A jó hatalom működése

A sienai városháza gótikus termében egy több száz éves freskón láthatjuk Ambrogio Lorenzetti mesterművét, a Jó Kormányzás allegóriáját. Nem művészettörténeti tárgyú cikket írok, ezért a festménynek most csak két részletére hívnám föl a figyelmet, amelyek erős nosztalgiával tölthetnek el bennünket. A Jó Kormányzásról festett képen az egyik legfontosabb alak a Béke. Ifjú nőalak testesíti meg, olajágat tart a kezében, miközben lábával letapossa a háborút jelképező sisakot és pajzsot. Már ennyi is elég nekünk ahhoz, hogy érezzük, milyen távol vagyunk a régiek által általános igénnyel megfogalmazott allegóriától. Háborús közállapotaink semmi jóval nem biztatnak. Lorenzetti mester képén egy másik jelképes figurán is érdemes eltűnődnünk. A Jó Kormányzás allegorikus alakjának feje körül négy betű, a C´S´C´V (Commune Saenorum Civitatis Virginis, vagyis „a Szűz városának, a sienaiaknak a közössége”) olyasmire utal, ami naponta megtámadott, mégis őrzött vágyként ma is él bennünk, akárhány évszázad telt el, és így lesz ez újabb évszázadok múlva is – ha addig megmaradunk. A Jó Kormányzó ugyanis a négy betű értelmében nem konkrét személy. Hanem maga a közösség. Vagyis a jó kormányzás azonos a közösségi, a közösség érdekeit képviselő kormányzással.
Ha Lorenzetti mester modorában akarnánk megfesteni a mai kor állandó lövészárokharcra késztető kormányzásának allegóriáját, először is meg kellene cserélnünk a jelképeket. A talán Horváth Ágnesről, talán Lamperth Mónikáról megfesthető, lustán elnyúló nőalak kezéből mindenekelőtt ki kellene retusálni az olajágat. Aztán berajzolni a talpa alá, hadd taposson rajta. Üresen maradt kezébe oda lehetne pingálni a harci sisakot és a pajzsot, az állandó háborúsdi és a fárasztó konfrontációk jelképeit. A közösséget jelképező allegorikus alak helyét elfoglalhatná egy símaszkos rendőr, akinek a térdén ülne apró alakban Gyurcsány Ferenc. Így nézne ki a mai kormányzás allegóriája. A képet esetleg kifüggeszthetnénk a Parlament vadásztermében. Jót derülnének rajta a külföldi látogatók. Mi, magyarok kevésbé derűsen megállapíthatnánk, hogy ez lett a mi országunkból. Lövészárok-Magyarország. Harci készenlét-Magyarország. A lábbal tiport olajág helyébe odaképzelhetjük 1956 fél évszázados megünneplésének lábbal tiport jogát vagy a megtaposott népszavazási kezdeményezést.
Mindez arról jutott eszembe, hogy egy egészségügyi közgazdász, menedzser, Sinkó Eszter a következő mondatokat írta le az egyik napilap hasábjain: „»Békeidőben« lehet, hogy egy egészségügyi közgazdásztól szokatlannak tűnő mozdulat a politikai erőtérelemzés világába való bevonulás, de hol vannak a boldog békeidők? Pillanatnyilag dzsungelharc folyik minden színtéren.”
