamasiu, akit szintén gyakran támadtak magyar művészek szerepeltetése miatt, egyetértett, és a szólót éneklő Laurisin Lajossal, a budapesti operaház művészével együtt meghívta a zeneszerzőt is.
Kodályék január 2-án meg is érkeztek. Már az aradi állomáson újságírók várták őket, s míg a vonat Temesvárra ért, interjút készítettek a mesterrel. Köztük volt az Aradi Közlöny fiatal munkatársa, Csányi Piroska is. Ő később, 1938 és 1946 között mint a Délmagyarország munkatársa írta be nevét a hazai újságírás történetébe. Apja, Csányi Mátyás Juhász Gyula osztálytársa volt a szegedi piarista gimnáziumban, később is barátja, a Szegedi Városi Színház karnagya 1919-ig, amikor a fehérterror elől Aradra menekült, és ott folytatta karmesteri munkáját. Az Aradi Közlöny 1934. január 4-i interjújából kiderül, hogy Csányi Mátyás Kodály feleségének, Sándor Emmának unokatestvére volt.
Temesváron ünnepélyesen fogadták a mestert. Elsőként Emil Gradinaru, a város művelődési tanácsnoka hagyományos román köszöntéssel (Bine ati venit!) üdvözölte a vendégeket, majd magyarra fordította a szót. Utána Urlatianu franciául mondott üdvözlőbeszédet:
– Itt most nem a román, nem a magyar és nem a német közönség nevében beszélek, ilyen különleges közönség itt nincs; Temesvárnak nemzetiségi különbség nélkül csak temesvári polgárai vannak, akik büszkék erre a címre.
Kodály válaszában szintén erre utalt:
– Amint látom, itt tökéletes a lelkes harmónia. Sohasem hittem, hogy a zenének ilyen hatalmas ereje van… Kérem önöket, hogy őrizzék gondosan ezt a drága kincset, a zene által megteremtett harmóniát!
A hangverseny – noha bizonyos körök botránnyal fenyegetőztek – nagy sikerrel zajlott le. Kodály, akinek elmondták a fiatal karnagy áldozatos küzdelmét az értetlenséggel, a percekig zúgó taps után fölment a színpadra, átölelte Urlatianut, és szokott szűkszavúságával halkan csak ennyit mondott:
– Nagyon szépen köszönöm, fiam.
A hangverseny után a román kulturális tanácsnok díszvacsorát adott Kodály tiszteletére. Pohárköszöntők hangzottak el a román–magyar közeledésről, együttműködésről.
Január 4-én a hangversenyt Aradon megismételték, hasonló sikerrel. Kodály itt ismét nyilatkozott: sokszor hallotta már a Psalmust, de úgy még soha, hogy „román dirigens vezényelte a magyar szerző magyar művét német ajkú kórussal, magyar, német és román összetételű zenekarral”. Ebben, mondotta, méltán lát jelképet.
A román demokratikus lapok osztatlan elismeréssel adóztak Kodálynak és művének, a bemutató zenekarnak, az énekesnek, a karnagynak. A soviniszta sajtó ugyanezek ellen most is ádáz támadást indított.
A magyar vendégek távoztával a zsoltár körüli vihar tovább tombolt. A nacionalista lapok támadása még dühödtebbé vált. Urlatianut följelentették, bojkottot hirdettek a magyar művek ellen. A temesvári magyar kisebbséget azzal vádolták, hogy most kimutatta a foga fehérjét: „Nem a művészetnek, hanem a magyar nemzetnek tapsolt…” Urlatianu nem hátrált meg. Köszönet címmel a Temesvári Hírlap január 9-i számában nyilvánosan nyugtázta mindazok segítségét, akik a hangverseny mellett álltak. Február 26-ára pedig Bartók szereplését vette tervbe, s egyúttal javasolta a nagy zeneköltő nagyszentmiklósi szülőházának megjelölését emléktáblával.
