Vízi út

K ö n y v e s h á z

Újpest, 2007. Még állnak az egy-két emeletes régi épületek, amelyekben kis üzletek bújnak meg. Néhány cégtábla a harmincas évekbeli mestereket idézi, mások a hatvanas–hetvenes éveket. Állnak még a hajdani nagyiparosok által igényesen megépített bérházak is, az egyik kopottan, a másik felújítva. Bankok csillognak, panelépületek sorakoznak. Néhány saroknyira csendes, zöld fákkal szegélyezett utcák húzódnak meg. Bűn volna elkerülni a pazar városházát, a közeli nyüzsgő piacot. Sétáink során felfedezhetjük azokat a földszintes épületeket, amelyekben hajdanán iparosok éltek. A lakások mögött ma is megvannak a műhelyek, noha már más célt szolgálnak. Kijjebb az 1900-as évek elejének stílusát őrző, szépen felújított nyaralókban gyönyörködhetünk. Az egykori ipari negyed kopár telkei, üresen álló csarnokai, valamint a Duna is hozzátartozik az összképhez. Együtt őrzik hitelesen az elmúlt évszázadot, az első telepesek és az őket követő generációk életét, szokásait, értékrendjét.
Ám félő, hogy mindaz, ami most még együtt van, nagyon gyorsan megváltozik. Fejlesztés, olykor telekspekuláció miatt a régi kertes házakat legyalulják, hol itt, hol ott harapnak ki jellegzetes részeket az egészből.
Ez az aggály meg a lakóhelyhez, a közösséghez való kötődés motiválta Bíró Endre nyomdászt, helybéli polgárt, amikor belefogott helytörténeti kutatásába. Levéltárakban búvárkodott, lakóházakba csöngetett be, jellegzetes, történelmi hagyományokkal rendelkező iskolákat, közintézményeket keresett fel. Járta a kicsi, másoknak érdektelen utcákat, fényképezett. Olykor megállt, lerajzolta egy-egy ház részletét, díszítéseit. Összegyűjtötte a régi térképeket, egykori épületek tervrajzait, a hajdan itt élők mindennapjait és ünnepeit megörökítő fotográfiákat. A plakátok, az oktatással, a közlekedéssel, az életvitellel összefüggő dokumentumok sem kerülték el a figyelmét. Mindezeket összevetette az eddig megjelent helytörténeti munkákkal. Mint említi, a legtöbb információt Újpest első polgármesterének, Ugró Gyulának az 1932-ben megjelent monográfiájából merítette. (E munka 1832-től 1930-ig dolgozta fel a település első száz évét.) Mivel Bíró Endre családi vállalkozásként kis nyomdát működtet, elhatározta, hogy Újpest várossá nyilvánításának századik évfordulójára közreadja az összegyűjtött anyagot magánkiadásban, ezer példányban. (Két kötetről van szó, az elsőben történelmi, levéltári anyagok, leírások, térképek, illusztratív anyagok találhatók, a másodikban az épületek és jellegzetességek egykori és mai fotográfiái.)
– Ez nem szociográfia, nem tudományos munka, de a régi újpesti családoktól nagyon sok olyan érdekes dokumentumot kaptam, amelyeket eddig sehol sem publikáltak – magyarázza Bíró Endre. – A mai Újpest története gróf Károlyi Istvánnak azzal az elhatározásával kezdődött, hogy betelepíti a birtokaihoz tartozó sivár, szikes, ám a Duna révén jó vízi úttal rendelkező lakatlan területet, s ott ipari tevékenységet honosít meg.
Az Újmegyerről szóló alapítólevél 1840-ben kelt, magyar és német nyelven fogalmazták. Gróf Károlyi István jogi egyetemet végzett, s tudta, hogy ilyen vállalkozáshoz nem elég csak földet adni, és segíteni a letelepedést, a fejlődéshez nyugalom és biztonság is szükséges.
„Az Új-Megyer nevet viselő gyarmaton megtelepedni kívánó lakosok részére következő, örökös és maradékimat kötelező szerződést adtam ki” – írja a bevezetőben. A grófi család a bérlőknek olyan kiváltságokat adott és engedményeket tett, amelyek akkoriban nem voltak szokásban. Az okiratot minden egyes telepes megkapta és aláírta. Egy 1877-es leírásban már az Új-Pest elnevezést olvashatjuk. Megtudhatjuk, hogy e vidéken az 1838-as nagy árvíz után szőlőműveléssel is foglalkoztak, 1844-ben pedig még csak néhány ház – jobbára nyári lak – állt a területen. De már ekkor jelentős számban voltak jelen a kézművesek és az asztalosszakma képviselői. Ez a foglalkozás a következő évszázadban is tartotta magát, s Újpestet jellemző magas színvonalon űzött szakmává fejlődött.
A Károlyiak fejlesztési elképzelései a magántulajdon tiszteletén, az ipar és a kereskedelem szabad gyakorlásán alapultak. A jogi és vallási egyenlőség vonzotta a zsidó kereskedőket, ők fektették le a bútorgyártás és a bőrfeldolgozás alapjait. A vándorló mesterlegények számára szintén vonzók voltak az itteni lehetőségek, szívesen szegődtek el a már „befutott” iparosokhoz. Németek, magyarok, zsidók békésen éltek, dolgoztak egymás mellett. Ezt mutatja, ahogyan templomaik megépültek. A református templomot 1878-ban, a katolikust 1881-ben szentelték fel, a zsinagóga 1886-ban épült. A vallásgyakorlásnak ezek a helyszínei máig állnak.
Még nagyközségnek számít Újpest, amikor 1900-ban egy év alatt megépítik a mai városházát. Ugyanebben az esztendőben avatják fel a járásbíróságot. Hogy az említett státusból előbbre lépjenek, ahhoz közakarat, a helyi polgárság anyagi áldozatvállalása és gróf Andrássy Gyula belügyminiszter hozzájárulása kellett. A várossá nyilvánításra 1907-ben került sor. Ettől kezdve új lendületet kapott a település. Kiépültek a közművek, a földutak kőborítást kaptak, közterületeket, parkokat alakítottak ki.
Több ma is működő nevelési, oktatási intézmény alapjait tették le az 1900-as évek elején. Ezeket az időket idézi a víztorony, a Váci úton a vízműtelep. Figyelemre méltó a városatyák gondolkodása: a környéken megtelepült áram- és vízszolgáltató cégeknél kijárták, hogy a helyi lakosság kedvezményeket kapjon.
A Váci úton ma is áll az egykori indóház, ahonnan 1866-ban az első lóvasút elindult Pest felé. És szerencsére van már több eredeti stílusban felújított, magánkézben lévő épület is. Ilyen a Semsey-villa, amely a település egyik leghíresebb polgármesteréről kapta a nevét. Évtizedekig csak pusztult, csövesek lakták, míg egy család meglátta benne a szépséget. Többévi munkával, a legnagyobb gondossággal igyekeztek „visszaépíteni” – azért, hogy ne csak lakni, hanem gyönyörködni is lehessen benne.
(Bíró Endre: Újpest. Egy 100 éves város emlékei. Magánkiadás, Budapest, 2007. Ármegjelölés nélkül)