Szűk kéthetes chicagói tartózkodás alatt is biztonsággal megállapítható: az Egyesült Államokban imádják a sportot, errefelé különösen. Az O’Hare repülőtér üdvözlő képei között azonnal szembetűnik Michael Jordan, a Chicago Bulls közelmúltbeli kosaraslegendája, de ideiglenes jelleggel az éppen zajló amatőr ökölvívó-vb molinói is megjelennek. A múlt század harmincas éveinek stílusában megrajzolt két robusztus bunyós városszerte hirdeti az eseményt, amelynek „hívószava” beszédes: Nézze meg a jövő bajnokait! Itt, Amerikában ugyanis önmagában nem lenne eladható az amatőr boksz, de a profik „előszobájaként” már igen. Tehát a jövő bajnokai titulus a leendő hivatásos menőket fedi.
Ez a reklámhúzás nagyjából bejön, hiszen főképpen az esti programra rendre megtelik az egyetem (UIC – University of Illinois at Chicago) sportcsarnoka. Ahol nem csak az amerikaiaknak szól a „Ju-esz-é” rigmus. Az Egyesült Államok harmadik legnépesebb városa – az agglomerációval együtt majdnem tízmilliónyian laknak itt – eleve büszke sokszínűségére, amit a UIC Pavilion nézőterén lengedező különböző nemzeti zászlók mutatnak. A majdnem százötvenezres helyi litván közösség gőzerővel biztatja (volt) honfitársait, a törökök, a montenegróiak, az írek, a lengyelek vagy a mexikóiak sem hallgatnak. A finálékra pedig beesik valahonnan több ezer mongol, angoltudásuk alapján kétlem, hogy ők is itteniek, de sosem lehet tudni.
Mint ismert, Chicago beugróként vállalta a vb-házigazdaságot azután, hogy a nemzetközi szövetség (AIBA) elvette a rendezés jogát Moszkvától személyes ellentétekből sarjadt sportdiplomáciai csatározások következményeként. Ehhez képest le a kalappal az amerikaiak előtt, hiszen minden gond nélkül, színvonalasan megszervezték az eseményt – jobban, mint például 1999-ben Houstonban. Pedig akkor nem hónapok, hanem évek álltak rendelkezésre a munkára… A chicagói odafigyelés nem véletlen, hiszen a város szándéka szerint otthont adna a 2016-os nyári olimpiának. Fél évszázada nem rendeztek errefelé világeseményt ötkarikás sportágban, de a kandidálás érdekében most a boksz vb-vel új lapot nyitottak. Sőt jó taktikai húzással éppen erre az időre hívták meg Jacques Rogge-ot, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnökét. A belga sportdiplomata megtekintette az ökölvívók döntőit, valamint a tervezett helyszíneket, tárgyalt a város elöljáróival, kiosztott sok dicséretet, de persze ezt teszi majd máshol is.
Ám Chicago a riválisokkal ellentétben (az olimpiai pályázatról lásd keretes írásunkat) igazi sportváros. Kosárlabdában a Bulls, jégkorongban a Blackhawks, amerikai fociban a Bears, baseballban a White Sox és a Cubs tartja lázban a szurkolókat, tehát mind a négy nagy amerikai profi sportág jelen van. Összesen kilenc nagyváros mondhatja ezt el magáról: Chicago mellett New York, Washington, Boston, Detroit, Philadelphia, Atlanta, Minneapolis és Denver. A „szeles város” ráadásul labdarúgásban is képviselteti magát, a Chicago Fire az idén a bajnokság (MLS) elődöntőjéig jutott. Ottjártunkkor még csak az alapszakasz végénél tartott, s az utolsó fordulóban a David Beckhammel „tűzdelt” Los Angeles Galaxyt fogadta. Rekord nézőszám, 21 324 fő jött össze a központtól távolabb fekvő Toyota parkban, hogy egy gyengécske meccset tekintsen meg. A sérülése miatt csak csereként beállt angol sztár kiemelkedett a vendégcsapatból, de saját kiváló beadásaira mégsem érkezhetett önmaga… Társai minden helyzetet kihagytak, viszont a chicagói Thorrington a hajrában betalált, a Galaxy pedig nem jutott a rájátszásba. Itt a Fire a négy között – a Keleti konferencia döntőjében – 1-0-ra kikapott a New England Revolutiontól.
