Aranydió, aranyszőlő

REJTŐZKÖDŐ MAGYARORSZÁG

Az esszéíró Gyergyai Albert papírra vetette Jean Cocteau-val való találkozását, amelynek során a francia költő-festőnek megemlítette, hogy ő magyar. Mire Cocteau „a Svájc és Tibet közötti ködbe fúrta tekintetét”, így próbálva elképzelni a számára ismeretlen, csodákkal teli országot. Nem jártak el másképp a régiek sem, akik hazánkról mindenféle hihetetlen esetet adtak szájról szájra. Tudni véltek többek között aranyat termő szőlőtőkékről, éjszakát járó lidércekről, csodavizeket bugyogó kutakról, kutyafejű emberkékről és halaktól hemzsegő folyókról.
A nagy Theophrastus Bombastus Paracelsus, minden mágusok és alkimisták leghíresebbje arról számolt be, hogy „amikor Felső-Magyarországon vándoroltam és útba ejtettem Tokaj vidékén – Mádot, Tarcalt és Tállyát –, saját szememmel láttam, amint az egyik gazda felmutatott egy szőlővesszőt, amelynek hosszában aranyszálak voltak, mint aminővel fonnak”. Még korábban a nálunk élő Galeotto Marzio szükségesnek tartja följegyezni, hogy „olyan hallatlan és csodás dolgok vannak Magyarországon, mint sehol másutt. Itt az arany cserje módjára terem, és a kerti spárgához hasonlít. Néha pedig mint a szőlőkacs, a tőke köré csavarodik, és rendszeresen kétkönyöknyire is megnő, amit gyakran láttam saját szememmel. Azt beszélik, hogy az ilyen természetes aranyból készült gyűrű meggyógyítja a szemölcsöt, mert ugyan micsoda fáradságba kerül az embernek, ha az aranyszálat az ujjára csavarja? Különben – újságolja büszkén –, nekem is van egy ilyen aranycserjéből készült gyűrűm.” Honfitársa, Petrus Mansano is elmeséli: maga is látott nálunk „ujjnyi, majd fél láb hosszú aranyfonalakat a szőlőben”.
Utazóknak könyvtára vagy vezérlő csillaga című könyvében a szepességi Frölich Dávid 1644-ben azt is elmeséli, hogy Magyarországon „az arany földben termő ere néha kétrőfnyire is megnő. Midőn a földművesek szántanak, gyakran vágnak bele ekéjükkel egy-egy aranytelérbe. Nem is beszélek az ezüstről, rézről és vasról, amelyekkel mindenütt bámulatosan telitettek a hegyek…”
Még ennél későbbről is jócskán fennmaradtak hasonló csodás leletekről beszámoló feljegyzések, mint amilyen például Klein Mihály pozsonyi lelkészé 1778-ból, aki elmeséli a Sáros megyei Kisszebenben – Csontváry szülővárosában – élő pásztor esetét, aki „az Ostra-Hora hegy valamelyik esőgödrében sárga drótot lelt, melyet Vozár Vencel ötvösmester színaranynak ítélt, és jó pénzen meg is vásárolt”. A Hasznos Mulatságok című népszerű évkönyv cikke 1818-ból való: a nevét titokban hagyó szerző arról értekezik, hogy bizonyos „Biperger Ferenc József úr Erdélyben a bodzai törőmalomnak főfelügyelője a következő természeti különlegességet tette közönségessé. Mintegy öt hete már, úgymond, hogy egy dióbélnek negyed részét – egy cikk – bírom, mely külső kemény héjában természetes volt, de a dióbélen 6-7 helyen tiszta természeti hegyi arany vagyon, melynek jóságát 17-18 karátra lehetne becsülni. Ezen hallatlan természet már elég gondot adhat minden ásványtudósnak, hogyan ment fel, s hogyan szállhatta meg különösen ezt az egy dióbelet az arany a fa tövéből vastag törzsökön, s a gallyakon keresztül.” Ugyanő beszámol arról is, hogy egy verespataki leány nemrég hasonló aranybelű diót talált, mely „rendkívül való ritkaságára nézve 1000 aranypénznél is többet érhet…”
A Nemzeti Gazda szerzője 1814-ben azt meséli el, hogy néhány éve aranyszőlőt találtak Badacsonyban, amelyet Bécsben és Lipcsében meg is vizsgáltak. Hogy a vizsgálattal mire jutottak, nem köti az orrunkra, ám maga sem akar lemaradni a kincset találó „vármegyei első orvos” mögött, elmeséli ugyanis, hogy nemrég maga is talált „állati aranyat”, egy bizonyos „Taho István úrnak nehéz vizelés miatt megdöglött ökrének a vizelő csőjiben”. Ám később, becsületére legyen mondva, hozzáteszi: a „bors és borsónyi golyóbisokról, melyek fényesek, mint a legfinomabb arany”, a vizsgálat során kiderült, nem egyebek elbomló nyálkánál, amely némiképp a szilvafából kifolyó gyantára hasonlít.