A filozófus csasztuskája

Miért nincs Bölcskei püspöknek szava inkább az ellen, hogy egyre hangosabban csendül fel a „Buzikat a Dunába, zsidókat meg utána” csasztuska? Ez a kérdés annyira kínozta a Népszava publicistáját, hogy el nem szenvedhetvén egyedül a kínt, olvasóira próbálta azt testálni. (Gábor György: A szálka és a gerenda; Népszava, november 6.)
Nem derül ki azonban, hogy a tradicionális nagy egyházakat a napisajtóban szúrni-vágni mindig kész vallásfilozófusnak igazából mivel van több baja. Azzal-e, hogy a református egyház zsinatának lelkészi elnöke egy minapi sajtótájékoztatón fölemelte szavát a miniszterelnök hazugságbeszéde ellen, valamint a fagykárt szenvedő, de állami szolidaritásra nem lelő gazdák mellett? Vagy azzal, hogy nem foglalkozik olyan periferiális jelenségekkel, amelyek fölnagyítása kizárólag a csávába került kormánypártoknak jönne jól? Azt hiszem, inkább az előbbi nem tetszik Gábor Györgynek. Különben képtelenség volna értelmezni, hogy egy förtelmes csasztuska állítólagos virágzását kéri számon Bölcskei Gusztávon. Eközben lényegében egy másik csasztuska emlékét kelti föl, legalábbis bennem. Buszok vezetőfülkéjére volt egykoron ragasztva a fals szótagszámú versike: „Kuka törpe, vésd az észbe, hogy ne szólj bele a vezetésbe!” Igen, a cikkszerző egy keresztyén egyházi vezetőnek Kuka törpe szerepét szánja. Lényegében a cikk szálai ebben futnak össze, mint balliberálisok szájában a nyál, ha ifjabb Hegedűs Lóránt Szabadság téri lelkész éppen akciózik.
Jut eszembe, publicistánk se hagyja ki a „kis Hegedűst”. Szemére hányja Bölcskei püspöknek, hogy „némaságba burkolózik ama református lelkészt illetően, aki korábban a galíciai jöttmentek kirekesztésére szólított fel, a napokban viszont irodalmi összeállításnak becézett uszító citátumokkal gyalázta 1956 szellemét”. Gábor szerint Bölcskeinek illenék csinálnia valamit. Azután, hogy ifjabb Hegedűs Lóránt megválaszolt a sajtónak: „tessék Petőfit vagy Szabó Dezsőt beperelni”.
Ifjabb Hegedűs – e sorok írója szerint elítélendő módon – más korban élt nagy magyar írókat használt fel támadó és védőfegyverzetként, amikor saját, súlyos elfogultságait egy általa összeállított irodalmi műsorral akarta népszerűsíteni a Szabadság téren. Szabó Dezsőről illik tudni, hogy a Tanácsköztársaság és Trianon után bírálta ugyan bizonyos zsidó rétegek magatartását, ám később minden vitriolját a német nácizmus ellen írt tanulmányaiba, pamfletjeibe fecskendezte. Szerintem se játsszon tehát irodalmi műsort a tiszteletes úr. De mi ne legyünk máskülönben se naivak: az ilyen Népszava-cikkek még inkább bebetonozzák – nyilván ez is a cél! – a különc lelkészt abba az egyházba, amely maga távolról sem antiszemita. A református felekezet egyébként sem centralista felépítésű. S a helyi presbiterek éppúgy jól tudják, mint a püspökök, hogy a Rákosi-időket vonnánk magunkra, ha a baloldali heccsajtó parancsaira hajtanának végre személyi retorziókat az egyház életében.
Hadd frissítsem fel a Népszava publicistájának emlékezetét: ifjabb Hegedűs másodfokon, 2003-ban megnyerte az ellene „galíciázásért” indított pert. Akkor tehát a Fővárosi Ítélőtábla antiszemita? Bizonyára sok egyéb teendője miatt Gábor Györgynek az is kieshetett a memóriájából: pár hónapja Bölcskei Gusztáv – miután felvetődött, hogy netán a Szabadság téri lelkész hívta meg a holokauszttagadó David Irvinget a gyülekezeti épület alagsorában tartott estre – az északi egyházmegye bírósága elé vitte az ügyet. A vizsgálat folyamatban. Szintén memóriazavarra utal, hogy a cikkben az áll: Bölcskeit a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége ismerte el Tolerancia-díjjal. Holott „csupán” a Debreceni Zsidó Hitközség. Ettől még az ő tisztelete – vagyis az idősebb Hegedűs Lóránt zsinatelnök utódjának tisztelete – a magyarországi zsidóság és egyáltalán a Tóra népe iránt vitán felül áll.
