A kormányfő kilovagolt Budáról

A miniszterelnököt igencsak lenyűgözhette a somogyi táj, de meglehet, csak falujárásának egyik állomásán, mondjuk, a Katica tanyán kínálták annyi pálinkával, hogy másnap reggel nem bírt volna tiszta tekintettel a Budapesten vendégeskedő jeles vendégek szemébe nézni. Más magyarázata aligha lehet, miért nem tisztelte meg korábban beharangozott beszédével a világ legjobb kutatóit, intézetvezetőit, politikusait és más döntéshozóit, akik dacolva az esetenként sok ezer kilométeres távolsággal, eljöttek Magyarországra, hogy együtt gondolkodhassanak velünk a jövő nagy kihívásain. Segítségükkel a múlt héten végre megint büszkének érezhettük magunkat, hiszen anélkül is ránk figyelt a fél világ, hogy vízágyúk vonultak volna az utcán. Hallgatva az előadásokat, rácsodálkozva az újabb felfedezésekre, megállapításokra, úgy érezhettük, hogy dacára a rengeteg gazdasági nehézségnek, egy időre bekapcsolódhattunk a nemzetközi vérkeringésbe, kiművelt emberfőink pedig a világ legjobbjaival egy pódiumon beszélhettek sikerekről, célokról, felelősségről. A Tudomány Világfórumának (World Science Forum) három napja alatt a résztvevők nem győzték hangsúlyozni, hogy a tudásba való befektetés nemcsak jó üzlet, hanem a jövő sikerének a kulcsa, legyen szó például a klímaváltozás kihívásairól, a ma még legyőzhetetlen betegségek gyógyításáról vagy a környezet védelméről. Tették mindezt úgy, hogy leszállva az elefántcsonttoronyból a szónokok a tudomány társadalmi szerepvállalását helyezték figyelmük középpontjába. A téma és az esemény súlyát jelzi, hogy a magyar államfő mellett jelen volt másokon kívül az osztrák, a horvát és a görög elnök, az UNESCO főtitkára, tudományos akadémiák és vezető kutatóintézetek számos prominense vagy éppen a Nobel-díjas Werner Arber, a Római Klub elnöke, El Hasszán bin Talal jordániai herceg és Sztavrosz Dimasz, az Európai Bizottság környezetvédelmi biztosa. Egyetlenegy ember volt csupán a programban szereplő meghívottak közül, aki nem jelent meg: Gyurcsány Ferenc. Elküldte viszont maga helyett miniszterét, Draskovics Tibort, adjon hírt inkább ő a kormány – valójában nem létező – álláspontjáról. Gondolhatnánk persze, jó taktika vesztes pozícióban vagy kényes témák emlegetésekor mást az előtérbe tolni, de esetünkben nem csupán erről van szó.
A gyakran Drazsénak emlegetett miniszter vagy főnöke mondhat nagyokat, a világfórum nélkül is tudtuk, hogy a magyar kormánynak kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem a nemzetközi folyamatokat követve bármit kezdjen a hazai kutatás-fejlesztés kérdésével, hiszen a GDP-arányos ráfordításunk ma is mindössze a harmada az európai elvárásoknak (alig egy százalék a három helyett). A tudás felszedése ráadásul nem az Akadémián, hanem a kezdeteknél, mondjuk az általános iskolában kezdődik, vagyis abban a rendszerben, amelynek a tanárok kiéheztetése, túlhajszolása, az iskolakapuk bezárása révén éppen a szétverése zajlik. Hiába, a magyar kormány szemlélete szerint olyan területekre szabad csak pénzt fordítani, amelyek azonnali profitot hoznak (elsősorban nekik), holott szemmel látható, hogy az okosabbak nem homokvárukat, hanem a jövőt építik. Tehetséges ifjú kutatók rendszeresen panaszkodnak arra, hogy amikor előállnak terveikkel, ötleteikkel, idehaza falba ütköznek. Nem csupán az anyagi források és a lehetőségek hiányoznak, igazából igény sincs arra felső szinten, hogy maradandó értékek szülessenek. Végül nem marad más, mint hogy a találmány külföldi befektető kezébe kerül, aki aztán később hatalmas profitra tesz szert a magyar géniuszból. Azok a tudós fiatalok pedig, akik egyszer megtapasztalták, milyen feltételek közepette dolgozhatnak más európai vagy amerikai, sőt japán, kínai és indiai műhelyekben, aligha térnek vissza hazánkba, ahol fizetésük töredéke, értelmetlen bürokrácia és folyamatos gáncsvetések vennék csak körül őket.
