Ellenállni egy kisebbség demagógiájának

A kormány benyújtotta az Országgyűlésnek az új egészségbiztosítási törvény tervezetét, annak sürgősségi tárgyalását kérve a mielőbbi elfogadás és hatálybaléptetés érdekében. A kocka el van vetve. Vagy mégsem? Erről szól ez az írás.
Az elején tisztázandó: soha még a rendszerváltoztatást követően nem állt a parlament olyan horderejű döntés előtt, mint most. Soha még ilyen erőszakosan és kimódoltan nem próbáltak meg tízmillió honi magyar alapvető érdeke ellen néhány maroknyian döntést kierőszakolni, mint most. [Ne feledjük – korábbi írásaimban részleteztem –, az elmúlt közel húsz esztendőben egymást követték a társadalombiztosítási kassza megszerzésére irányuló próbálkozások, ám egyetlen esetben se mentek megközelítően sem oly messzire, mint most. Ne feledjük azt sem, hogy 1999-ben néhány állami vezető, míg 2004-ben éppen az egész kormány bukott a sikertelen próbálkozással (ellátásszervezői kísérlet) együtt.] Soha még annyira komoly szociális, társadalmi szakadás valós veszélyével nem kellett szembenéznünk, mint most. És soha nem volt még olyan széles körű ellenkezés egyetlen törvénytervezettel szemben sem, mint éppen most. Kérdés, megyünk-e vele valamire.
Az elmúlt másfél esztendő arról szól, hogy mindenki, aki csak él és mozog a szakmában, idehaza és nemzetközi téren, halomra hordta a tényeken alapuló bizonyítékokat arról, miféle veszélyeket rejt az üzleti, több-biztosítós egészségbiztosítási rendszer, s miképpen kellene gyors lépéseket tenni a valódi, működő, egységesen tenni képes társadalombiztosítás megteremtéséért, merthogy momentán sajnos az sincs mifelénk. Napnál világosabb az is, nincs a világon olyan rendszer, amely képes lenne a Magyarországon jelenleg meghatározottan alacsony mértékű ráfordításból működni, azaz pénzügyi konszolidáció és a valós költségek garantált ellentételezése nélkül bármely kezdeményezés eleve halálra ítélt, sajnos egyre inkább velünk, polgárokkal együtt. Arról is szólt azonban ez az időszak, hogy a szabad demokrata vezetésű egészségügyi tárca intézkedések sorával lehetetlenítette el az amúgy is válság közeli helyzetű gyógyító rendszert, hivatkozva a megkerülhetetlen gazdasági kényszer szülte konvergenciaprogramra. Ám ez nem volt elég, bűnbakká tettek, majd ezrével eresztettek szélnek orvost, szakdolgozót csak azért, hogy a kialakult helyzet (várólisták, ellátási feszültségek stb.) kezelésére egyedül üdvözítő megoldásként a magántőke bevonásával létrehozandó versenyző, több-biztosítós rendszert kínálják. A szerencsétlen beteg pedig, fejét és levegőért kapkodva, nem ért semmit, s minden mindegy alapon kiált jobb ellátásért.