A vallásfilozófus elfogultságánál egyébként csak fantáziája bőszebb: azt szeretné, ha a református püspök egy orálisszex-ajánlaton kapott katolikus papot is kritikus szavakkal illetne. Persze szintén a kormányfő bírálata helyett. Egy bizonyos vidéki egykor volt Feri atyát az ország első Ferije helyett. Akit ugyebár kéjes hazugságon kaptak, hogy aztán tovább regnáljon és hazudhasson millióknak. Mi is itt a Gábor György-i ajánlat célja? Nem az, hogy egy vagy két papként megbukott személy alapján feketítsenek be és némíthassanak el egész egyházakat?
Persze ez csak egy trükk a sok közül.
Aki belelapoz a Rákosi által eltávolított Ravasz László néhai református püspök memoárjába mondjuk a második világháború utáni történéseknél, a bolsevizmus számtalan ma is felbukkanó vonását láthatja viszont. Először is azt, hogy szeret a bolsevizmus külső erőre támaszkodni. „1945-ben megvoltak a választások – írja Ravasz. – A kommunista párt kb. 15 százalékot kapott, a demokratikus polgári pártok több mint hatvanat. (…) De Rákosi erősebb volt, mint az egész parlament, s hétmillió orosz puskára támaszkodva egyelőre még a háttérből diktátori hatalmat gyakorolt Magyarországon.”
Hogyan viszonyultak a bolsevikok az egyházakhoz? Ravaszt 1946 júniusában meglátogatta Mindszenty József hercegprímás. A református zsinati és konventi elnök utóbb feljegyezte a bíboros mondandóiból: „Még keserűbben panaszkodott azért, hogy az egyház rovására írt ellenforradalmi megmozdulásokban és kísérletezések terén mennyi az agent provocateur-ök munkája, mennyi a politikai rendőrség által kikényszerített propagandaanyag s mennyi a tudatos rosszhiszeműséggel felhasznált egyházellenes politikai hadjárat.” Ravasz László tanúsítja, hogy már 1948-ban is azzal volt szokás támadni a református vezetést, hogy a „politikai katolicizmus segélycsapata”. Újabb tanulság: mennyire Rákosi Mátyás öröksége a tömegmanipuláció fegyvere. A tar kommunista vezér 1948. április 14-én magához kérette Ravasz Lászlót, hogy rábírja a tisztségeiről való lemondásra. Így győzködte a püspököt, aki akkorra már eldöntötte, hogy a nagyobb egyházi kár elkerüléséért visszavonul az 1921 óta gyakorolt püspöki teendőktől: „Ő (t.i. Rákosi) tudja, hogy engem nagy tisztelet vesz körül és sok hívem van az ország széles rétegeiben, de tudja azt is, hogy az emberek befolyásolhatók és felvilágosíthatók, és ha megmagyarázzák a magyar népnek, miért kell elbánni velem, rövid idő alatt napirendre tér felette.”
Ravasz bölcs elemzője volt az akkori éveknek. Láttatta az akkori „roppant sorshatározó erőt”, ami „kelet bolsevizálása a saját akarata ellenére, de a maga közreműködésével, azaz olyan végső formában, amelyet az érdekelt népek nagy többsége szabad akaratából sohasem vállalt volna”. Az nyilvánvaló: térségünkben ma már nem bolsevizálás, hanem valamifajta globális turbókapitalizálás folyik. De ebben az egyik turbulátor jól felismerhetően a posztbolsevik gépezet. Annál inkább ne feledjük a néhai püspök meggyőződését, hogy az egyház sohasem mondhat le prófétai tisztéről. S hogy ezt adott esetben teljesítenie kell a kormányzat felé is, ha az Isten törvényeivel kerül ellentétbe. Ravasz fájlalja, hogy a korábbi évszázadokban az egyház összefonódott az uralkodó osztályokkal, s hogy így nem emlékeztethette többé a hatalmat a szociális igazságosságra. Ám ennek 1945 után mindörökre vége lett. Bölcskei püspök egy immár az uralkodó elittől fényévnyi távolságra hajózó egyház vezetőjeként emelte fel szavát a politikai vezetők hazugságai ellen. No meg a szociális igazság és az emberi méltóság érvényesüléséért.