Ez újabb fölhördülést keltett a soviniszták részéről. László Ferenc kolozsvári zenetörténész, Bartók életművének jeles kutatója közölte Constantin Brailoiunak, a kitűnő folkloristának, Bartók Béla barátjának Urlatianu apjához írott levelét, amelyből kiderült, hogy Urlatianu fokozódó támadása főként Bartók romániai népszerűsége ellen irányult, és mögötte a román népzenét gyűjtő magyar vetélytársra irigykedő, féltékenykedő, csekély tehetségű brassói bankigazgató, Tiberiu Brediceanu, Bartók leghevesebb ellensége állt. Mindenáron meg akarta akadályozni Bartók szülőházának megjelölését. Bartók – és Kodály – ellenségei összefogtak, és Bukaresthez fordultak. Sikerült is elérniük, hogy a kultuszminiszter letiltsa a Bartók-ünnepséget. Az erről szóló értesítést ugyanaz a Gradinaru tanácsnok írta alá, aki egy hónappal előbb Kodályt magyar szóval fogadta a temesvári pályaudvar várótermében…
Brediceanunak 1934-ben is sikerült megakadályoznia Bartók szülőházának megjelölését. Nagyszentmiklós első Bartók-emlékét, kétnyelvű emléktábláját csak 1951-ben avathatták föl a hajdani földművesiskola falán, amelynek igazgatója a zeneköltő apja és nagyapja volt. Majd amikor a kiváló helytörténész, Szőcs Gyula kiderítette, hogy Bartók Béla születésekor a család nem ott, hanem nagyanyjának Szarvas (Cerbului) utca 3. alatti házában lakott, 1970-ben sebtiben azon lepleztek le román nyelvű márványtáblát. Ifjabb Bartók Béla tiltakozására egy év múlva ezt kicserélték a máig látható kétnyelvűre.
Tovább folytatódott tehát a személyes ellenszenvtől fűtött nacionalista hajsza. Urlatianu édesapját, a román hadsereg ezredesét arra kényszerítették, hogy tagadja ki a fiát! Temesvár vezetősége, amely addig támogatta a testvériség jegyében lezajlott hangversenyt, és díszvacsorát adott Kodály tiszteletére, föloszlatta a városi zenekart, és Urlatianut elbocsátotta állásából. A Generatia Noua március 11-én azzal vádolta meg, hogy anyagi érdekből adta elő a Psalmust.
Urlatianu rövid időre visszakényszerült az újságíráshoz. De már augusztusban megbízást kapott a bánsági román dalszínház megszervezésére. Októberben pedig a megnyitón Lehár Ferenc Giuditta című daljátékát vezényelte. Decemberben ezzel szerepeltek Bukarestben is, nagy sikerrel. Ennek ellenére dalszínháza csődbe jutott, s ő ismét állás nélkül maradt.
Ugyanakkor újabb döfés érte: 1935. február 25-én közölték a lapok, hogy a belügyminisztérium megtiltotta Kodály Psalmusának, „a magyar revizionizmus himnuszának” előadását, és Urlatianut, amiért ezt a művet előadta, vezényelte a szerző jelenlétében, eltiltotta a karmesteri tevékenységtől.
Ezzel betelt a pohár. A kétségbeesésbe kergetett művész március 7-én hajnalban a Curentul nyomdájának udvarán szíven lőtte magát.
Negyvenéves volt. A demokrata lapok megírták tragédiáját, a nacionalista újságok haló porában is gyalázták. A bukaresti Romániai Magyar Szó szerkesztője, Pintér Lajos, amikor a Magyar Zene 1979-i évfolyamában közreadta a Psalmus Hungaricus temesvári és aradi bemutatójának tragikus következményeiről szóló dokumentumokat, joggal sürgette az utókor elégtételadását: „Mert hős volt Radu Urlatianu. A testvériség eszméjének mártírja.”
Kodály-év van: március 6-án volt a zenetudós és zeneművész halálának 40. és december 16-án lesz születésének 125. évfordulója. Ez alkalmat kínál régi adósságunk törlesztésére: Radu Urlatianu megérdemli mind a magyar, mind a román nép tiszteletét, megbecsülését. Életét áldozta föl a két nép közeledését szolgáló küzdelem oltárán.