A futball, akarom mondani a soccer sikere, mint az Egyesült Államokban mindené, a reklámon, s ezen keresztül az eladhatóságon múlik. A hetvenes–nyolcvanas években hiába fémjelezte Pelé vagy Franz Beckenbauer neve az itteni labdarúgó-bajnokságot, a szakmai mellé nem párosult üzleti siker, így magától értetődően bukás lett a vége. Az új lendület az 1994-es világbajnokság megrendezésével jött el; az átalakított amerikaifutball- és baseballstadionok kivetítőin folyamatosan kiírták a nagyérdeműnek, hogy éppen mi történik (szöglet, bedobás, kirúgás), a végére nagyjából megtanulták a népek a szabályokat. Manapság már nem írnak ki mindent, az MLS átlagnézőszáma 15 ezer körül mozog, s reklámértékén nagyot dobott Beckham megjelenése. Chicagóban is ő vonzotta a legtöbb nézőt, de itt az európai és latin-amerikai eredetű kisebbségek labdarúgást ismerő és szerető rétege eleve jó alapokat teremt. Pár ezer jut belőlük a teremfocira, amelynek környékén akadnak magyarok is Kőrösi László menedzser és Ughy Márk személyében, aki legutóbb az NB I-ben Tatabányán játszott. A Bányásznál kevesebb mint feleannyit keresett, mint a Chicago Storm indoor soccer-gárdájában.
Ezt a kis focis kacskaringót tényleg csak a „hazai ízek” kedvelőinek tettük (apropó, jó szívvel ajánljuk Chicagóban járó honfitársainknak az Epicurian magyar vendéglőt, ahol szenzációs a körözött, a lángos és a pacal), mert a tengerentúlon az igazi sportot a négy „major” bajnokság jelenti. NFL – amerikai futball, MLB – baseball, NBA – kosárlabda, NHL – jégkorong. A felsorolás sorrendje nem véletlen, a hoki hátrafelé kilóg a mezőnyből. Az újságok kevesebbet foglalkoznak vele, a televízió a többiekhez képest töredék számú meccset közvetít. Itt, Chicagóban azért még él a varázsa, hiszen a helyi Blackhawks az „original six”, vagyis az NHL azon hat legrégibb csapatának egyike a Boston Bruins, a Detroit Red Wings, a Montreal Canadiens, a New York Rangers és a Toronto Maple Leafs mellett, amelyek 1943-tól az 1967-es nyugati bővítésig alkották a ligát. A Fekete Sólymok már 1926-ban beszálltak a bajnokságba, de patinájukat régóta nem tudták tovább fényezni: 1931-ben, 1938-ban és 1961-ben nyerték meg a sorozatot. Chicagói törzskocsmánkban, a Stanley’sben több bekeretezett hokismezt kitettek a falra, többek között az itteni görög negyedben 45 éve született, s még mindig aktív Chris Cheliosét, valamint Tuomo Ruutuét, s a finn filctollal ráírta a sajátjára: „Elhozom nektek, amire mindannyian vágyunk: a Stanley Kupát!”
A 2001-es játékosbörze (draft) első számú választottja egyelőre nem váltotta be ígéretét, hiszen rossz csapatba került. Jellemző, hogy a Blackhawks a mostani idénykezdetkor megint mindenki más előtt foglalhatott le valakit a drafton, ami a leggyengébbek előjoga, hogy a liga erőviszonyai hosszabb távon kiegyenlítődjenek. Ezúttal a mindössze 18 éves Patrick Kane érkezett a Michigan-tó partjára, s egyelőre bevált, mint azt az Atlanta Trashers elleni NHL-derbin személyesen megtapasztalhattuk. A meccs a kosárlabdázó Bikák és a jégkorongozó Fekete Sólymok által felváltva használt United Centerben zajlott. A csodás csarnokba 26 ezren férnek be, ám a hokisok „csak” 16-17 ezer drukkert vonzanak, akik jobban felélénkülnek a jégkaparó lányoktól, mint a meccs izgalmaitól. A vendég atlantaiak szereznek vezetést, Kane kiegyenlít, ám két kontra után már 1-3 áll az eredményjelzőn, s csak szépíteni sikerül (2-3). A nézőtér gyorsan kiürül, s közben úgy érzem, szomorúbb vagyok, mint a helyiek, akik jó amerikai szokás szerint nem rágódnak a vereségen, sokkal inkább a rágógumin, és optimistán előre tekintenek. Lehet, hogy nekik van igazuk, mert azóta a Blackhawks megtáltosodott, lapzártakor pozitív a mérlege (tíz győzelem, nyolc vereség).