Mint egy Barbarossa-terv. „Bevonulás”, „politikai erőtér”, „dzsungelharc”. Akkor hát dzsungelben lennénk? De kik harcolnak? És kikkel? És miért? Talán az ország érdekéért? Ily vadul? Vagy netán az újabb koncért? Kikből állna össze a nehéztüzérség? A koalíciós holdudvarból? Az értelmiség lenne a könnyűlovasság? Az orvosi kamara a gyalogság? És az állampolgár? Lapuljon, amíg tart a háború? Húzza meg magát a magánéletében? S mi legyen a betegekkel? Őket ki fegyverzi föl? Elég edzettek-e az ostromállapothoz az idősek, akik végigküzdötték a világháborút, átélték ötvenhatot? Ők most az állóháborúvá, vagy ahogy a közgazdász kifejezte, dzsungelharccá változó Nagy Egészségügyi Buli kimeneteléért hulljanak el a nagy összecsapásban, miközben a politikai hadvezér a háttérben táncoltatja paripáját? Vagy elég, ha meghúzzák magukat, és mindent elfogadnak, amit a fejük fölött kitaláltak? A fiatalabbak pedig azok lennének, akiket meg kell rohanni? Tudjuk, halljuk naponta: a több-biztosítós modell bevezetése azzal jár, hogy harc folyik a fiatalokért, a nem (nagyon) beteg betegekért. Adókártyánk adatait már számon tartják az egészségügyi intézményekben. Jövedelmünk egy következmények nélküli országban miért ne lenne lenyomozható? A föntebb idézett Sinkó Eszter egy évvel ezelőtti cikkében azt írta: „Ha a biztosítási alapok kínálatukkal, áraikkal az alapvető szolgáltatások szintjén nem is versenyeznek a társadalombiztosítás keretei között, működésük eredőjeként kedvezőtlen hatások ennek ellenére kialakulhatnak. Ezek amiatt következnek be, mert az alapok meglepően találékony trükkökkel képesek a kisebb kockázatú biztosítottakat begyűjteni. (Legálisan általában nem lehet az alapokhoz bejelentkezőket visszautasítani, ezért folyamodnak trükkökhöz.) A biztosítási alapok jövedelmezőségük javítása érdekében ugyanis a könnyebb utat választják: fiatal, kevésbé beteg állampolgárokat igyekeznek maguk köré gyűjteni, kisebb kiadást generálva maguknak az ellátás ellentételezése során” (ÉS, 2006. május 19.). Találékony trükkök és begyűjtés. Ennek volnánk az alanyai? De végül is mi folyik itt?
Nem kedvelem a hideg polgárháború kifejezést, mert manipulált valóságot tükröz. A háború nálunk nem az állampolgárok egyes rétegei közt folyik, hanem a kormány az, amely állandó letámadásaival harci készenlétre kényszeríti a békére vágyó civil társadalom egyre szélesebb rétegeit. Ez rendkívül nyomasztó, és nagyon megterheli az életünket. Nem kérünk ebből. Nem akarunk dzsungelharcot. Ennek egyik jele, hogy a sokasodó sztrájkok a vártnál kevésbé osztják meg a népességet. Egyre többen mondják azt, hogy megértik azokat, akik tiltakozásukat kifejezik. Fejükben már saját munkájuk elvesztése, a kifizethetetlen rezsiköltségeken túl most már majd ingatlanadóval is megterhelt lakásuk, házuk tulajdonjogának megingása, vagyis saját sztrájkra kényszerítettségük előképe rajzolódik ki. Türelmes nép vagyunk, megnézzük, mennyi a tojás, mielőtt elhajítjuk. Magyarország hadszíntér lesz? Ki találta ezt ki? Kinek, kiknek áll érdekében, hogy a elszegényített lakosság az utcára kényszerüljön? Ki találta ki, hogy a húzóréteg újabb terhekkel térdre kényszerüljön? Nem osztom azoknak az örömét, akik szerint fölzárkóztunk a nyugati országokhoz, midőn egyre többször tiltakozunk és követelünk. Azok működő országok, ahol a sztrájk korrekció és nem végső elkeseredés. Mi nem egyre jobban, hanem egyre kevésbé hasonlítunk a működő nyugati országokhoz.
A sienai freskón a közösség nevében kormányoznak. Nálunk a közösség nevében megtámadják a közösséget. A dzsungelharcban az erősebb harcol a gyengébb ellen. Nincs kímélet, az erősebb hatalma attól függ, hány gyengét gyűr maga alá. A gyengének viszont nem a hatalma, hanem már a léte függ attól, hogy mennyi vért veszít egy-egy megtámadtatásban.
A konvergenciaprogram nem hadüzenet az állampolgárnak. A kormányzat nem fegyverkezhet a saját népe ellen. A kormányzás célja a közösség képviselete, megnyugtatása, végső soron békéje.
Jó lenne végre kijönni az őserdőből. Elvenni tőlük, és halomba rakni a késeket.