A most benyújtott javaslat – amelyet a szakmai és civil szervezetek, érdekképviseletek véleményezési jogának látványos megcsúfolásával, hazugságoktól sem visszariadva, hetek alatt „vázlatos koncepcióból” véglegesen kodifikált szöveggé faragtak, egyszeriben képes háromszoros működési költséget garantálni a leendő pénztáraknak az eddig szerencsétlenül vegetáló Országos Egészségbiztosítási Pénztáréhoz (OEP) képest, holott talán az is képes lett volna akár csodára is, ha élni engedik. Pénztáranként rongyos pár milliárdért válthat belépőjegyet az évente 1500 milliárdos – járulékainkból és adóforintjainkból összerakott – társadalombiztosítási kasszához a magánbefektető, aki nyilván a bármely bankban a legkisebb erőfeszítés nélkül megkapható 10-12 százalékos hozamnál lényegesen nagyobb nyereségre áhítozik. Biztosítják is neki minden eszközzel a döntő menedzsmentjogot, legyen bár kisebbségi tulajdonos, csak jöjjön, és fizessen. Arról már nem szól a törvénytervezet, vajon mi lesz a remélt százmilliárdos költségvetési bevétel sorsa, különösen pedig szó sem esik arról, hogy ha már, legalább az ezer sebből vérző egészségügyé legyen. Nem törődik ez a joganyag a beteggel, de a gyógyítójával sem. Kísérletet sem tesz arra, hogy megszüntesse a sokat és jogosan átkozott hálapénzt, tisztességes megélhetést biztosítson a mintegy kétszázezer egészségügyi munkavállalónak, törődjön betegségmegelőzéssel, népegészségügyi feladatokkal, és egyáltalán bármivel, ami nekünk, embereknek, itthon betegként, leendő páciensként fontos lehet. Csak a hatékonyság, a megtakarítás, a haszon, az üzlet, a befektetés! A lényeges részletszabályok sorát pedig miniszteri és kormányrendeletek szintjére rendelnék, a további befektetői érdekérvényesítés lehetőségének legszélesebbre nyitása végett. Alig lóg ki a lóláb! Egyébként csak mellesleg az Egészségügyi Világszervezet véleménye minderről röviden ennyi: „az egészségügyi finanszírozás privatizációja negatívan befolyásolja a szolidaritást, csökkenti a hátrányos helyzetűek hozzáférését, és rontja az egészségügyi rendszer teljesítőképességét” (Forrás: WHO Europe, Regional Committee for Europe: The role of the private sector and privatization in European Health Systems; Copenhagen, 16–19. September 2002.)
Tudom, keserű szavak ezek, s már előre hallom a szidalmakat, miképp merhet bárki efféléket papírra vetni. Ám mondja meg a kedves olvasó, vajon mit kell éreznünk akkor, amikor például a korábbi kamarai törvényeket, és ezzel a korrekt, szakmai önigazgatás és minőségbiztosítási lehetőségének alapjaként szolgáló kötelező köztestületi tagságot eltörlő új közös kamarai törvényről a köztársaság Alkotmánybírósága megállapítja létrejöttének eredendően jog- és alkotmánysértő voltát, ám nem semmisíti meg azt. Miért nem? Mert azt mondják, ezzel aránytalan jogbizonytalanságot okoznának. Talán nem azok okozták mindezt, akik a jogi előírásokat lábbal tiporva erőltették át nemcsak ezt, hanem valamennyi egészségügyet érintő reformtörvényt? Avagy netán csak nem azért nem követte megfelelő terápia a helyesen felállított diagnózist, mert azzal elismerték volna az összes tavaly őszi törvény semmisségét, s összedőlt volna a szépen felépített légvár? Mindenesetre érdemes ideidézni az alkotmánybírósági határozatban olvasható egyik alkotmánybírói különvéleményt, amely korrekten fogalmaz, szépséghibája mindösszesen annyi, hogy kisebbségben maradt véleményével megfogalmazója. „Álláspontom szerint a megsemmisítés folytán esetlegesen felmerülő jogbizonytalanságot nem az Alkotmánybíróság idézné elő, az a közjogi érvénytelenség előidézésének mozzanatában már eleve benne van, és ezzel már a jogszabályellenes törvénytervezet előkészítőjének (a miniszternek), az Országgyűlés elé terjesztőjének (a kormánynak) és magának a törvényhozónak (a parlamentnek) is számolnia kellett. Ugyanígy a közjogi érvénytelenséget tevékenyen előidéző jogalkotó fórumok alkotmányos kötelessége az is, hogy az általuk előidézett érvénytelenség orvoslásának olyan módját kutassák fel és találják meg a legrövidebb időn belül, amely a lehető legkisebb jogbizonytalanságot okozza. Amennyiben az Alkotmánybíróság olyan gyakorlatot teremt, hogy az általa vélhetően okozott jogbizonytalanságra tekintettel nem semmisíti meg a közjogilag nyilvánvalóan érvénytelen normákat, ezzel – ha nem is szándékoltan, de – ösztönzi azok jövőbeni előidézését. Tekintettel a közjogi érvénytelenségi esetek több mint másfél évtizedes előfordulási gyakoriságára, az Alkotmánybíróságnak – saját jogállami rendeltetésével összhangban – éppen hogy szigorítania kellene eddigi gyakorlatán.” O tempora, o mores! Hová vezet mindez?
