Másodrendű hatalommá válhat az USA

Az Egyesült Államok jó úton halad afelé, hogy másodrendű gazdasági hatalommá váljon. A dollár az euróval szemben történelmi mélypontra került. Piaci vélemények szerint ez a szint nem lesz tartós, további esésre lehet számítani.

A dollár mint nemzetközi tartalékvaluta szerepe egyre csökken. A legfrissebb jelzés Szaúd-Arábiából érkezett. A szaúdi rial árfolyamát elvileg a dollárhoz rögzítették, a központi bank mégsem hajtott végre kamatcsökkentést. Ha a szaúdi olajdollárokat euróra vagy más devizára váltják át, és ezt a példát más olajtermelő országok is követik, az fokozza az eladói nyomást. Mindehhez hozzájárulnak még az amerikai hatóságok lépései, bizonyos befektetési célpontok (kikötők üzemeltetése, tőzsdék tulajdonjoga) stratégiai vállalatokká nyilvánítása és az, hogy az arab (dubai, katari) befektetőket nemkívánatos személyekként kezelik.
A külföldi befektetők szempontjából egyre nehezebb a devizaárfolyam-veszteségeket részvény- vagy kötvényhozamokkal kompenzálni. Egy öt–nyolc százalék közötti hozam már jónak mondható, a harmincéves futamidejű államkötvényeké pedig öt százalék alatt van. Ezt a hozamot az árfolyam elviszi, sőt jelentős veszteség keletkezik. Ez esetben pedig a befektető kénytelen más lehetőségek után nézni. A lehetőségeket az árupiacok szolgáltatják. A gabonafélék árai történelmi csúcsokat döntenek. A kőolaj hordónkénti ára immáron 83 dollár felett van, az elemzők a közeljövőben 95 dollárral számolnak. Az arany unciánkénti ára 740 dollár fölé kúszott, és kereskedői körökben az 1000 dolláros árat is realitásként emlegetik.
A kialakult helyzetért sokan a spekulatív tőkét hibáztatják, amit – mint már annyiszor – árfelhajtással vádolnak. Peter Beutel, a Cameron Hanover elemzője által végzett felmérés szerint a New York-i árutőzsde (NYMEX) nyitott vételi pozícióinak mindössze 18 százaléka van a befektetési alapok kezében. A pozíciók 75 százaléka az olajfelhasználók körébe tartozóké. Az olaj árának emelkedése tehát nem köthető egyértelműen a spekulatív vásárlókhoz. A jelenlegi ár hordónként négy-öt dolláros „befektetési prémiumot” tartalmaz, a maradék fundamentális okokhoz köthető, így például az indiai, kínai és más országokból származó kereslethez. A fémek piacán a világgazdaság robusztus növekedése már egy ideje a bázisfémek árának megtöbbszöröződését eredményezte, most a nemesfémpiacokon is meredek emelkedést látunk. Az energiaárak, az élelmiszerárak és az ipari nyersanyagárak tehát nagymértékben növekednek. Mindez az inflációs nyomás növekedését vonná maga után, például az Egyesült Államokban, ahol a folyamatokat erősíti a dollár gyengülése.
Az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed mindezt nyilván nem így látja. Szerintük az infláció fő mutatója a maginfláció. E módszernek a célja, hogy az inflációs mutatót megtisztítsa a szezonális ingadozásoktól. Esetünkben azonban az áremelkedés nem szezonális, hanem fundamentális és hosszú távú. Ez alapján kijelenthető tehát, hogy a maginflációs mutató mint egyedüli üdvözítő eszköz alkalmazása egyfajta farkasvakságot eredményezhet.
Ezek után érdemes megvizsgálni a minapi 50 bázispontos amerikai kamatcsökkentést. A közvetlen kiváltó ok a jelzáloghitel-piaci válság, amely úgy alakult ki, hogy elsősorban az Egyesült Államokban és más országokban a jelzálog-hitelezők alacsony kamatozású hiteleket kínáltak, fedezetként pedig az ingatlan becsült forgalmi értékének 125 százalékát is elfogadták. Miután a lakosság jelentős része ingatlanspekulánssá vált, kialakult a túlkínálati buborék. Ez leeresztett, az eladó ingatlanokból eladhatatlan ingatlanok lettek, a hiteleket nem tudták törleszteni.
A hitelek bedőlése veszélyeztette a hitelezőket és rajtuk keresztül azt a pénzpiacot, a Wall Street pénzügyi „zsenijeit”, akik a hiteleket mint első osztályú fedezettel rendelkező terméket újracsomagolták, és értékpapírosítva eladták. A minősített hitelek számának növekedése azt eredményezte, hogy a befektetési bankok által eladott csomagok piaci értékelése lehetetlenné vált, tehát a vásárlók befektetési portfólióiban tartott, százmilliárd dolláros nagyságrendű konstrukciók piaci értékét nem lehetett meghatározni. A piaci anomáliát a központi bankok likviditásbővítéssel kívánták kezelni. Amikor ez nem bizonyult elegendőnek, a Wall Street követelte a kamatcsökkentést, ami be is következett, és a Dow Jones tőzsdeindex két nap alatt több mint 450 pontot emelkedett. A közvetlen veszély elhárult, de a kamatcsökkenés a dollár értékvesztésével járt, és megkönnyíti a nyersanyagpiaci befektetéseket, további áremelkedéseket vetít előre. S ezzel a kör bezárul.
A dollár értékvesztése az alábbi „eredményekhez” vezethet: nehezedik az Egyesült Államok költségvetési hiányának finanszírozása. Az államkötvények alacsony hozama és az instabil dollár együttesen a kereslet csökkenését jelentheti. Hiába produkálnak az amerikai vállalatok jó eredményeket, a külföldi befektetők ezeket nem tudják realizálni. Ez részvényeladásokhoz, nyersanyagpiaci befektetésekhez, végső soron az infláció növekedéséhez vezethet. Az amerikai gazdaság súlyának csökkenése új gazdasági hatalmi központok megjelenésével jár. Az új centrum a Kína–India–Oroszország háromszög és a Közel-Kelet olajtermelő országai. Utóbbiak felett az amerikai befolyás gyengül. Az Egyesült Államok jó úton halad afelé, hogy néhány évtizeden belül – vagy előbb – másodrendű gazdasági hatalommá váljon.