Donald Tusk, a thatcherista

Nem véletlenül tartja politikai példaképének Margaret Thatchert Lengyelország leendő miniszterelnöke. Hozzá hasonlóan mérsékelt konzervativizmust hirdet, amely legfeljebb gazdasági értelemben liberális, ideológiája azonban egyértelműen jobboldali. Elkötelezetten antikommunista, kereszténydemokrata, s higgadt nacionalistaként hazáról és nemzeti érdekekről beszél. Hiányzik belőle Jaroslaw Kaczynski fanatizmusa, ám határozottan támogatja az átvilágítást, ellenzi az abortusz teljes liberalizálását, valamint a homoszexuálisok házasságának engedélyezését. A Vasladyhez hasonlít abban is, hogy mindketten nagyjából húsz évet vártak a nagy győzelemre.
Az ötvenéves Donald Tusk megjelenésében is sugározza az egészséges konzervativizmust. A magát nyakas katolikusnak valló politikus sportos alkatú – fiatalkorában ígéretes csatártehetségnek tartották, ma is szívesen beáll focizni –, jó humorú, visszafogott, elegáns. Nem a demokráciáért küzdő romantikus harcos típusa, inkább pragmatikus apparatcsik, aki képes a kompromisszumkötésre. Mint két éve önmagát is jellemezve fogalmazott: „az ember minél idősebb, annál inkább megtanulja becsülni a belső értékeket. Már gyengébben futballozok, ám könynyebben megtalálom az életben a rendet, a nyugalmat, a felelősséget.” A liberalizmusát firtató kérdésre nemrég úgy felelt, hogy az ismert német szabadelvű író, Günter Grass nacionalistának nevezte, ám ami onnan nacionalizmusnak látszik, az Lengyelországban konzervativizmus, ami a hagyományok, az egyház és haza iránti hűséget jelenti.
Tusk egyszerű családban, egy ács és egy ápolónő gyermekeként született Gdanskban. Grasshoz hasonlóan a szláv eredetű, a poroszok által évszázadokon át germanizálni próbált, az egykori Danzig környékén élő kasub népcsoportból származik. Németül a szülői házban tanult meg, s kiválóan beszél angolul is. Történész, könyvek sorának szerzője, diplomamunkáját pedig Pilsudski marsallról írta. Politikai nézeteinek alakulását alapvetően befolyásolták gdanski élményei, így az, hogy serdülőként szemtanúja volt annak, hogy a rohamrendőrök tüzet nyitnak a hajógyár tiltakozó dolgozóira. Később a Szolidaritás aktivistája lett, majd a szükségállapot idején építőipari munkásként dolgozott. A legendás szakszervezetből kinövő pártok közül a Liberális Demokrata Kongreszszust választotta. Ennek megszűnte után a keresztény-liberális, a posztkommunista erőkkel koalícióra soha nem lépő Szabadság Unió (UW) egyik befolyásos politikusa lett. Az UW szakadása után, 2001-ben megalakította a Polgári Platformot. A liberálisok másik szárnya balra fordult, s ma a Baloldaliak és Demokraták (LiD) soraiban található. Tusk azonban más utat jár. Pártja azonnal bejutott a szejmbe, 2005-ben pedig a várakozásokkal ellentétben szoros versenyben alulmaradt a szintén a Szolidaritásban gyökerező, jobbközép Jog és Igazságossággal szemben. Donald Tusk ekkor az elnökválasztáson is kikapott Lech Kaczynskitől. A kettős vereség érezhetően megviselte, s e csalódottság az egyik oka annak, hogy a két, potenciális szövetségesnek tekinthető párt szembefordult egymással, mára ádáz ellenségekké váltak.
A Fidesszel egyetemben az Európai Parlament néppárti frakcióját erősítő Polgári Platform az agrárszociális Lengyel Néppárttal koalícióban készül a kormányzásra. Dolgát megnehezíthetik egyrészt az államfő kilátásba helyezett vétói, amelyek vészesen a baloldal felé tolhatják a PO-t, másrészt a kampány hajrájában tett populista ígéretei. A meghirdetett pártprogram tíz pontjának nagy része még a GDP hétszázalékos növekedése mellett sem teljesíthető. A győzteseknek be kell bizonyítaniuk azt is, hogy a hozzájuk kötődő korábbi botrányok csupán kisiklásnak tekinthetők, s a PO Kaczynskiék útját járva a társadalmi elvárásnak megfelelően nem adja fel a korrupció elleni harcot, végigviszi az átvilágítást, ugyanakkor felhagy elődje konfrontációs politikájával. A diplomáciában is sokat remélnek Tuskéktól Brüsszeltől Moszkván, Berlinen át Párizsig, ám itt is inkább stílusváltásra, nagyobb kompromisszumkészségre, mint alapvető fordulatra lehet számítani. Erre utal, hogy az uniós csaták jó néhány jelszava – így a „Nizza vagy halál!” – éppen a Polgári Platformtól indult ki.