Mielőtt égnek csapva kezeinket menekülőre fognánk a dolgot, legyünk tisztában azzal, igenis, most is, még mindig van megoldás. Csak élni kell vele. Persze nem könnyű, hitet, bátorságot, akarást feltételez, de van! Alig két hete nyilvánosság elé lépett a Korányi András Alapítvány támogatta szakértői munkacsoport (mintegy 30 éve foglalkoznak társadalombiztosítással tudományos szinten) azzal a kész törvénymódosítási javaslatcsomaggal, ami képes választ adni a társadalmat egészségügyi szempontból feszítő problémákra, tudja kezelni a népegészségügyet, egészségterv készítésére és egészségnyereség kalkulálására képes nemzeti társadalmi egészségbiztosítási intézményben gondolkodik. Ez az intézmény, amely zártan, önállóan gazdálkodhatna a juttatott forrásokból, kizárólag az Országgyűlésnek tartozna felelősséggel, nem kormányzati kiszolgáló intézményként működne. Minthogy teljesen egységesen, zártan működve tízmillió polgártársunk érdekében hozna döntéseket, a szolgáltatók (kórházak, rendelők stb.) között generálhatna szektorsemleges versenyt a valóban jobb minőségű ellátás ösztönzése érdekében, ami tényleg a beteget szolgálná, szemben a biztosítók közötti értelmetlen, illetve nagyon is értelmes, biztosítói profithajhász verseny helyett. Szabad orvos- és intézményválasztás az ellátás minden szintjén és formájában megmaradhatna, a beteg-orvos közötti bizalom nem sérül. Védelmet nyújt egy-egy megbetegedés gyógyításának katasztrofális anyagi következményei ellen (gondoljunk egy új, költséges eljárás felfedezésére vagy akár egy korábban ismeretlen betegség felbukkanására, mint a madárinfluenza, az AIDS stb.). Nem véletlenül törvénymódosítási javaslatokról tettem említést, hiszen a munkacsoport szándékosan nem új joganyagot készített, hanem a meglévő, hatályos egészségügyi és egészségbiztosítási törvényekre alapozva dolgozott, átérezve a folyamatosság biztosításának fontosságát és felelősségét a biztonságos betegellátás érdekében.
„Az, aki úgy dönt, cselekszik, hogy a társadalmi egészségbiztosítást összekeveri, vegyíti az üzleti egészségbiztosítással, az a nemzet biztonságát veszélyezteti, mivel a társadalmi egészségbiztosítás nem csupán egészségfinanszírozási rendszer, hanem a társadalomtudományok által bizonyítottan nemzeti alapintézmény, amely a társadalmi együttlétet, együttműködést elősegíti, a népegészségügyet és a közforrások optimális felhasználását intézményesíti…” – írja kommentárjában az egyik alkotó. Természetesen mindennek akkor van realitása, ha idejében a parlament elé kerülve kellő ellensúlyt adhat, és jó választási lehetőségként szolgál a lelkiismeretükre hallgató képviselőknek a kormány beterjesztésével szemben. A javaslatokat óriási érdeklődés és még nagyobb, szinte össztársadalmi támogatás övezi. Mindebből semmit sem von le minisztériumunk olcsó és átlátszó kritikája. Hivatásrendi köztestületek, érdekképviseletek, szakszervezeti konföderációk, civil szervezetek hosszú sora – beleértve az igen aktív nagycsaládosokat és nyugdíjasszervezeteket is – biztosította támogatásáról az ügyet, amely teljes dokumentációjával egy hete került a köztársasági elnök hivatala elé. A széles körű, mondhatni soha nem látott mértékű társadalmi összefogás jeleként az ország első embere által szeretnénk a Tisztelt Ház elé juttatni a mindannyiunk jövőjét döntően befolyásoló javaslatainkat.
Ha sikerül, s miért ne sikerülne, hiszen minden törvényes feltétel adott hozzá, lehetővé válik, hogy egyszer végre a képviselőink valós, nemzeti érdekű lehetőség érdekében hozhassanak jó döntést.

A szerző a Magyar Orvosi Kamara elnöke