De maradjunk az alapoknál. Egy vidéki születésű, de munkalehetőség híján a fővárosban dolgozó, egyedülálló fiatal tanítónő, Eszter mesélte a minap, hogy két diplomával a kezében, osztályfőnökként annyira alacsony a jövedelme, hogy az albérlet kifizetése és az alapvető élelmiszerek beszerzése mellett egyszerűen képtelen télikabátot vásárolni magának. Tavaly emiatt tüdőgyulladást is kapott. De hallani egy Nógrád megyei kistelepülésen élő nyugdíjas tanárról is, aki elesett, s most otthon ápolja magát, mert a fűtési szezon beálltával nem tudja kifizetni a kezelés költségeit. Itt tartunk a huszonegyedik században Magyarországon, ahol lassan minden olyan tényezőt kihúznak a lakosság alól, amitől az életünket eddig civilizáltnak és európainak hittük. Draskovics erre odaállt a Parlament felsőházi termének pódiumához, s belehazudta a jelenlévők képébe, hogy a kormány mennyire fontosnak is tartja a tudomány jövőjét és az új kihívások kezelését. (Az már csak külön adalék, hogy egy nemzetközi konferencián mindezt magyarul tette, az előadók közül egyedüliként nem angolul szólalva fel.) A miniszterelnököt helyettesítő miniszter persze nem beszélt az iskolabezárásokról, a szocialista vezetésű Szerencsen építendő, a világörökséghez tartozó tokaji borvidéket fenyegető újabb erőmű terveiről, a környezetkímélő vasút leépítéséről vagy a Gyurcsány cégbirodalmához kötődő Motim szén-dioxid-kibocsátási kvótáiról, egyetlen mondatot ejtett ki a száján, ami említést igényel. Eszerint „önök (mármint a tudósok) hitelesebbek és elfogadottabbak”, mint a politikusok. Ebben az egyben igaza volt.
Persze az, hogy a miniszter az adott helyzetben ezenkívül nem tudott semmi értelmeset kifejteni, nem olyan nagy tragédia, csak kellemetlen. Nagyobb baj, hogy a semmitmondás valójában tünet, s ismét csak azt jelzi: a kormánynak semmiféle alternatívája nincs egy sor olyan kérdésre, amire itthon és külföldön választ várnak tőle. Ezek közül az egyik a kutatás-fejlesztés ügye. Konkrétumok helyett marad a hazugságokkal tűzdelt retorika, amiben Gyurcsány jó, Draskovics nem. Igaz, az újabb kormányfői szónoklat elmaradása miatt valószínűleg még nem lesznek álmatlan éjszakáink, tény viszont, hogy a kormány feje az ország irányítása helyett láthatóan minden energiáját romokban heverő népszerűségének javítására és a hatalomhoz való beteges ragaszkodására pazarolja el. S ez aggasztó. Jelen helyzetben fontosabb számára, hogy lóra pattanjon, a vidéket kutyafuttában felkeresve szinte egyenként kaparjon össze néhány hívet magának, mintsem országát reprezentálja az év egyik legfontosabb hazai rendezvényén, ahol pedig még feléje repülő tojásoktól sem kellett volna tartania. A vidéken pálinkázó Gyurcsányt látva Hajnóczy Péter antihőse jelenhet meg előttünk a Halál kilovagolt Perzsiából című kisregényből, aki a nap múlásával egyre részegebb lesz, szelleme leválik fizikumáról, s miközben sejti, hogy már nem húzza sokáig, arról győzködi magát, csak az utolsó poharat akarja kiinni, hiszen az nélkülözhetetlen az alkotáshoz. A miniszterelnök kétségbeesett vidéki körútja még egy csepp, még ha talán nem is az utolsó a képzeletbeli pohárban. Eszünkbe juthat még Ibsen Vadkacsájának az öncsalásokra, hazugságokra utaló szimbólumvilága is s a benne rejlő tanulság, hogy az embereket nem lehet a végtelenségig megvezetni. A szennyest egyszer tisztára kell mosni, a színtiszta igazság pedig bizonyos helyzetekben elviselhetetlen teher. Napról napra több ember jön rá arra is, hogy éppúgy, mint a norvég dráma, a magyar valóság sem más, mint tragikomédia.