A tengernyi gond eltüntette a mosolyt az arcokról

Teljes mértékben igaza van a kollégának, amikor a minap, egyik napilapunkban így kezdi az amerikai– magyar újságírónővel készített interjúját: „Rögtön látszik rajta, hogy régóta nem él idehaza. Pár perc alatt többet mosolyog, mint az átlag magyar egy egész hónapban.” A mondatok árulkodnak a jelenlegi magyar valóságról: Magyarország ugyanis valóban nem a mosoly országa. A tengernyi gond, a megélhetésért való küzdelem, az egyre növekvő terhek, a jövőért való aggodalom lehervasztják a mosolyt az emberek arcáról. Elég csak szemügyre vennünk a polgárok arcát a reggeli csúcsforgalomban a villamosokon vagy a metrón, mindjárt tudjuk, hol járunk. Nem így képzeltük a rendszerváltozáskor! Különösképpen árulkodó a kép, ha egy nyugati országból érkezik haza az utas, és látja a szembeszökő különbséget. Pedig, ugye, mi is az Európai Unió tagjai között volnánk…
Pedig az egyesül államokbeli Wayne Egyetem kutatói szerint 1 814 400 különféle mosoly létezik. A mosolyt mint „univerzális” gesztust mindenütt a világon ismerik, és szinte soha nem értik félre. A primitív törzsektől kezdve a kormány- és államfőkig, a politikai vezetőkig bezárólag, mindenki ismeri. A tudósok szerint ez a különleges gesztus bizonyos kémiai anyag, az úgynevezett endorfin kiválasztását indítja el a szervezetben, amely enyhe eufóriás érzést okoz. S ha a világ bármely pontjára utazunk, a mosoly a legnehezebb, legveszélyesebb helyzetekből is kimenthet bennünket. Lássunk egy példát. Bizonyos mosolyokat a csodával felérő történetek váltják ki.
II. János Pál a Vatikánban megáldott egy Jan Lawrick nevű londoni orvost, aki tolószékben fogadta a pápai áldást. Néhány pillanattal később, a jelenlévők megrökönyödésére az illető hirtelen felállt, kikelt a tolószékből, és elsétált. Lawrick később elmagyarázta, hogy mi volt az, ami mások szemében csodának tűnt: „Fáradt voltam – mondta –, és leültem egy üres tolószékbe. Hirtelen egy apáca eltolt onnét, és mielőtt még bármit mondhattam volna, a pápa megáldott.” A magyarázatot követően csupa mosolyogós apáca vette körül az orvost…
A váratlan helyzetek szülte mosoly persze nem ugyanaz, mint mikor az ember hajnalban a munkahelyére igyekszik. A mosoly valóban sokféle, de hogy mikor őszinte, azt nehéz megmondani. Szobotka Tibor nagyon találóan írja: „Mit árul el az ember arca? Azt, amit a szavai: hogy más. Mindenki mást mutat, mint ami. Álmukban árulják el csak az emberek néha igazi arcvonásaikat. Talán azért alszanak éjjel, amikor sötét van.” Emlékeztetni szeretnék a politikusok kézfogásaira, amelynek során kötelező a mosoly. Vagy: a spanyol futballbajnokság fordulói során egymás mellé ültetett elnökök számára egyenesen tilos az érzelmi megnyilvánulás. Igaz, nem is beszélnek a mérkőzés alatt egymással.
Olyan országból jövök, Thaiföldről, amelynek védjegye a mosoly. Számos thai sajátsághoz hasonlóan a mosolynak több jelentése is lehet. A thaiok mosolyognak, ha boldogok, de akkor is mosolyognak, ha zavarban vannak. Néhányan pedig pénz reményében teszik. A thaiok szinte sohasem mutatják ki, hogy dühösek. Ha mégis, akkor az szokatlan súllyal bír. A mosoly együtt jár a hagyományos thaiföldi üdvözlési formával, amit wainak hívnak. Abból áll, hogy a két kezet imádkozásszerűen összezárják, és a fejükkel enyhén biccentenek hozzá.
Einsteinről mondják, hogy amikor egy főiskolás lány a relativitás definícióját kérte tőle, így szólt: „Egy óra a kedves ölében egy perc; egy perc a forró kályha tetején egy óra. Ez a relativitás.” És mosolygott hozzá. Persze könnyen mosolygott Einstein is – vélheti az átlag magyar, aki nem tudja, miből fizeti majd ki hó végén a villany- és gázszámlát, a távfűtődíjat, az élelmiszerek egyre növekvő árát és így tovább, aki nem tudja, miből vesz majd téli cipőt a fiának. Minden mosoly mögött relatív tartalom rejtőzik, de a legszomorúbb mégis az, ha már nincs kedvünk mosolyogni sem. Pedig a testbeszéd egyik legszebb formája a mosoly. „Mosolytalan, tétova kisgyerek” – írja egyik versében Áprily Lajos. Igen, ez most a magyar. És a mosolyt a köszönés egyik formájaként is ritkán használja.
A napokban a 41-es villamoson a vezető éneklő hangon tudatta az utasokkal, hogy melyik megálló következik. Tapintható volt a reakció. Az emberek többsége ugyanis elmosolyodott. De mintha szégyellték volna is ezt a gesztust, gyorsan visszazökkentek a gondterhelt arcukba. Ebből én arra következtettem, hogy a mosoly itt van velünk, csak életre kellene kelteni, csak meg kellene szólítani, csak fel kellene támasztani Csipkerózsika-álmából.
Itt volna az ideje, nem a másvilágon.