Mivel a United Center előtt azért mégiscsak minden idők legjobb kosárlabdázója, Michael Jordan szobra áll, kötelező jelleggel egy Bulls-meccsre is el kell menni. Ráadásul a Madison Avenue-n található impozáns csarnok csak félórányi könnyed sétára van a belvárostól. Chicagóban jártunkkor végződött az előszezon, s kezdődött az NBA, nekünk az előszezont záró derbi jutott a Milwaukee Bucks ellen. Az eredmény 97-81 „ide”, a közönség mégis hőzöng, mert Chris Duhon meg sem próbálta elérni a száz pontot. Ebben az esetben a jeggyel rendelkezők kaptak volna egy BigMacet a támogató gyorsétteremlánctól… Szünetekben, időkéréskor megy a műsor, táncoslányok ropják, Bulls-pólókat lőnek ki a nézők közé, Benny, a kabalabika hatalmas léggömbje bólogat a magasban, a kivetítőn pedig blőd számítógépes játékok peregnek, a meccs szinte mellékes. A csapat nyomaiban sem hasonlít Jordanékéra, akik két hármas bontásban (1991, ’92, ’93, valamint ’96, ’97, ’98) hat NBA-aranygyűrűt szereztek. Néhány elvakult Bika-hívő hiába vizionál az idény előtt új csodacsapatot, az eddigi mérleg lehűti a kedélyeket: egy győzelem, öt vereség…
Baseballélményeim a televízióra szorítkoznak, az MLB döntőjét (kissé nagyképű elnevezéssel World Series) éppen október végén, november elején játszotta a Boston Red Sox és a Colorado Rockies. Ez az „echte” amerikai sportág némi szabályismerettel megspékelve egészen élvezhető. Leginkább a „fazonjai”, akarom mondani hősei miatt, akik két köpés, vakaródzás, sapkaigazítás és feszült várakozás között fantasztikus dolgokra képesek. Az öszszesítésben 4-0-ra diadalmaskodó Vörös Zoknisoknál Josh Beckett úgy dobott, ahogy más nem, Mike Lowell, a finálé legjobbja (MVP) nehezen hihető ütéseket és elkapásokat mutatott be, a mindent eldöntő utolsó dobás pedig Jonathan Papelbon érdeme volt. Mindeközben a Chicago baseballosai (White Sox, Cubs) milliókkal együtt tapadtak a képernyőre. Az amerikai futball nem ragadott meg annyira, talán a túlságosan nagy dömping miatt. Javában folynak az NFL küzdelmei, a csatornák ráadásul a profik mellett az egyetemi bajnokság küzdelmeit is közvetítik, van, hogy egyszerre 18 (!) meccset nézhetnénk. A helyi Bears tavaly nagydöntőt játszhatott, most messze még a vége, de azért rendre megtelik a csaknem százezres Soldier Field stadion a Michigan-tó partján.
A sport és az üzlet frigyéből született márkaboltok ellepik a várost, jellemző, hogy a világ (antennával együtt) legmagasabb épületében, az 527 méter magas Sears Centerben is kapható Bulls-trikó, Blackhawks-mez, Cubs-és White Sox-sapka, vagy éppen Bears-kulcstartó. S ami még szembeszökőbb, a kilátóteraszon körbefutó várostörténeti kiállítás megemlékezik az 1871-es tűzvészt okozó tehén (amely felrúgott egy petróleumlámpát), az itt született Ernest Hemingway, Walt Disney vagy Harrison Ford, az egy időben itt élt Moholy-Nagy László, Enrico Fermi vagy Miles Davis mellett a chicagói sport nagyjairól is. Nem csak Michael Jordanról, de az ő története a leginkább tanulságos. Amikor 1984-ben harmadikként draftolták, a klubvezetés elnézést kért a szurkolóktól, hogy nem sikerült jobb játékost szerezni…
Djokovics ráijesztett a családjára, majd röviden felelt: erre számít Sinner ellen
